Egy múzeumi szerelemmel megbabonázott anyuka gyerekeinek élte nem egyszerű: még azokat a kiállításokat is meg kell nézniük, amikről előzetesen esetleg semmilyen kép nem áll össze egy kisiskolás fejében. Ilyen a Seuso-kincs is. A Nemzeti Múzeum vándorkiállítása még meg sem érkezett első, székesfehérvári állomására - és még örökkévalóságnak tűnt az a néhány hónap, mire Miskolcon is bemutatják - amikor családunk vacsoraasztalánál egyre gyakoribb téma lett egy 1600 évvel ezelőtt élt római előkelő az ezüstjeivel együtt.
Ahogy mi szülők megtanuljuk kizárni a gyerekzsivajt, úgy a kiskamaszok is az őket kevéssé izgató témákat. Se a „Seuso”, se a „kincs” szó nem érte el fiaim ingerküszöbét hetekig. Amíg mi felnőttek megvitattuk, hogy mit is tudunk erről a szenzációs leletről, miért jelentős, hogy ilyen közel jön hozzánk és hogyan lehet felkelteni a régióban élők érdeklődését iránta, addig az asztal másik végén – a szülők elterelt figyelmét kihasználva – a Rome Total War számítógépes játékról szólt az előszeretettel „kockuló” 8 és 10 éves fiúk tereferéje. Míg máskor a téma miatt „botrányba fulladt volna” a családi vacsora, ez alkalommal úgy döntöttünk, hogy – engedve szülői elveinkből – a gépes játék lesz a mézesmadzag a Seuso-kincshez. Bevált: szépen lassan elkezdtük megteríteni családi asztalunkat a 4. században készült, tizennégy darabos, művészi színvonalú ezüstedények témájával.
Elővettük a földgömböt, hogy megnézzük: ha ez a kincs egy római nemesé volt, akkor miért a magyar Balaton mellett találták meg földbe rejtve az 1970-es évek közepén. A térképet méregettük, döbbenetes volt a Római Birodalom császárkori mérete. Az Atlanti-óceántól Arábiáig, a Szaharától a Dunáig terjedt. E hatalmas terület északi határán feküdt Pannonia, a mai Magyarország dunántúli része. Tehát nem véletlenül került a névadó tálra a legnagyobb tavunk latin neve, a Pelso. De tulajdonosa vajon miért ásta el a tálakat, kancsókat és edényeket? Felcsaptuk a történelemkönyvet és segítségül hívtuk az internetet. Egy krimi tárult elénk háborús konfliktussal, barbár törzsek elől elrejtett kinccsel, titokzatos halálesettel, hamis papírokkal, nemzetközi műkincs-kereskedelemmel, a Scotland Yard nyomozóival és országok közti pereskedéssel. Merthogy mindenki szemet vetett rá, és magáénak akarta. Akárcsak „Bilbo gyűrűjét” – mondta nagyfiam, és ezzel újból megugrott nála a Seuso-kincs presztízse.
Mivel gyerekeink ezüstöt leginkább csak ékszerként láttak eddig, ezért a kincs tömege – a 68,5 kg – ámulatba ejtette őket. Főleg mikor megtudták, hogy ezek a tárgyak együtt olyan nehezek, mintha anyát kellene felemelni mindkettőjük hétfői iskolatáskájának teljes tartalmával együtt. A hivalkodó méretű ezüsttárgyak kimunkáltságuk, és a nagy tisztaságú (92-98%) alapanyaguk miatt komoly értéket képviseltek és képviselnek ma is. A kincsre használt „felbecsülhetetlen értékű” kifejezés azonban elég megfoghatatlan, ezért számszerűsítenünk kellett azt. A kiállításvezetőben megtaláltuk, hogy anno körülbelül 2040 solidust, korabeli aranypénzt érhetett Seuso lakomakészlete. Ilyen luxustermékre nem telt volna a számítógépes játék légionáriusának az évi 9 solidusos béréből a valóságban sem. Csak emberöltők alatt gyűlt volna össze ekkora összeg. De ki az, aki 226 évig él? A fiúk nagyon ügyesen kikövetkeztették, hogy ezt a luxust csak nagybirtokosok, vagy a vezető birodalmi elit tagjai engedhették meg maguknak. Mivel a latin és görög kultúrán nevelkedett gazdag elit tagjaként, például a császári hadsereg tisztjeként, már elképzelhető volt ilyen kincset birtokolni, a nagyobbik fiam farsangi jelmeze sem volt már kérdéses. A légió legátusaként űzte a telet.
Aztán farsang után, a böjtidőszak beköszöntével valamiért lecsendesedett a téma itthon. Ellenben a Herman Ottó Múzeumban megnyílt a kiállítás. A látogatás előtti napon számunkra is időszerűvé vált felcsapni a múzeumpedagógiai foglalkoztatónkat, ami az egyik legismertebb ezüsttál ábrázolása alapján hozta közelebb a kiállítás témáját a kisiskolásokhoz. Bár Akhilleusz mítoszát már ismerték a fiaim, jó volt együtt feleleveníteni azt, a Nemzeti Múzeum által összeállított feladatok alapján. Másnap a tárlatban érezhető volt, hogy a gyerekek izgalma akkor érte el a tetőfokát, amikor a három óriási tálat meglátták. A kiállításba lépve azonnal keresték tekintetükkel a Meleagrosz-, az Akhilleusz- és a Seuso-tálat, amiket a tárlat rendezőelve alapján, az izgalom fokozása érdekében, vagy csattanóként, a tér végében helyeztek el a kurátorok. Az óriási tálakon – amiknek mérete szinte megegyezett farsangi légiósunk pajzsáéval – izgatottan kerestük a mítoszok szereplőit, beszéltük újra röviden történetüket, és fedeztük fel az ábrázolt görög isteneket, valamint a Sevso és a Pelso feliratot. Gyűjtöttük az élményeket.
Aztán másnap újra visszatértünk, a múzeum Seuso-kincsről szóló családi napjára. Megnézni a Colonia Rostallo Kulturális és Katonai Hagyományőrző Alapítvány legionáriusainak bemutatóját, és beleszippantani még egy utolsót az 1600 évvel ezelőtti kor levegőjébe. Nem tudom meddig tart ez a varázslat, de a repülőjegyeink Rómába már megvannak.
