Három hét Seusoval - Egy vándorkiállítás margójára

SEUSO

Szényi Krisztina
2018-01-10 09:00

Szeptember végén jött a hír, vándorkiállításra viszik a Seuso-kincset, hat megyei jogú városban mutatják be a páratlan leletegyüttest. Zalaegerszeg is a néhány városnév között szerepelt. Először kérdőn néztünk egymásra: ez valós hír lehet? De hamar kiderült, fehéren feketén olvasható a kormányhatározat soraiban. Aztán elindultak a találgatások és a telefonálgatások: ki a főszervező, mi lesz a városok időrendi sorrendje, vajon az épületben átalakításokra is sor kerül? Záporoztak a kérdések, de hamar jött a meghívólevél a Magyar Nemzeti Múzeumtól, megbeszélésre várják a vidéki szervezőcsoportokat. Lassan mindenre fény derült, az első állomás a helyzeti előnyben lévő székesfehérvári Szent István Múzeum. Náluk 2014-ben már egyszer bemutatták a Seuso-kincs Magyarországra érkezett első hét darabját, ők rutinosabban álltak a kiállítás kihívásai elé.

 

Ezt kihasználva a novemberi tárlat idején meglátogattuk a Fejér megyei kollégákat, megbeszéltünk sok hasznos kiállításszervezői ötletet, megnéztük, gyakorlatban hogyan működik a fejünkben még csak elméletben összeállt forgatókönyv. Nem tagadom, több hasznos ötletet átvettünk a székesfehérvári csapattól, de voltak olyan fehérvári megvalósítások, amelyektől mégis óva intettek minket, hiszen sokszor elmélet és gyakorlat mégis távol vannak egymástól.

 

Mi volt olyan, ami ismétlést érdemel? Nagyon tetszett, hogy két helyszínen is működött pénztár, az egyiknél a jegyárusítás történt, a másiknál az ajándéktárgyak értékesítése. Mindegyik pénztáros mellett ott állt egy-egy kisegítő kolléga, akiknek nem volt más feladata, mint az, hogy a látogató kérdéseire válaszoljanak. Nem akarták a pénztárosokat azzal terhelni, hogy a legfőbb tudnivalókat elmeséljék a vendégnek, nekik éppen elég volt a jegy kiadása és a pénzzel való törődés. Mindenki mosolyogva és teljes lelkesedéssel végezte a feladatát, ez később nálunk Zalaegerszegen is így történt. A ruhatári munka is gördülékenyen működött. Székesfehérváron tudtuk meg azt is, hogy száznál több fogasnak kell rendelkezésre állnia, hiszen csoportok jönnek-mennek, hiába léphet a kiállítótérbe egyszerre legfeljebb negyven ember, a sorban állók kabátjait is el kell helyezni. Nálunk Zalaegerszegen olyan ötlet is érkezett, hogy a fővárosi Közlekedési Múzeumtól kölcsönkérjük azokat a ruhatári konténereket, amelyeket speciálisan az iskolai csoportok fogadására készíttettek, nem titok, egy londoni múzeumban látott nagyszerű példa hatására. Mi a Göcseji Múzeumban így vártuk a diákcsoportokat: kabátokat, táskákat, esernyőket egy helyre tehették az egy osztályba tartozó tanulók, így sokkal frappánsabb volt a ki-bepakolás az óriási zárható szekrényekbe.

 

 

A múzeumi kollégák idő- és feladatkiosztását is alaposan át kellett gondolni: minden nap egy ún. inspektor volt a vándorkiállítás helyi vezetője. Ha bármi probléma merült fel – nem sok ilyet tapasztaltunk –, az ő szava volt a döntő. A munkáját folyosói ügyeletesek és irányítók, kiállítási teremőrök, pénztárosok és segítőik, információs pultnál tevékenykedők, ruhatárosok, takarítók segítették. A beosztásnál külön figyeltünk arra is, hogy aki az esti zárásnál jelen volt, lehetőleg ne dolgozzon a másnap reggeli nyitásnál, maradjon egy kis idő a regenerálódásra. Hiszen három héten át napi tizenkét órán keresztül készenlétben lenni és mindenkinek a legjobb tudását, kedvességét és előzékenységét mutatni, nem kis feladat. A kiállítást megelőző néhány hét megfeszített munkájáról nem is beszélve.

