Formáld át Csáth Géza szövegeivel való találkozásodat egy saját hangkísérletté! – Olvasható a Petőfi Irodalmi Múzeum Kaleidoszkóp elnevezésű oldalán. Az épp aktuális CSÁTH* A varázsló halála című kiállításhoz kapcsolódó kreatív kísérletezésre hívó oldalon tíz novellát rendeltek nyolc egységbe, s minden novellának egy-egy kifejezése, szókapcsolata alá olyan dallamokat, hangokat, zörejeket rejtettek el megalkotói, amelyeket variálva saját zenei mixet hozhatunk létre. Érdemes ehhez kapcsolódóan a Csáth-kísérletek online felületre is ellátogatni, ahol pedig a novellák világában bolyonghatunk, miközben a kiállítás egy-egy darabjával is találkozhatunk. Próbáljuk ki utcán sétálva, vagy a kiállítás terében bolyongva, esetleg osztályteremben a diákokat alkotó tevékenységre hívva!
Aki élőben is szívesen találkozna, kísérletezne a kiállításban szövegekkel, s utána képalkotással, hangokkal, annak érdemes ellátogatnia a Tükrözések és nagyítások című eseményre.
Hogyan készült, milyen kísérleteken keresztül kaphattuk meg azokat a hangokat, zajokat, amelyeket loopként hallhatunk. Pandát, a hangok megalkotóját kérdeztük az alkotói folyamatról.
Milyen kép él a fejedben Csáth Gézáról és a szövegeiről?
Mint annyi minden, Csáthtal való viszonyom is egy félreértéssel kezdődött. Egy időben minden könyvet, aminek a címében volt valami "mese" kitüntetett figyelemmel kezeltem, ami alighanem Somlyó György A Mesék Könyve című kötetének volt köszönhető, nagyon nagy hatása volt rám abban a bizonyos időben. Ekkoriban, egy szép napon (pont a születésnapomon, ha jól emlékszem) kaptam egy kék, baromi nagy és vastag kötetet, olyan címmel, hogy rögtön tettem is be a kedvencek közé: Mesék amelyek rosszul végződnek.
Az jellemzi ezt a korszakomat, hogy ritkán voltam huzamosabb ideig egy helyen, így főleg utazás közben tudtam olvasni. Akkoriban, ha sokat utaztál vonattal (ez még az özönvíz előtt van, még nem okoskodnak a telefonok), akkor vagy aludtál, vagy olvastál közben; én aludni már akkor se tudtam igazán. Ezt a rosszul végződő mesekönyvet is megpróbáltam magammal cipelni párszor, de nehezebb volt mint én, így aztán szinte olvasatlanul vissza is került a polcra. Ugyanakkor mégis egyike lett a "kedvenc könyvek" gyűjteményének.
Így, ironikus módon Csáth rám már olvasatlanul, pusztán a címével is hatott, sőt, bizonyos szempontból akkoriban állt hozzám a legközelebb, mert bár valódi viszonyom nem volt vele, de mindenfélét elképzeltem, amiket ma már nem is értem, hogy honnan vettem. Így például azt, hogy: elmegyógyintézetben írta ezeket a meséket, saját megnyutatására, vagy épp nem is ő írta őket, hanem a páciensei, ő csak lejegyezte, mert elmegyógyintézetben dolgozott, vagy épp nem dolgozott elmegyógyintézetben, nem is ott írta őket, de utána oda került stb. - az utóbbival mondjuk nem is lőttem nagyon félre. Utána már jóval később, "hosszú szakállú bácsiként" kezdtem újra, illetve tényleg Csáthot olvasni. Ekkor leginkább csak felbosszantott a patetikus túlírtságával, nem nagyon értettem hogy mi ebben a jó, de míg ezen dühöngtem, azon kaptam magam, hogy újabb és újabb szövegeit olvasom (hátha ez jobb lesz), és közben be kellett mégis ismernem, hogy olyan ízei vannak, amiket az ember még dühösen is forgat a szájában. A legváratlanabb pillanatokban jutnak eszembe tőle mondatok, szófordulatok.
