Napra pontosan Frida Kahlo 111. születésnapján nyílt meg a Nemzeti Galériában az a kiállítás, amely a mexikói festőnő 35 művét, festményeket és grafikákat mutat be a hazai közönségnek. Itthon most először láthatók Kahlo munkái, és a tárlat a várakozásnak megfelelően zajos sikert hozott: már az első napokban több mint tízezer látogatója volt, és a kíváncsiság három hónappal később sem csappant meg. A Galéria régóta tervezte Frida Kahlo itthoni bemutatását, végül az idei év elejétől júniusig tartó milánói kiállítás anyagának egy kisebb részét sikerült megkapni a műveit őrző mexikói múzeumtól, és azokat Lantos Adriána kurátor koncepciója szerint csoportosították. A milánói 70 festmény és 40 grafika helyett ide csupán annak egyharmada jutott, bár sok remek fotóval és filmfelvétellel, sőt egy kortárs kiegészítés is készült hozzá.
Kahlo képeivel szemtől szemben állni sokkoló tapasztalat. Önarcképein dacosan, büszkén és egész lényét nyíltan kifejező tekintettel válaszol a kimondatlan kérdésekre, szinte párbeszédre szorítja a nézőjét. Nem lehet kívülről szemlélni, egész lénye provokál: viszonyulást kényszerít ki a különös, nagyon szabálytalan csúnya-szépségével, a mexikói hagyományokat harsányan felmutató öltözködésével, a testiséget nyíltan hangsúlyozó, erotikus, ugyanakkor férfiasan határozott mozdulataival. Lehetetlen nem látni benne a makacs erőt; az arca, a testtartása, de még nyakának vonala is elszántságot fejez ki. Nem az egész életét végigkísérő betegséget és fájdalmat jeleníti meg, hanem azt az elementáris dacot, amivel ezeket elviseli, sőt mintha éppen ezekből építené fel a nőiségét. Robbanóan expresszív vásznain és mély anatómiai tudásról árulkodó grafikáin olyan tér-, szín- és formaérzék nyilvánul meg, amit képzőművészeti tanulmányok híján csakis belülről, illetve a rajongásig szeretett mexikói népművészetből meríthetett.
Nem tartozott egyetlen irányzathoz sem, nem volt szüksége külső inspirációkra, bőven ellátta élményanyaggal a saját sorsa és személyisége. Azt festette meg, amit érzett, úgy, ahogyan maga előtt látta, tiszta szimbolikával – olyan egyértelműen, hogy a szürrealisták megpróbálták a magukévá fogadni, Kahlo festészetét tulajdonképpen André Breton fedezte föl New York és Párizs közönsége számára. De a külsődleges hasonlóságok ellenére nem sok köze volt az izmusokhoz. Frida a csupasz valóságot festette, nem egy gondolatból indult ki, hanem a saját életének erős képekben megfogható pillanataiból. A sorozatos vetélésekből fakadt a növények termékeny burjánzását fájdalmasan ábrázoló, könnycseppekkel, vérrel és magba zárt formákkal transzformáló képek sora. A szoptatósdajkáját és önmagát ábrázoló vásznon egy felnőtt arcú, csecsemőtestű Fridát látunk a maszk mögé rejtőző, mereven ülő dajka karjában, sehol egy ölelés, pusztán a táplálás biológiai kényszere jelenti a kapcsolatot – a kép főszereplője valójában az ott nem látható anya, pontosabban az anyai kapcsolat hiánya.
