„A könyv kotta, a beszélgetés pedig ének”. Ezek Anton Pavlovics Csehov szavai, és talán az egyik legmegkapóbb körülírása az értő kommunikációnak, a történetmesélés művészetének, az adott és kapott szavak által létrehozott alkotásnak, amit úgy hívnak, kapcsolódás. Kapcsolódni, szükséglet és lehetőség, kapcsolódni, az értelem és a szív vállalt összehangolása, kapcsolódni, feladat, munka, energia. Kapcsolódni: ajándék. Tárgyakhoz kapcsolódni, tárgyakat engedni magunkhoz közel, a történetükkel, a jelentésükkel, a múltjukkal rezonálni: saját létezésünk elmélyítése, indoklása, eredeztetése. Valahová, amikor még nem éltünk. Valahová, egy régi időpillanatba, mely éppen a jelenhez kér kulcsot. Kapcsolódni ilyen formán: spirituális élmény, megmerítkezés és tanulás.
Az Egy múzeum tekintete – A Szent István Király Múzeum első 150 éve olyan kiállítás, mely kapcsolódásra hív és kötődést ígér. Az intézmény Csók István Képtárában életre hívott tárlat alcíme - „a közönség használatára...” - megható felütése a páratlan utazásnak: akár az is állhatna ott, hogy a közönség szolgálatára, aminthogy a múzeum alapküldetései között oly hangsúlyosan szerepel missziója: a köz javára épülés, gazdagodás, fejlődés. E küldetés sosem felejti eredőjét: 137 kivételes polgár összefogását, melynek köszönhetően a múzeumügy méltón és magának jogot követelve felkerült a város láthatatlan, íratlan, aranykori kulturális közjogai és kötelezettségei közé.
A Szent István Király Múzeum elődjének ötlete egy 20 éves rácalmási fiatalember fejében fogant meg 1871-ben, ő volt Hattyuffy Dezső, aki a Székesfejérvár című hetilapban vezércikkben kezdeményezte egy városi régiségtár felállítását 1871. június 11-én. Mint írta: „Sajnos, hogy régészetünk csak kis körben mozog, csak itt-ott akadnak felkent bajnokai, mindenütt a legnagyobb nehézségekkel kell küzdeni. Nemcsak a tudatlan népből, de gyakran a művelt osztályból is akadnak, kik inkább megsemmisítik a mult emlékeit, mintsem a tudomány számára biztos kezekbe szolgáltatnák (...) Ha nem volnának régészeink, teremteni kellene ilyeneket.” 1873-ban aztán meg is alakult a Fejérmegyei és Székesfejérvár Városi Történelmi s Régészeti Egylet, amelyből aztán kinőtt a székesfehérvári múzeum.
A múzeum későbbi történetének egyik különleges szereplője volt talán legjátékosabb és legsokoldalúbb költőnk, Weöres Sándor, aki a háború után egy rövid ideig az intézmény igazgatója volt. Ez idő tájt született Kutya-tár című verse, melynek egy versszaka a múzeum Országzászló téri épületének falán emléktáblán olvasható, és melyet állítólag a költő Radnóti Aladár római koros régésznek szánt, aki, miután megtudta, hogy Weörest múzeumigazgatónak nevezték ki, azonnal a városba jött. Az egyik legenda szerint a költőt igazgatói szobájában találta in flagranti, a másik szerint a múzeum kertjében lelt rá egy római gyerekszarkofágban, amint Weöres épp ebédjét pihente ki. Bármi is történt, az a Bognár utca 3-ban történt, a mai Országzászló téren, amely Weöres versében Harap utca hárommá alakult, az itt található múzeumból kutya-tár lett, az azt megnyitó Radnóti Aladárból pedig a messzeföldön híres Kutyafülű Aladár.
További érdekességként álljon még itt egy legendás házaspár, Petres Éva régész, és Dr. Fitz Jenő neve, akiknek sorsa összefonódott a várossal és annak patinás intézményével. Dr. Fitz Jenő a múzeum híres igazgatója volt, felesége pedig igazgatóhelyettese és az intézmény lelke évtizedekig, nélkülük minden bizonnyal ez a 150 éves kiállítás sem lenne ilyen gazdag, ilyen sokszólamú, ilyen egyedi és ilyen játékos.
150 évvel ezelőtt létrejött valami, aminek ünneplése állásfoglalás, a szellemi, tudományos és kulturális hagyaték életben tartása felelősség és hit abban, hogy a következő 150 év múzeumi fejlődése is töretlen marad. E hit és felelősség térbe szelídítése a szóban forgó kiállítás, mely jubileumi válogatásként az intézmény történetét mutatja be a múzeumi munkán és gondolkodáson keresztül. Műtárgyak, események, jelentős személyiségek és a múzeumi gyűjtemények egymásra reflektálása segítségével közös, személyes és egyéni emlékek megidézését várja és kéri tőlünk a pazar kiállítás, miközben megtudjuk, mitől különleges a Szent István Király Múzeum, melyek a történetei, mi minden különbözteti meg az intézményt a többi múzeumtól, kik kutattak, kutatnak, kik dolgoztak, dolgoznak benne, érte, kik támogatják, milyen gyűjtemények, műtárgyak, milyen mikrotörténetek vezettek el az országos és nemzetközi hírnévhez.