Egy ismerősömre emlékeztet, aki legtöbbször túlzó marhaságokat mond, és annyira hiú, hogy sehogy nem lehet jelezni neki hogy amit beszél, az épp marhaság, viszont olyan megkapóan, hovatovább szórakoztatóan teszi, hogy nem tudok nem rá figyelni, sőt, ha épp elhallgatna - ilyenkor legtöbbször iszik - , azon kapod magad, hogy te adod alá a lovat, hogy 'na és erről meg erről mi a véleményed?'; pedig előre tudod, hogy aztán kaparni fogod az asztalt attól amit válaszol. Csáthtal is szívesen beszélgetnék, bár alighanem nála is fognom kéne az asztalt rendesen.
Melyek voltak azok az alapfogalmak, amelyekből kiindultál, mikor az ő világának hanggal való leképezése szóba került?
Mivel Csáth nagyon muzikális - a zenei képzettségét és zeneszerzői ambícióit nem számolva is nagyon dallamos, melodikus a mondatainak szerkezete - ezért egyrészt nagyon magas labdának tűnt a dolog. Másrészt pedig eléggé rafkós szervának, mert egy adott korszak kimondottan művelt, tudatos zenehallgatója volt, tele sarkalatos véleményű zenekritikákkal. A novelláiban is gyakran idéz meg konkrét zeneműveket, zeneszerzőket (Bartók, Bethooven, Wagner, Puccini stb) - ami eléggé veszélyes talaj ha reagálni akarsz rá.
Így inkább azt tudtam hogy mit nem akarok: megpróbálni megidézni ezeket a konkrét zeneműveket, csinálni valami Schubert, vagy Bartók utánzatot, vagy lemásolni azt a hangulatot, amiben Csáth írhatott. Ennél sokkal izgalmasabbnak tűnt inkább reflektálni rá az úgynevezett "mai világból". Egészen bizsergető érzés úgy leülni a zongorához hogy közben elképzeled az épp süllyedő Kálvin teret (egyébként ha a metróból jössz ki a Baross felé, akkor tényleg süllyed), azzal a bankkal, azzal a borzasztó élelmiszerbolttal, ahol valószinűleg már minden megtörtént, ami egy ilyen bolttal megtörténhet, a Marilyn kirakatára fagyott mozdulatlan árnyéknőkkel, vagy az irodaház tükröződő üvegfelhőivel, és azzal az értelmezhetetlen híddal a túloldalon, amiről gyerekként elhitted, hogy az csak azért van, hogy a gazdag emberek akkor is tudjanak egy kicsit sétálni, ha épp esik az eső.
Bár látszólag minden Csáth novella elborult, depresszív, önsajnálattal teli, de közben, főleg ha nem teljes képet, hanem csak apró részleteket nézel, tele van játékossággal, és sokszor egészen zabolátlan humorral. Így a másik dolog amiben biztos voltam, hogy nem akarok csak sötét, borús zenét csinálni, mint ami talán Csáthról először beugrik, hanem az volt a cél, hogy különböző hangulatokat is tudjunk kikeverni magunknak, amik illeszkednek a novellákhoz.
Átalakult ez a kép a munka során? Végül milyen irányba indultál el?
A már emlegetett korszakomnak köszönhetően nagyon sokszor hallgattam zenét utazás és olvasás közben, így számomra az egy alapvető bizonyosság, hogy ami a füledben történik, az hat arra, amit a szemed feldolgoz, azaz ugyanaz a mondat egészen máshogy szól, ha közben finn metált hallgatsz, vagy ha épp mondjuk Sosztakovicsot. Gyakran előfordult, hogy a sok utazás közben elfogyott a zene, vagy a zenét szolgáltató eszköz ereje, így ezek a fülben történő dolgok nálam sokszor összekapcsolódtak a zajokkal, zörejekkel. Ez aztán odáig fajult, hogy ma már nem hogy nem zavar, ha hallgatnom kell a külvilág zajait, hanem gyakran azon kapom magam, hogy erre jobban figyelek, mint konkrét zenékre. Ma már inkább azért viszek magammal utazás közben zenét, hogy végre koncentrálni tudjak arra is, amit közben esetleg csinálnom kell, és ne azzal töltsem a drága időt, hogy azt figyelem, van-e abban szabályszerűség, hogy a hátam mögött ülő néni a mondatai végén leviszi egy szekunddal a hangját, vagy épp fel; nekem egy ilyen néni kész jazzkoncert.
Ezért először abban a viszonylag egyszerű, és konfliktusmentes megoldásban gondolkodtam, hogy csinálok egy hosszabb, egybefüggő, illusztráló - aláfestő zenét "Csáth hangulatban", jó sok zajjal, zörejjel, amivel a kedves olvasónak semmi más dolga nincs, csak elindítani, és hát ugye, hallgatni, amíg "kedvesen" Csáthot olvas. A legtöbb novellája felvázol egy alaphangulatot, majd ebből szépen építkezve, rétegezve, vagy akár meglepő fordualtokon keresztül eljut egy másikba. Tisztára mint egy jó dj szett!