A mostani tárlaton önálló egységbe rendezett csendéletek is a terméketlenségről, a hiányról beszélnek, de a lédús gyümölcsök, a duzzadt magok, az erőteljes színek életereje felülírja a fájdalmat valami meghatározhatatlan remény nevében, amit Frida rá is ír ákombákom ecsetvonásokkal egy dinnyére: „Viva la vida”, azaz éljen az élet. Ez a féktelen életrajongás ugyanannak a belső történetnek a másik oldala, ami az üres térben lebegő kórházi ágyon, a hányása alatt fetrengő meztelen önmagát, vagy a mexikói buszon csöndben, illedelmesen ülő kislány figuráját ihlette – utóbbival mintha az egész életét szenvedésre kényszerítő buszbaleset előtti utolsó csend-pillanatot merevítené ki az örökkévalóságba. A törött oszlop című képén a gerincműtét után viselt acélfűző egy kettészakaszt testet abroncsoz össze, a gerinc helyén egy jón oszlop magasodik, és a test, az arc, sőt a medence körül kavargó lepel is telis-tele a fájdalom nyilaival, mint egy modern kori, női Szent Sebestyén ikonja. A vásznak arról tanúskodnak, hogy Kahlo őrületes erővel vette föl a harcot minden őt érő erőszak ellen, a betegséggel, a fájdalommal, a sorozatos vetélésekkel ugyanúgy, mint az elképzelhetetlen körülmények között végzett festéssel, vagy az ünnepelt művészférj, Diego Rivera folyamatos hűtlenségével.
Rendkívüli emóciók, rendkívüli kifejezőkészség. A Nemzeti Galéria azonban ezt a rendkívüliséget valahogy – tőle meglepő módon – mintha nem tartotta volna alapvetőnek. A kiállítás – ahogyan az itt bemutatott időszaki tárlatoknál az utóbbi időben szinte mindig – egy nagy méretű portréval és egy idézettel nyit, majd az életrajz után kronologikus egységekbe rendezi a műveket, nem figyelve arra a zavaró tényre, hogy ezúttal egy jóval kisebb anyagról van szó, mint amelyeket ebben a földszinti teremsorban rendszerint bemutat. Így a mindössze 35 mű néhol olyan távolságba kerül egymástól, ami szinte szürreális. Frida Kahlo érzéki művészetének befogadását a távolságtartó, intellektuális tálalás inkább gátolja, mint segíti. Ahogyan zavarba ejtően sok az ismétlés a tablószövegekben, és a képekhez fűzött magyarázatok is durván leegyszerűsítettek. Ez a színes, ingergazdag festői világ, a szimbólumoknak ezt a vehemens megnyilvánulása sokkal több, mint amit a képleírások egyértelmű, racionális megfeleltetésekkel tolmácsolnak, és szinte elveszik a kedvet a saját szimbólumértelmezésektől, a személyes viszonyulástól. Hálásak lehetünk a kiállítás első blokkjában a korai portrék bemutatásáért, köztük néhány remek grafikáért, ezek a festőnő kevésbé közismert munkái, és már jól látható rajtuk a későbbi vásznak és grafikai lapok telített atmoszférája, intuitív nőisége.
Nagyon szép ötlet, hogy az utolsó, Kahlo szerelmi kapcsolataival foglalkozó részben több verssora is a falra került, és a magyar közönség számára fontos a kiállítása vége felé tisztázni a festőnő apjának sokáig tényként ismert, valójában néhány éve megcáfolt magyar származását. Remek filmrészleteket láthatunk Frida, a férje és Trockij hármasáról, felbukkan a magyar származású fotóművész, Frida egyik szerelme, Nickolas Muray alakja is, és a tárlat egyik különlegességével is itt találkozunk: a házassági évfordulós ajándéknak készült kettős portréval, amelyen Frida és Diego két fél arca egyetlen képmássá lényegül. De ezzel együtt sem sikerült kiegyenlíteni a Galéria „csupán” profi megoldásainak zavaró hatását, amit a végéhez csatolt kis kortárs blokk, a Fridamánia tovább fokoz. A feminizmusra, a hatvannyolcas generáció szabadságeszményére gyakorolt hatás, Frida Kahlo személyiségének és életművének utóélete helyett a négy hazai művész munkáiból készült válogatás annyira szubjektív, a divatfotókkal borított fal annyira esetleges, hogy az érthetetlenség – vagy mindjárt a giccs? – határát súrolja.
A kiállítás finisszázsára november 2-án kerül majd sor.
