Hogyan szólal meg egy haranggyűjtemény?

INTERJÚ

Sóki Diána
2018-10-08 12:49

A Petőfi Irodalmi Múzeum egyik kiállítása mindössze egy teremnyi, benne néhány tárgy látható, amelyek története és a hozzá társuló munka azonban túlzeng kiterjedésén és mennyiségén. Miért lesz érdekes egy haranggyűjtemény? Hogyan lehet és érdemes olvasni egy irodalmi kiállítást? Milyen szempont alapján válogat, rendez egy múzeumi szakember? Zeke Zsuzsannával, a PIM Relikvia-és Fotótárának muzeológusával készítettünk interjút, aki a „Muzsikáló, rézszárnyú égi hinták” – Jékely Zoltán és a szakralitás című kiállítás kurátoraként mesélt munkájáról. 

 

Mi volt a kiinduló alapötlet, gondolat, amiből a kiállítás koncepciója született?

 

A Muzsikáló, rézszárnyú égi hinták” – Jékely Zoltán és a szakralitás című kiállítás az Ars Sacra Fesztivál keretében nyílt meg a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A fesztivál idei mottója: „Tekints az égre, és lásd meg!” (Jób 35,5). Adott volt a mottó, ehhez kellett valahogy kapcsolódni Jékelyvel a szakralitás témakörében.

 

Jékely haranggyűjteménye 2001 óta a múzeum gyűjteményében található, és ez a kiállítás egy jó apropó volt arra, hogy a teljes haranggyűjteményt megmutathassuk a látogatóknak. Ezáltal hamar eldőlt, hogy a tárlat központi eleme a harang lesz. A relikviákat megtámogatták a szövegek, hiszen Jékely költeményeiben számos alkalommal felbukkan a harang motívuma. A Psalmus című – egyik ide sorolható verse ennek nyomán címadó verssé alakult át.


Korábban hogyan találkoztál Jékely Zoltán szövegeivel, tárgyaival?

 

Jékely szövegeivel korábban az egyetemi óráimon találkoztam, valamint többször hallottam előadni Péterfy Saroltot ELTÉ-s, illetve PIM-es konferenciákon. Sarolt a költő unokája, irodalomtörténész, a Jékely-hagyaték gondozója, kutatója. Jelenleg a költő levelezésével és naplóival foglalkozik. Sarolt előadásai korábban kiváltképp azért érdekeltek, mert levelezés és napló műfajok voltak a középpontjában, Jékely ekkor számomra másodlagos volt, hiszen a fő kutatásom Csinszka levelezése, memoárjai, versei, kéziratos, illetve fotóhagyatéka. A saját kutatásom felől igyekeztem gazdagodni felettébb informatív előadásaiból.

 

Emellett a Petőfi Irodalmi Múzeumban relikviatári muzeológusként kapcsolatban vagyok Jékely relikviáival. 2001-ben Jékely Adriennetől Jékely-fotók, bútorok, személyes tárgyak és képzőművészeti alkotások kerültek a múzeum gyűjteményébe, legutóbb pedig idén februárban a költő gramofonjával és lemezeivel bővült az itt őrzött hagyaték. A Jékely-kiállítás megnyitóján megszólaltattuk rajta a költő egykori Schubert lemezét.

 

Utóbbi időben más kiállításokban is volt alkalmunk bemutatni a tárgyi hagyaték egy-egy elemét. 2016-ban Irodalmi fogások – terítéken az irodalom címmel nyílt tárlat, mely látványosan megmozgatta a relikviatár állományát. Számos tányér, pohár, porcelánkészlet és evőeszköz volt bemutatva a költők hagyatékából. Így került vitrinbe Jékely Zoltán csontnyelű bicskája is.

 

A látogatók legutóbb a Balatoni nyár című kiállítás keretében tekinthették meg a költő egyik horgászbotját számos Balatonon készült íróportré társaságában.

 

Fotó a kiállításról, Petőfi Irodalmi Múzeum


Mit lehet, mit érdemes tudni a haranggyűjteményről? Van-e köztük olyan, ami szerinted különösen érdekes darabja a kiállításnak?

