Útszéli plakátokról és metróaluljárók hirdetményeiről Frida Kahlo arca tekint ránk, és megállásra késztet a napi rutin forgatagában. Jelenléte nem tolakodó, mégis nehéz nem észrevenni – mintha minden pillantással emlékeztetne arra, hogy nézzünk mélyebbre, túl a hétköznapok felszínén, amit a Mai Manó Ház legújabb kiállításán meg is tudunk tenni. A tárlat egyedülálló módon hozza közelebb a pop ikonná váló Frida Kahlot. Az eddig még nem látott képekről 2025. február 9-ig ránthatják le a leplet.
„Ezért olyan csodálatos a halál. Mert nem létezik, mert csak azok halhatnak meg, akik soha nem éltek.” – Ez az idézet Frida Kahlo naplójából származik, és a kiállítás utolsó termében olvasható. Ez a gondolat, ami talán a legjobban összegzi Frida Kahlo személyiségét, hiszen művészete és szellemisége mindmáig jelen van számos kultúrában.
Frida életével a világ minden pontján tisztában vannak. Csodálják őt, az erejét, a kitartását, a tehetségét, a szenvedélyét mind a mai napig, hiába telt el pontosan 70 év a halála óta. Ezen a tárlaton szó szerint nagyító alá kerül az élete, a művészete és az énje.
Antonio Kahlo, Frida Kahlo egyik műtétje után, 1946 Diego Rivera & Frida Kahlo Archives
A fotókkal sohasem találkozhattunk, hiszen a Kék Ház egy eldugott fürdőszobájában őrizték 50 éven át, 2009 óta azonban bejárták a világot, hatalmas érdeklődést keltve. Ez a hosszú várakozás titokzatosságot kölcsönzött a fotóknak. A kiállítás lehetőséget ad arra, hogy olyan ritka pillanatokat láthassunk Frida életéből, amelyeket korábban csak a legközelebbi barátai ismerhettek–ez pedig még tovább fokozza a kíváncsiságot, hiszen most végre részesei lehetünk valami rendkívülinek.
Frida Kahlo az elmúlt években egyre nagyobb hangsúlyt kapott a popkultúrában, arca mindenhonnan visszaköszön, legyen az ruhadarab, használati eszköz, reklám vagy egy netes bejegyzés. Ez a folyamatos jelenlét egyre nagyobb érdeklődést generál az életműve iránt, így ez a kiállítás pont megfelelő arra, hogy szakértők és laikusok egyszerre vizsgálják az életéből kiragadott mintegy 300 pillanatot.
A tárlat szinte úgy funkcionál, mint egy időkapszula, ami visszarepít minket a múltba, azonban Frida magát a fotógráfiát–a kimerevített és örökre megmaradó pillanatot–tartotta annak, hiszen ez az, ami legjobban képes a múlt közvetítésére.
A kiállítás témák szerinti tagolása logikus és érthető.
Gyökerek címmel indul a tárlat, tehát ott, ahol minden kezdődött, ahol Frida élete és a fotográfiához való szenvedélye elindult. A család fontos szerepet játszott Frida életében, hiszen ez alapot, ihletforrást, néha még fájdalmat is jelentett számára. Az apjával való kapcsolata, a közös fotózások, a család szimbolikus megjelenítése a festményein mind erre a "gyökérzetre" utalnak. Guillermo Kahlo, Frida édesapja fotográfus volt és gyakran fotózta lányát. Az apa-lánya viszonyt a családi köteléken kívűl a közös munka is erősítette, így Frida egészen hamar közel került a fotográfia világához, amely kesőbb művészetére is nagy hatással volt. A fotógyűjteményből az is kiderült, hogy a fényképek sok esetben egy festmény alapját képezték.
A családi képeket az otthon váltja fel, így érkezünk meg a Casa Azul-ba, amely egyszerre volt Frida gyerekkori otthona és felnőttkori menedéke. Biztonság, feltöltődés, az alkotás és szenvedés színtere egyaránt, azonban több képen is egy önfeledt és boldog Fridát látunk, ami megbontja a sokszor szigorú és komoly narratívát.