A kiállítás szokatlan, mert eddig ismeretlen, szinte sosem látott múzeumi tárgyak „beszélgetnek” benne egymással, üzeneteket, értékeket megfogalmazva, élő szimbólumaként az ország egyik legnagyobb tárgygyűjteményével rendelkező, egyik legjelentősebb vidéki múzeum élettörténetének, a falai között zajló tudományos munkának, jeles személyiségei, karizmatikus, múzeumépítő igazgatói pályájának. A tárlat önreflexív módon arra a kérdésre is keresi a választ, hogy mi az, ami összetartja mindezt, és a felelet számos szinten egyszerre bomlik ki: a közönség és a közösség. Egy közösség alapította annak idején a múzeumot, egy közösség munkája, szakértelme emelte naggyá és viszi a hírét napjainkban is, muzeológusok, kurátorok, művészettörténészek, elhivatott szakemberek közössége. És a közönség... A közönség kíváncsisága, elköteleződése, figyelme, visszajelzése nélkül bármilyen eltökélt közösség munkája csak igyekezet, törekvés, áldozatos vállalás maradna csupán.
Apró csodák, lélekmelengető különlegességek színpada a lehengerlő gyűjteményből szemezgető kiállítás, melynek kurátorát, Izinger Katalint dicséri a pontos választás, az érzékeny merítés, aminek köszönhetően az intézménytörténeti utazás relikviái pontosan úgy és oda vezetnek minket, ahová a 150 évnyi múlt megkívánja. Egy asszociációs játék a tárlat, melynek célja a múzeumhoz tartozó különböző gyűjtemények párbeszédbe hívása volt. Közel ezer digitalizált fotó és mintegy 150 műtárgy ölel körbe 18 fogalmat, sorvezetőt, magtémát, melyek által egy hatalmas gyűjtemény kulisszái mögé pillanthatunk be.
A Szent István Király Múzeum, melynek városi kiállítóhelyei a legszebb történelmi épületekben kaptak helyet, négy tudományterület leletanyagait gyűjti, rendszerezi, kutatja és mutatja be, így a régészet, a néprajz, a képző- és iparművészet, valamint a helytörténet tárgyi és szellemi öröksége tartozik az intézmény fókuszába. A 150 év dekádjai során a múzeum egyenletesen lépkedett az ismertség, az elismertség, a méltó szakmai hírnév felé, mígnem gyűjteménye a 80-as évek elejére meghaladta az egymillió tárgyat, ezzel az ország három legnagyobb gyűjteményévé emelve az első magyar királyunkról elnevezett megyei múzeumot. Mára több mint 11 millió 200 ezer látogatóval büszkélkedhet az intézmény, és ezt az óriási számot egyértelműen csak növeli majd az átfogó, jubileumi válogatás.
A múzeum tekintete cím értelmezhető szép metaforaként, azazhogy mi mindent láthatott a Szent István Király Múzeum, milyen sorsokra, tragédiákra, büszke pillanatokra tekintett le az évek, évtizedek során, és mit ad most vissza a retinájára égett emlékekből. Mit ad vissza nekünk. A mindenkori közönségének. A közönségnek, ami történetekre vágyik, ami kapcsolódni kíván, ami képes elcsendesülni, meghallgatni, rákérdezni, visszatanulni, tovább mesélni, megélni. Mindazt, amit a tárgyak mesélnek. A közönség, ami nem rest használni a szolgálatába szegődött tudást, ismeretet, szépséget, tanulságot, történelmet, elfeledett és újratanulásra méltó kollektív múltat, a királyok városának öröklétbe simított történetét.
Amiként a könyv kotta, a beszélgetés pedig ének, úgy kap szárnyra a közösség és a közönség kollektív dallama, himnusza, refrénje, és születik meg az értelem és a szív, a múzeum és a látogató tökéletes együtt alkotása: a kapcsolódás, a beszélgetés, a kötődés, esetünkben egy 150 évet felölelő kiállítás. Mert egy kiállítás, egy műalkotás élete akkor teljes, ha alkotója elengedi, és rábízza sorsát a mindenkori befogadóra. Aki aztán mer és akar kapcsolódni, közel kerülni, hogy saját létezését elmélyítse, indokolja, eredeztesse. Valahová, amikor még nem élt. Valahová, egy régi időpillanatba, mely éppen a jelenhez kér kulcsot. Hát ne kérjen hiába!