A PIM-nek viszont az egyik legfontosabb szempontja az egyéni Csáth élmény, a szöveggel, hanggal való kísérletezés volt, amihez nem ártott volna több interaktivitás. Így jött az ötlet, hogy akkor legyen az olvasó ezúttal lemezlovas is, és mixelje össze magának ezt a bizonyos aláfestő zenét. Ezután a PIM egyik munkatársa olyan Csáthra jellemző, és meghatározó szavakat, motívumokat gyűjtött, amikkel aztán már kezdeni kellett valamit. A technikai korlátok miatt ezek csak rövid, ismétlődő szakaszok lehettek, azaz csúnyább nevükön hurkok, vagyis loopok.
Ezek erejéről van egy hangulatos történet, amit a kortárs zeneszerző, Gavin Bryars mesél, a hetvenes évek elejéréről, amikor még orsós magnóval, ollóval és ragasztóval csináltak loopokat. Egy dokumentumfilmhez készült hanganyagon talált egy hajléktalant, aki Jézusról énekelt kissé becsiccsentve, amiből az első tizenhárom másodperc tökéletesen tisztán, hangnemben szólt, a többi már nem annyira. Ezért ezt a tizenhárom másodpercet levágta, és az elejére ragasztotta a szalagot, azaz csinált egy végtelenített hurkot, lelassította, hogy hosszabb legyen, és így másolta át egy másik, fél órás szalagra, gondolván, hogy majd később csinál ezzel valamit. Amíg másoltak a szalagok, kiugrott egy kávéért. A stúdiója a helyi képzőművészeti egyetem épületében volt, mellette egy nagy teremben festegettek, jöttek, mentek az emberek. Arra érkezett vissza, hogy teljesen megváltozott a terem hangulata; az emberek lassabban mozogtak, volt aki konkrétan sírt, vagy csak összegörnyedve ült, ő pedig megdöbbenve konstatálta, hogy véletlenül nyitvahagyta a stúdió ajtaját, amin kiszűrődött a zene, így a teremben lévők fél órája hallgatják ezt a bizonyos tizenhárom másodpercet.
Bár talán nem ennyire erőteljesen, de biztosan mindannyiunknak van arról élménye, ha egy folyton ismétlődő szakaszt sokáig hallgatunk, akkor egészen hipnotikus dolgok tudnak történni, legyen szó akár a régi meselemezeink végéről, ahol a sercegés addig megy, amíg nem cserélsz végre oldalt, a vonatokról, ha már ennyit emlegettem őket, akár a törzsi dobok lüktetéséről, vagy épp a fizika tanárom hangjáról, akinek minden mondata mintha ugyanaz a mondat lett volna, így olyanokat lehetett rá aludni, hogy én azóta sem teljesen értem a gravitációt.
Milyen volt a kísérletezési folyamat, amely során megalkottad a loopokat?
Az első verzióban nem lett volna zene, csak zajok. Például a Kályhához nagy boldogan bemikrofonoztam a konvektorunkat, feltekertem maximumra a júniusi hidegben, mert szegény pára miközben hűl ki, olyan mint egy kezdő dobos, összevissza ver mindent, elképesztő ritmikákat produkálva. Aztán ebből például semmit nem tudtam használni, mert egyszerűen nem lehetett úgy loopot vágni belőle, hogy ne idegesítő és irritálló, hanem lusta melegséggel imbolygó vaslapocka legyen a végeredmény. Sajnos a technikai korlátok miatt nem lehetett hosszú loopokat gyártani, rövid szakaszokban viszont a legtöbb zaj, nyugató hatását elveszítve idegesítő hibának tűnik. Még az olyan egyszerű és konkrét dolog, mint mondjuk a kerti zajok. Ezért például A varázsló kertje is nagyon szöszölős lett. Azt gondolná az ember, hogy csak kimegyek a kertbe, felveszem a hangokat és kész. De ilyen rövid idő alatt a madárhangokból sziréna lesz, a tücskökből porszívó zaj. Végül a honlapon hallható verzió három különböző napszak hangjai egymásra rakva, az a kuruttyolás szerű hang pedig tényleg egy madár, csak szegényt "békává vágtam".