Fotó: Biró Dávid
A család fontossága Diego személyében is megtestesült. A harmadik terem a Politika, forradalmak és Diego nevet viseli. Ez a tér elég komplex, mert mind a három dolog szoros összefüggésben áll egymással és Fridával. Diego politikai képeket, a kor technológiáját, szocialista vezetőket örökített meg. Ez a tér egyszerre tárgyalja Diego politikához fűződő kapcsolatát, Frida és Diego bonyolult viszonyát és mindeközben a művészet/ük jelentőségét a politikai térben a forradalomban.
De mi történik, ha a művészet maga válik forradalommá — vagy ha a forradalom válik művészetté?
Ez a kérdés különösen fontos Frida és Diego esetében, hiszen egyikük sem határolódott el a politikai élettől. Művészetük szervesen kapcsolódott a forradalmi ideákhoz, és szándékuk szerint ezek a képek nem csupán esztétikai értéket képviseltek, hanem társadalmi változást is szolgáltak. Bár a tér címében Diego neve is szerepel, őt mindössze egyetlen képen láthatjuk — gázálarcban. Ez az erős, szimbolikus kép talán éppen a politikai forradalmak veszélyeire és a művész helyzetére is reflektál.
„Két súlyos baleset ért életemben. Az első akkor, amikor maga alá gyűrt a villamos. A második Diego volt.”—Írta Frida a naplójában. A balesetről magáról sosem festett. A kiállításon sincs túlságosan tematizálva, azonban a Megtört test részben láthatunk egy fényképet, valamint egy rajzot, magáról a történtekről, amik más megvilágításba helyezhetik az eddigi gondolatainkat.
A Megtört test egy nehéz világ, hiszen ez az a rész, ami igazán a fájdalommal, a veszteségekkel és a szenvedéssel foglalkozik. Ebben a térben a legtöbb kép meg van „szerkesztve”. Frida vagy magát vagy másokat vágott ki, vagy le egy-egy képről. Frida új narratívát ad a fotóknak, eltörli régi jelentésüket, ezzel a fájdalom feldolgozását is egy aktív cselekménnyé változtatva.
A Frida szerettei tér az a legbensőségesebb, legintimebb pillanatokat tárja elénk, érzelmi csúcspontot nyújtva a látogatóknak. Ezek a képek erőteljesen sugározzák, hogy Frida igazán szeretett, szenvedéllyel és sosem volt egyedül, hiszen szerettei mindig ott voltak számára.
Fotó: Biró Dávid
A Fotográfia térrel záródik a kiállítás, ahol aláírt képekkel találkozhatunk, ez a tér keretet ad az egész kiállításnak, mivel Frida élete és munkássága szorosan összefonódik a fényképezéssel.
Amikor végignézünk a tárlaton egyértelművé válik, hogy ezek a képek különleges értékkel bírnak, mert nem egyszerű fotók. A szerkesztésekkel, írásokkal, vágásokkal, azzal, hogy Frida ekkora becsben tartotta igazán az övéivé válnak. Nemcsak a képeket, hanem ezzel az emlékeinket, életünket és önmagunkat is formálhatjuk.
Fotó: Biró Dávid
Azonban van, amit figyelmen kívül hagy a tárlat, annak ellenére, amely szintén központi szerepet játszott Frida történetében: a vetélések, amelyek életének és alkotásainak részét képezték. A tárlat nem tartalmaz olyan szerkesztett fényképeket vagy műalkotásokat, amelyek ezzel a nehéz témával foglalkoznának, ami kérdéseket vet fel. Miért nem került bemutatásra ez a fájdalmas tapasztalat, amely Kahlo festményein, például a Henry Ford Hospital című művén is hangsúlyosan megjelenik? Lehetséges, hogy nem találtak ehhez kapcsolódó megőrzött képeket vagy kurátori döntés miatt nem jelent meg a kiállításon?
Itt érkezünk el a cikk elején említett idézethez, amely lezárja a kiállítást, ezzel azt a gondolatot közvetítve, hogy egy olyan ikon mint Frida sosem tűnhet el, hiszen annyira elevenen és intenzíven jelen volt, hogy mai napig erőteljes hatással van ránk.
Kurátor: Pablo Ortiz Monasterio