 

Jékely szerette az antik dolgokat, többször vásárolt magának tárgyakat régiség kereskedésekben, kihalászott egy-egy kincset az ócskapiaci lomok közül, a harangok egy részét is saját maga szerezte. Előfordult, hogy barátai lepték meg egy-egy kiválasztott darabbal. Valószínűleg minden egyes harangnak megvolt a saját története, kötődhettek hozzá személyek, történetek, beszélgetések, de sajnos már nincs, aki elmesélje őket. Viszont a gyűjtemény egyik darabján orosz, cirill betűs felirat áll, amelynek története megmaradt a család emlékezetében. Az I. világháború idején Nyárádmagyaróson volt egy orosz fogolytábor, ahol a hadifoglyok pénzkeresés gyanánt fémhulladékokat olvasztottak össze, és kolompokat, kisebb harangokat öntöttek belőle, melyeket el tudtak adni a helyi gazdáknak. Jékely az egyik ilyen harangot az 1940-es években kapta ajándékba egy erdélyi barátjától.

 

A költő gyerekként számtalanszor hallhatta a kolompok hangját, mikor édesapjával kirándulni indult a hegyekbe vagy horgászni a közeli vizekhez. A kolompok megcsendültek a távolban legelésző állatok nyakában, a természet pedig harangszóként visszhangozta csengésüket.

 

A harangokon kívül még két relikvia került be a kiállításba. Az egyik egy ácsszeg, melynek pontosan ismerjük a történetét, hiszen Jékely maga jegyezte fel egy papírlapra és tűzte mellé a szeget. 1969-ben találta Milánóban a Santa Maria della Grazie-kolostor udvarának kapuja előtt, miután megnézte Leonardo Utolsó vacsora és Montorfano Keresztre feszítés című freskóit. A tetőn munkások dolgoztak, akkor eshetett le a szeg, amikor a költő épp arra járt. Jelnek tekintette, eltette és ereklyeként őrizte a továbbiakban, ahogy ezt most a múzeum teszi.

 

A másik pedig egy fadarab, ami látszólag nem több bármelyik földön található fadarabnál. Jékely 1974-ben így nyilatkozott az ilyen és ehhez hasonló tárgyairól:

 „Mutábilis gyökérszobor. Ez is a Duna ajándéka. Azzal, hogy éppen előttem illegette magát az alacsony, kövecses vízben egy napon, meggyőzött: hivalkodó szándéka van velem, talán éppen az, hogy másoknak is megmutassam. Agyafúrt művész alkotása vagy, próteuszi tulajdonsásait tekintve, Ókeanosz isteniség kései, degenerált ivadéka. Elülső nézetből: egymást a birtoklás görcsében szorongató szerelmespár. Oldalnézetből: a kielégületlenség vagy az utálkozás, az unalom lógó orrú sanda szörnyetege, mely láthatóan valami új gaztetten töri agancsos fejét. Hátsó nézetből: szárnyát bontogató ragadozó madár.”

 

A költő horgászként egy idő után már nagyobb jelentőséget tulajdonított a vízből „kifogott” tárgyaknak, mint a halaknak. Több évtizedes horgászgatás után már nem arra várt, mint gyerekkorában, hogy egy óriás halat, „vízicsodát” vonszoljon a partra, sokkal jobban érdekelte például a part menti római őrtornyok törmeléke, nyílhegyek, cserépdarabok, hálónehezékek vagy az uszályvontató lovak patkolóhelyein a számtalan elvásott vagy épen vízbe került két-háromszáz éves patkók, óriási hajószegek és csáklyakampók. Ezek voltak a zsákmányai, ily módon gyarapodtak tárgyai.

 

Fotó a kiállításról, Petőfi Irodalmi Múzeum


Ez egy kisebb kamarakiállítás, ami azt is jelenti, hogy térben korlátozottak voltak a lehetőségek. Ez hogyan alakította azt, hogy mi legyen, hová kerüljenek a súlypontok?

 

A kiállításhoz mindössze egyetlen terem állt rendelkezésünkre, amelynek egyik sajátossága, hogy a mennyezet üveglapjain keresztül látni lehet az eget, amely egyrészt negatív, másrészt pozitív tulajdonsága a térnek. Erős fényben nehezen olvasható a falra vetített szöveg, továbbá eredeti kéziratok, műalkotások műtárgyvédelmi okokból nem kerülhettek ki a kiállításba, ezért mindenképpen fotómásolatokat kellett felhasználni. A kiállítás hangulata azonban az időjárással folyamatosan változik, állandóan alakul, mozgásban van: beborul az ég, majd kisüt a nap. Az üvegtető továbbá reflektál az Ars Sacra hívószavára is, arra készteti a látogatót, hogy felnézzen az égre.

 

Egy központi, elgondolkodtató látványelem ötlete, a szövegharangok gondolata már régóta motoszkált bennem. Kemény Gyula, a kiállítás látványtervezője mindezt elképzeléseim szerint meg is valósította, hiszen megoldotta, hogy vízcseppszerűen 100 darab harang legyen felfüggesztve a tér közepében 100 darab különböző versszöveggel.