Az is probléma volt, hogy minden loopnak önmagában is valamennyire izgalmasnak kellett lennie, a többihez is illeszkednie, de közben ha az összeset egyszerre hallgatod, akkor se kakafón káosz legyen, hanem valamiféle értelmezhető zeneiség. Plusz még egymástól eltérő dolgokat is egymáshoz kellett paszírozni, hiszen az is cél, hogy különböző hangulatok is kikeverhetőek legyenek.
Volt egy olyan terv is, hogy bizonyos novellák egy bizonyos hangszerhez fognak kapcsolódni, a szép, letisztult és egységes hatás érdekében, például az Eroica szavait csak hárfával halljuk. De ez meg pont az egymástól eltérőbb hangulatok megteremtése miatt nem működött igazán. Ebből a koncepcióból maradt meg a Hangfürdő kórus improvizációjából összerakott Tor/Ópium, ahol egy adott hangulatra elkezdtek énekelni, majd azt egyesével visszabontva alakult ki, hogy egy rész épp melyik szóhoz kapcsolódik. Hol a kabát volt meg hamarabb, hol a gomb. Megtörtént, hogy egy konkrét szó alapján ültem le egy hangszerhez, vagy épp mindenféle improvizációkból kiollózott részre húztam rá a szót. Viszont a végeredményben néha pont "a gombos dolgok tűnnek kényelmesebb kabátnak", azaz sokszor a szavak illesztése egy konkrét, kialakult dallamra jobban működött, mintha a semmiből megpróbáltam volna egy adott szó hangulatában komponálni.
Csáth Géza hegedülni tanult, és zeneszerzőként is próbálkozott, amire az Este című novellában reagálunk. Ott két loop az ő kottája alapján lett feljátszva. Azt viszont nem akarom elárulni hogy melyik, csak annyit segítek, hogy nem ének, és hogy nem a megsimított kifejezés alá bújt, mert ez utóbbi Békési Ervin nagyszerű szobrászművész, ahogy éppen a szerszámai között matat. Sokan működtek közre a loopok megteremtésében, az Este további hangjai Lerner Júlia népzenésztől jön például, de a teljesség igénye nélkül pár nagyszerű zenész, akik így vagy úgy, de zajonganak a honlapon: Szabadi Andrea hangdrumozik, Gimesi Szabi dorombozik, Anastasia Razvalyaeva hárfázik, Tarr Dávid gitáros mindenféle húrokat penget, Kertész Endre csellóművész vonót rángat nem csak csellón, Varga Merse ütőhangszeres pedig dobokat és tárgyakat ütöget, és nem utolsó sorban a Ritmus Zóna dobiskola növendékei, akik elviselték, hogy olyanokat mondok nekik, mint például 'most játssz úgy mintha csontvázon játszanál'...
Milyen zenei világokat teremtettél meg végül, melyik novellához milyen hangvilág alakult?
Az
Este, a
Tor/Ópium, és az
Apa és fiú teljesen "akusztikus", ezeknél semmi nincs elektronikusan módosítva.
Én úgy képzeltem, hogy az
Este doktorja egy Csáth típusú, melankólikus figura, aki egy időben nagyon szépen tudott hegedűn játszani, mára már azonban inkább a hangszerrel való viszonya a lényeg, emiatt néha előveszi, és "nyekerget" egy keveset; és hát persze ott van a piros szájú gyönyörű lány egy régi szerelmi históriából, aki egyébként népdalénekes, bár ez már nem tartozik a történethez.
Az
Ópiumnál és a
Tornál egy fehér ruhás angyalkórust képzelek, akik hirtelen megjelennek, és furcsán énekelnek, a halott koca fölött, a derengő téli éjszakában. Majd később is, amikor épp ópiummal üldözzük a gyönyört, ott vannak a szoba különböző pontjain, a szekrény tetején, a szőnyegen, az íróasztalon, és se nem helyeslik, se nem ítélik el a tevékenységünket. Inkább csak néznek, várnak, és közben dúdolnak valamit.
Az
Apa és fiú fiatalabbik Páljáról azt képzelem, hogy bár tényleg amerikából jött, és tényleg mérnök, de valójában finom lélek, aki művész akart lenni, csak hát közbeszólt az élet. Viszont még így is dobolni tanul, s szabad óráiban egy ottani jazzbár keménykalapos dobosától vesz leckéket, aki fekete mint az éjszaka, furán beszél angolul, és megtartja magának azt a titkot, hogy az, amire a fehér úri közönség lelkesen örvendezik, az újszerű muzsikára, ami a szving, meg dzsessz, valójában otthonának ezeréves zenéje, amelyet emberi csontokból készült hangszeren tanultak játszani annak idején, nem pedig ilyen szépen csillogó marimbán.
