Ez a krémszínű, atlaszselyemből készült, hegyes orrú, lapos sarkú báli cipellő lett a hónap műtárgya a nagykanizsai Thúry György Múzeumban.
A báli cipellő egylábas kaptafán készült. Kivágása a szalagszegésbe fűzött zsinórral szűkíthető. Középen a kivágásában szalagcsokor díszíti. Sarka 2 cm magas, kissé ívelt. Cégjelzés nem található benne.
A báli cipellőt Dr. Révffy Zoltánné Skublics Irén (1873- 1941) viselte valószínűleg fiatal lányként az első báljain az 1890-es évek elején, illetve fiatalasszony korában (1894-ben ment férjhez).
Fia, Dr. Révffy Andor ügyvéd, bíró elmondása szerint ruháit, cipőit részben Pesten, részben Bécsben készíttette. A kis báli cipellőt valószínűleg édesanyjától, Skublics Istvánné Tolnay Iréntől örökölte néhány különleges viseleti darabbal (pl. zsinórdíszes bársony kabátka) együtt.
Az 1830-as, 1840-es években a teljesen lapos talp és a szögletes cipőorr számított divatosnak. Az előkelő hölgyek számára a lehető legkényelmesebb, legfinomabb anyagból (textilből vagy kényes bőrből), vékony talppal készültek az ún. slippersek, a papucscipők. A legfinomabb darabokban még járni is alig lehetett, egy csepp harmat is átáztatta őket. Az 1870-es évekre kezdett egyre látványosabban visszatérni a cipősarok a divatba.
A 19. század elejétől egyre divatosabbá váló bálokon a vékony kecskebőr talpú, selyemből, glasszéból készült cipellőket gyakran rongyosra táncolták a hölgyek. A század első évtizedeiben a nagyon színes és a pasztellszínű alkalmi cipő egyaránt divatos volt. Mivel a lapos talpú cipőkben szélesebbnek tűnt a hölgyek lábfeje, a szalagok funkciója közé tartozott a díszítésen kívül, hogy optikailag keskenyítsék azt. A század közepétől kezdve a bálokban általában fekete vagy fehér cipellőcskéket kezdtek viselni, és a nappali cipők lettek egyre színesebbek és díszesebbek.
Az estélyi ruhák közül mindig a báli ruhák voltak a legragyogóbbak, muszlinból, tüllből vagy selyemből, bársonyból készültek, ujjatlan, mély kivágásúak voltak, hozzájuk hosszú kesztyű, drága ékszer, csillogó fejdísz illett. A hölgyek között a legjobb alkalmat egymás túllicitálására a báli szezon nyújtotta.
Az első bálozó fiatal lányok mindig fehér, fodros, tüll, muszlin vagy organdi ruhát hordtak, s csak a második évadban választhattak rózsaszín, világoskék, halványsárga vagy almazöld ruhát. Ha már több éve farsangoltak, sárgát, lilát, vagy vöröset is viselhettek.
A fiatal asszonyok ruhája volt a legpompásabb, legszínesebb, kivágásuk a legmerészebb, ékszerük a legcsábítóbb. Válogathattak a színes selymek, bársonyok között.
A pompás anyagok, a mélyen kivágott „ruhaderekak” (ruha felsőrész), a vállig mezítelen karok, melyeket a fehér glasszékesztyű csupán könyökig fedett el, felejthetetlen szépségűvé varázsolták a bálozó hölgyeket. A báli öltözet stílusos kiegészítői voltak a hímzett és áttört „dán bőrből” vagy a ruha selyméből készült cipellők, melyek az 1880-as évektől már magas francia sarkokon nyugodtak.
A 19. század második felében és a 20. század elején a családi és társasági élet minden részletét íratlan szabályok szerint alakították, beleértve az öltözködést is. Morális megítélés tárgya volt a viselet, illetve az, hogy mennyit takart. A mély kivágású báli ruha – különösen, ha férjezett hölgy viselte – nem esett erkölcsi kifogás alá, annál inkább a láb „mutogatása”.
Az 1860-as években még a lábfejet is el kellett takarni, csak a „félvilági nők” mutathatták meg bokáikat, lábszárukat. Később a cipő látványa fokozatosan megszokottá vált, de a boka még mindig nem: „Ha véletlenül megláttuk bokáját, az izgalmas látvány emlékét jó ideig magunkban hordtuk” – írta Herczeg Ferenc az 1890-es évek asszonyáról.
Jelentős változást – e téren is – az I. világháború hozott. Az asszonyok nagy számban kezdtek dolgozni, meg kellett szabadulniuk a szűk és hosszú ruhától. A szoknyák rövidülni kezdtek, 1917-ben már lábszárközépig értek. A magas szárú cipők helyett megszületett a fűzős félcipő, a csinosabb, kivágott, magas sarkú cipők váltak divatossá.