 

A vándorkiállítás kommunikációs feladata is nagyobb terhet rótt a helyi szervezőkre. Az országos beharangozó sajtótájékoztató hatása nálunk Zalaegerszegen mint második helyszínen nagyon éreztette hatását. De nagy hangsúlyt fektettünk a környező megyék – Vas, Veszprém – potenciális közönségének megszólítására és a környező országok – Ausztria, Szlovénia, Horvátország – közönségének az invitálására. A szlovén közszolgálati televízió egy stábja el is jött hozzánk egy napra rövidfilmet forgatni. A megnyitó napján külön média-sávot iktattunk be az írott és elektronikus média képviselői számára. Még a protokoll vendégeket is megelőzve reggel az előre bejelentkezett újságírókat, szerkesztőket operatőröket és fotósokat vártuk a kiállítótérben, hogy látogatómentes állapotban elkészíthessék a felvételeket és a vágóképeket. Az újságírók pedig nyugodt tempóban elolvashatták a kiállítás kiírásait és elkészíthették az interjúkat szakmai beszélgetőpartnereikkel. Ez az esemény különösen jól sikerült, újságírók és múzeumigazgatók, operatőrök és fotósok, kiállításkurátorok és muzeológusok egyaránt elégedettek voltak, hogy nem rohamtempóban kellett a kérdések kereszttüzében válaszolniuk és propagálniuk a kiállítást. A tárlat ideje alatt a Göcseji Múzeum Facebook oldalán és a külön erre az alkalomra kialakított SeusoZalaegerszeg oldalon záporoztak a kérések és a köszönetnyilvánítások. Úgy hiszem, mindegyikre reagáltunk, sokszor éjfélig a számítógép előtt ültünk. A három hét alatt több sajtóeseményt is szerveztünk: köszöntöttük az öt-, tíz, tizenöt- és húszezredik látogatót, a kiállítás utolsó napjának utolsó órájában pedig záróeseményt szerveztünk; a szemünk előtt megelevenedett maga Seuso, és bemutatta az általunk ismert tizennégy ezüstkincsét. Páratlan és felemelő élmény volt a kincsek társaságában dolgozni, és az is maradandó, ahogy bennünket múzeumi kollégákat még jobban összekovácsolt ez a tizenkilenc nap. A fegyveres őrök kedvessége, az észrevétlen kávézások a látogatók elöl elbújva egy pillér mögé, egy-egy idősebb vendég közös meggyőzése, hogy a kabátot és a nagyméretű táskát muszáj a ruhatárban letennie, de ígérjük, nagyon vigyázunk rá, a múzeumpedagógusok csillogó szemei, ha okos és érdeklődő diákok érkeztek, a látogatócsoportok ésszerű beosztása, hogy mindenki elégedett maradjon, a történész kolléganők elégedett és büszke mosolya, mert oly sokan megtekintették a Seuso-kiállítás után a Göcseji Múzeum állandó kiállítását is.

 

 

Az 5000. látogató

 

A tárlat utolsó napján legépeltem a vendégkönyvben olvasott sok-sok gratulációt és köszönetet, kimásoltam a Facebook-kommentelők kedves sorait, s elküldtem valamennyi kollégának, aki részese volt e közel három hét felemelő munkájának. Jó volt érezni, hogy mekkora élményt adtunk sok ezer embernek, hogy a legtöbben utánaolvastak a kincsek rejtélyes történetének, hogy felkészültek, mielőtt a múzeumba léptek volna, és a munkánk által is boldog órát tölthettek el a kincsek társaságában a kultúra épületében.

 

Egy kedves hölgy egyedül tekintette meg a kiállítást. Mikor távozás előtt kilépett volna az épületből, megfordult és azt mondta történész kolléganőmnek: „Nagyon köszönöm az élményt. Tudja, nem csak azért volt gyönyörű ez az itt eltöltött óra, mert láthattam a kincseket, hanem azért is, mert ebben a múzeumban mindenki mosolygott. Köszönöm ezt Önöknek.”

digitalizáció, műhely, téma
2018-01-04 11:00
kiállítás, látogató, régészet
2017-11-21 08:43

Legnépszerűbb cikkek

arisztokrácia, gyarapodás, tárgy, történelem
2017-12-12 12:55
műhely, régészet
2017-11-22 08:18