Az én
sebészem egy hajdan szebb napokat látott orvos, aki ma már egy szegényebb vidéki városban praktizál, és az ivás mellett a másik szenvedélye a szintetizátor. S mivel egy ideig megengedhette magának, csomó vagyonokat érő klasszikus csoda van a gyűjteményében. Mára inkább csak nyomogatja őket, mintsem hogy igazán lenne kedve elmélyülni bennük; egyszer a helyi kocsmába is lement egy minimooggal, de hamar konstatálták a törzsvendégek, hogy ők inkább mulatósra gondoltak, nem ilyen elborult villanyzenére, így azóta csak otthon szórakozik velük. Nagy hatással volt rá a hetvenes-nyolcvanas évek szinti őrülete, Jean Michel Jarre, Vangelis, Depeche Mode, meg a többiek. Amíg volt ereje rá, addig próbálta követni a modern trendeket is, moduláris szintikkel is próbálkozott, de ennek is több éve már.
A
Kályhánál a diák, akit elképzelek, egy meseszép keleti fiú, mondjuk perzsa, aki ettől még jobban fázik, és még jobban idegenkedik ettől az egésztől ami körülveszi.
A varázsló kertjének gonosz kis törpéit ilyen vicces, rajzfilmesen dőlőngélő járással képezeltem el, amint a
szekrénybe bújnak, a lányokká változott virágok meg olyanok mint egy buja barokk festmény, fuldoklanak a rengeteg színes ruhától és púdertől.
A kék csónak fiataljában pedig a báró alakja is ott ül, szaga mint az őszi avaré, előtte zongora (ez egy nagy csónak, na), ezen a lehangolt, öreg zongorán, amit egy padláson találtam, bal keze a
szomorúságot, jobb a
csónakot játssza, én pedig ott selypítek a csodálkozó suttogások egyikében.
Hogy mindebből mi az, ami valóban megtörtént egy ember életében, azt a képzeletre bízom.
Szerinted egy ilyen honlap hogyan alakíthatja Csáth Gézáról kialakult képünket, mit ad a befogadónak egy ilyen lehetőség?
Játékkal, és konkrét tapasztalatszerzéssel mindig sokkal intenzívebb az élmény, ezért abban bízom, hogy ez itt is működik; az olvasó megérzi annak a lehetőségét, hogy itt tényleg játszani is engedjük, sőt, ez legalább annyira játék, mint amennyire elképesztő összművészet: rácsodálkozni a mondatokra és a hangulatokra külön-külön, meghallgatni egyesével a loopokat, kiválasztani a kedvencet közüllük, próbálgatni hogy lehet besötétítetni vagy kivilágosítani egy zenefolyamot. Ha idáig eljut, időt tölt vele, már volt értelme megcsinálni. Esetleg felháborodik a nyájas olvasó: dehát ez nem is éhes lángnyelv, ez valami béna űrzene, az éhes lángnyelv az ilyen hogy; milyen is? És máris kiléptünk a honlapról, máris zenében, hangokban gondolkodunk, és máris ott vagyunk, hogy az öreg bejárati ajtó nyikorgásában is konstatálhatjuk, hogy legalább annyira elképesztő összművészet ez, mintsem játék. Hiszen mennyire más jelentőséget kap mindez, ha ezt a hangot elnevezzük süket csikorgásnak? És akkor már csak az a kérdés, hogy hol a fehérruhás lány? Hát a gyertya? És ha már itt tartunk, milyen hangja lehet egy elszomorodó lobbanásnak? Ugye hogy nem is annyira lehetetlen kérdés ez?
Ajánló
Akit megragadtak ezek a kérdések, szívesen próbálná megfogalmazni saját válaszait, annak mindenképp érdemes személyes tapasztalathoz jutnia pénteken.
Tükrözések és nagyítások elnevezéssel indul az a workshop, amelyben mindenki szabadon alkothat, festhet át, boncolhat szöveget, s nézhet egy-egy anyag, akár a szöveg mélyére. Közreműködő a
Makró, akikkel Panda legutóbb az alábbi utazást hozta létre:
