Becsületes és valós nevén már senki sem ismeri Bukarestben, de Budapesten sem, személyét illetően a káosz és a homály szinte teljes. A román szakirodalom Franz Mandyként, a magyar Mándy Ferencként emlegeti.
Nem is akárhol, nem csupán egy kis szűk mellékutcában, hanem egyenesen Bukarest fő ütőerében, a Győzelem sugárúton nyitotta meg műhelyét 1877-ban Mándy Ferenc fényképész, akiről a mai napig túl sokat nem derítettek ki a kutatók. Jóllehet ő volt az első, aki vállalkozásában szakszerű nyilvántartást kezdett vezetni, és szokásával pályafutása végéig nem hagyott fel. Ennek tulajdoníthatóan mindenik kliséje, nyomólemeze számozott, fel nem cserélhető, sorrendbe állítható. Amit tehát egészen biztosan tudunk róla: életét a rend uralta.
A román fővárosban – feltételezhetően a jobb érvényesülés érdekében – Franz Mandyként (helyenként Franz Mándy, illetve Franz Mandi) kamatoztatta képességeit, mégpedig igen jól, hisz az elsők között volt, akik fotóművészként és fotóriporterként népszerűvé váltak. Mándy munkastílusát szerették és értékelték, mert nemcsak, hogy precízen dolgozott, és így valósághű, átütően éles képeket készített, de még a fotográfiák kifejezőerejére is hangsúlyt fektetett, aminek köszönhetően összes bukaresti kortársát szakmailag felülmúlta.
Azt, hogy pontosan hányban született, egyelőre csak találgatni lehet. Az 1846-os évszám feltételezés, hozzávetőleges matematikai kalkulus, ám a helyszín, vagyis Budapest sem biztos ilyen tekintetben. Hiába volt tehát ismert és elismert, származása máig senkit sem foglalkoztatott kellő komolysággal.
Teljesítményével viszont már debütálásakor sikerült magára irányítania a román főváros figyelmét. Ez a függetlenségi háború végén történt, 1878. október 8-án, amikor a román hadsereg győzedelmesen átmasírozott a bukaresti Diadalív alatt, és ő ezt a gépével megörökítette.
Míg kezdetben a Mandy et Co. családi vállalkozása keretében tevékenykedett, a későbbiekben önállósodott, és létrehozta saját cégét. A kor fotográfusaihoz hasonlóan felsőfokú művészeti tanulmányokat folytatott, festészetet tanult, a hírnevet mégsem az ecsetkezelés – amely téren, mondhatnók, semmi maradandót nem alkotott –, hanem a fényképészet hozta meg számára, amit viszont művészi fokon művelt.
1881-ben átköltöztette stúdióját a főút túloldalára, a Nemzeti Színház mellé, a teátrum közelsége ugyanis megnövelhette a műhely forgalmát és vonzerejét. Ebben az időszakban hivatását már a legmagasabb nívón gyakorolta, az ekkor készült képei különlegesek és szemet gyönyörködtetők.
Tehetségét és tudását a román királyi udvarban is méltányolták, felfogadták udvari fényképésznek. Ezt követően rengeteg mesés felvételt készített a királyi család tagjairól, különösképpen Mária és Erzsébet királynékról, az író és költő Carmen Sylváról, akinek egyfajta személyi fotográfusa lett.
Élen járt abban is, hogy elsőként állított elő Romániában színes fényképeket. Nyilvánvaló, hogy színezett monokróm fotográfiákról van szó, a lényeg viszont az, hogy úttörőként látta el megrendelőit ilyen felvételekkel, és erre hivatkozva reklámozta magát.
Fotóriporterként a királyi palotát dokumentálta rendszeresen, majd az összegyűlt anyag egy részét az ország képviseletében elvitte az 1900. évi párizsi világkiállításra, ahonnan kitüntetéssel tért haza.
1910-ben bekövetkezett halála után műhelyét felesége, Mándy Róza irányította, az első világháborút követően pedig Étienne Lonyai, vagyis Lónyai István, a Romániai Fotóművészek Egyesületének megalapítója vette át. Mándy Ferenc a bukaresti Filantropia protestáns temetőben alussza örök álmát.