Jékely és a szakralitás kapcsolatát három témaegység köré igyekeztem felépíteni és ezeket a falakon fotók, napló-, illetve versrészletek segítségével bemutatni. Az első egység nagy vonalakban Erdély, Nagyenyed, a család, az édesapa fontosságát hangsúlyozza. A következő egységben a romantika által jelentőségükben felerősített romok a költő által meglátogatott templomokkal, utazásai során bejárt sírkertekkel, kápolnákkal, egészülnek ki. Naplói tele vannak sírfeliratokkal, templomi szobrok és síremlékek leírásával. Útinaplóiban részletesen lejegyezte álmait, melyekben gyermekkora bejárt helyszínei jelentek meg a mindennapok éppen aktuális impulzusaival. A szakrális terekhez való kötődése, legyen e tér templom, kápolna, kolostor vagy temető, mind-mind nyomot hagyott írásaiban. Motívumviláguk beleszőtte magát a költő álmaiba, majd a rájuk való emlékezés teret kapott a naplók lapjain, mígnem költészetében nyerték el halhatatlanságukat. Harmadik egységként a horgászat is bekerült a kiállításba. Hiszen míg a templomokat művészettörténész szemmel, vallásos indíttatás helyett az esztétika felől közelítette meg, addig a tényleges lelki békét a vízpart, a horgászásban meglelt megnyugvás adta meg számára.

 

Úgy vélem Jékely horgászáshoz való szoros kötődését a Büntetés című verse mutatja be legjobban.

 

Büntetés

 

Ki rótta rám? Az Isten vagy az Ördög?

Akár borús, akár derűs az ég:

minden perc, mit nem horgászgatva töltök,

úgy érzem, veszteség.

 

Irodalmat, szerelmet hanyagoltat

velem ez ős kötelességtudás –

s közben nem fájnak az élők, a holtak,

s nem fáj az elmulás!

 

(1968)

 

Fotó a kiállításról, Petőfi Irodalmi Múzeum


Mi állt a "szövegharangok" gondolata mögött?

 

A szövegharangok gondolata eléggé összetett volt számomra, több olvasatot rejt magában, ez volt az egyik fő célja, hogy többféleképpen lehessen értelmezni, gondolkozásra késztesse a látogatót, kicsit kimozdítsa a megszokott szövegolvasásból. „Tekints az égre és lásd meg!” – hiába látja a látogató, attól még nem fogja tudni elolvasni a szöveget, megérteni annak mondanivalóját, hiszen nem is az a cél. Az installáció próbálja felhívni a figyelmet a szövegek értelmezési lehetőségeire. Egy verset, akárcsak a Szentírást, még ha el is tudjuk olvasni, nem feltétlenül kell szó szerint értenünk. Az áttetsző harangokon keresztül az égre tekintve mindenki mást lát meg magának, minden értelmezés egy válasz lesz a kérdésre.

 

Jékely verseit olvasva megfigyelhetjük, hogy nincsenek a szó szoros értelemben vett istenes versei, de ennek ellenére a költészete kezdetétől a végéig jelen van a szövegekben a harang és a templom motívuma. Az áttetsző harangokba kifejezetten ezek a versek kerültek: 100 darab harang 100 darab különböző, hosszú papírszalagra kinyomtatott versszöveget tartalmaz. Bár ezek a szövegek a harangokon keresztül nem olvashatók, de a kiállításhoz készült egyetlen kötet, amely ezt a versválogatást, a szövegekben a szóban forgó motívumokat kiemelve tartalmazza.

A harangokban lévő papírszalagok nem fekszenek ki spirálszerűen a harang belső falára, gombolyaggá vannak összebogozva, ez a szövegek álomszerű gomolygását igyekszik bemutatni, hiszen a költő naplójában azt írja, hogy a versei 90 százaléka álmaiból született.

 

Mindemellett, ha jól megfigyeljük, akkor ezek mind néma harangok, nem lehet megkongatni őket, nyelvük sincs, csupán magukba zárják, elérhetetlenné teszik a versszövegeket. Mindezzel Jékely 1948–1957-ig tartó elhallgattatására próbáltam utalni, amikor is a költőnek nem jelenhettek meg versei, az Álom című kötetét „dekadens temetőköltészetnek” nevezve bezúzták, valamint kizárták az Írószövetségből. Versei ezáltal hozzáférhetetlenné váltak, nem volt médium, ami közvetítse az olvasó felé. Jékely ekkor versek helyett egy-egy hivatalosan elismert író gúnyversét alkotta meg, mely szintén nem került papírra, de a Darling eszpresszóból gyorsan híre ment.

A kiállítótérben lévő szövegharangok verseiből minden látogató hazavihet egyet. Az installáció alatt, Jékely saját harangjai körül ugyanis elvihető versek vannak apró, lezárt, fehér borítékokban.

 

Fotó a kiállításról, Petőfi Irodalmi Múzeum

 

Kikkel tudtál együttműködni a munka során, milyen volt ez a munka, van-e benne olyan szereplő, történet, ami inspirált, fontos volt?

 

Azt hiszem, a munkatársaim többségének a neve itt szerepelhetne válaszként erre a kérdésre, hiszen a Petőfi Irodalmi Múzeumban minden egyes kiállítása úgy jön létre, hogy ez a nagy csapat összefog, és segítjük egymás munkáját. Akárcsak egy biztató szó is segítheti az előrehaladást, a cél elérését.

Kollégáim közül Illés Anna már készített kiállításokat az Ars Sacra Fesztivál keretében, megosztotta velem tapasztalatait, segítségemre volt, ha valamiben elakadtam. Mészáros Zsolt számtalanszor meghallgatta a kiállítás kapcsán felmerült ötleteimet, a vele való beszélgetések segítettek kialakítani a végső koncepciót. Szilágyi Judit pedig lelkesedésével, a munkához való folytonos energikus hozzáállásával mindig is bátorított. Nincs olyan elképzelés, amit ne lehetne valamilyen módon megvalósítani. Természetesen a kiállítás létrehozásában a legfontosabb személy a látványtervező, Kemény Gyula volt, aki már számos kitűnő kiállítást tudhat maga mögött, ő segítette megvalósítani mindazt, amit a kiállítás kapcsán megálmodtam.

 

A kollégák mellett szeretném megemlíteni Péterfy Sarolt irodalomtörténészt is, aki a Jékely-hagyaték gondozójaként segítette a munkámat. Neki is köszönettel tartozom, hiszen lehetővé tette, hogy a család tulajdonában lévő fotókat, hanganyagokat is bemutathassam. Többször egyeztettünk, kikértem a véleményét, bizonyos kérdésekben nem akartam nélküle dönteni. Fontosnak tartom, hogy ilyen esetekben, mikor az örökös, a hagyaték feldolgozója, kutatója, maga is részese legyen a kiállítás létrejöttének, a már múzeumnak felajánlott hagyatékot nyomon követhesse, elégedett legyen az elkészült tárlattal. Nagy örömömre szolgált, hogy végül elvállalta a kiállítás megnyitását.


A megnyitóbeszédben elhangzott Péterfy Sarolt tolmácsolásában, hogy nagyapja verseiben a szent és profán elemek keverednek, vegyülnek. Te hogyan látod ezeknek a viszonyát?

 

Ez valóban így van, akár verseit, akár naplóit olvassuk, ezt a következtetést lehet levonni.

Az alábbi két – versből, illetve naplóból vett – részlet is jól szemlélteti mindezt, de számos példát sorolhatnánk:

 

 „Legjobban tetszettek nekem

a földön: nők és templomok”

(A templom, 1941)

 

„Délután egy-egy templomba tértem be, gyönyörű imádkozó lányokat bámultam, s amíg ők régi jól bevált istenükhöz, én hozzájuk küldtem hatalmas rimánkodásokat. Úgy bámultam ezeket az olasz istennőket, mint ők a szenteket, a szép férfi szenteket. Sajnos megközelíthetetlenségük a cinquecento drága nőivel vetekszik, azokéval, akiknek ma megvettem reprodukcióit…” (Jékely naplója, 1937)

 

Lesz olyan program novemberig, ami kapcsolódik a kiállításhoz?

 

November 7-én lesz egy program, amely a kiállításhoz kapcsolódik. Jékely Zoltán unokái: Péterfy Bori, Péterfy Gergely és Péterfy Sarolt a meghívott vendégeink.  Az érdeklődők a programfüzetből majd időben tájékozódhatnak a részletekről. Ami már most biztos, hogy mindenkit sok szeretettel várunk!

Múzeumok Őszi Fesztiválja, kiállítás, programajánló, történelem
2018-09-30 09:00
képzőművészet, kiállítás
2018-09-28 19:00

Legnépszerűbb cikkek

látogató, múzeumtörténet, téma, állapot
2018-03-12 19:00
arisztokrácia, gyarapodás, tárgy, történelem
2017-12-12 12:55
beruházás, intézmény, liget, látogató
2018-02-12 14:30