Repülő tigrisek, rothadó ló, álomszerű tájak és egy levágott kéz az utcán: a nyár nagy szenzációját ígéri a Nemzeti Galéria szürrealizmus tárlata. A párizsi Pompidou Központ utazó anyagát a Párizsban élő André Kertész és Brassaï fotóival, illetve a szürrealizmusra reagáló hazai sajtó dokumentumaival egészítette ki a Galéria, de ezek elenyésző részt foglalnak el, így mondhatjuk, hogy nagyjából a vándorló anyag érkezett Budapestre, ami idén tavasszal az olasz közönséget már meghódította. Igaz, más összeállításban, hiszen ott a kiállítás címe Marcel Duchamp nevét emelte ki, nálunk Dalí lett a befutó – nem tudni, miért, de nincsenek is itt Duchamp művei.
Amit viszont látunk, az egy alapos válogatás a szürrealista mozgalom gazdag terméséből, ha nem is a főművek közül. Didier Ottinger kurátor az 1929-es év történései köré, összesen hét szekcióba rendezte az anyagot. Innen tekintett visszafelé, az 1924-es indulásra – sőt, ennél is korábbra, hiszen André Breton dadaista korszaka már a szürrealizmust készítette elő, ahogy Man Ray és Francis Picabia is a dada felől érkezett, és Giorgio de Chirico belső tájakat ábrázoló, metafizikus festményei már az 1910-es évek elejétől áramütésszerűen hatottak a párizsi avantgárd művészkörökre –, és előre, a harmincas évek felé. 1929 valóban fordulópontnak tekinthető: a nyugati világot letarolta egy soha addig nem látott gazdasági válság, Párizsban viszont megjelent a délceg bajszú katalán zseni, Salvador Dalí, aki egyetlen lendülettel elszerette a képeiért rajongó Paul Éluard feleségét, Galát, és a szürrealisták egyik vezéralakja lett. A kiállítás impozáns névsorában a címben kiemelt Magritte és Dalí mellett ott van Max Ernst, Yves Tanguly, Joan Miró, Jean Arp és a kevésbé közismert „szakadárok” is, például a Grand Jeu elnevezésű csoportot vezető cseh Josef Sima, a mozgalomból kiüldözött Giacometti, vagy a művészi hajlamokkal megáldott biológus Jean Painlevé, akinek tengeri állatokról készült fotóin és filmjeiben a szürrealisták a saját álomvilágukra ismertek rá.
Az 1929-es kiindulás egyben azt is jelzi, hogy a szürrealisták mélyre merültek a politikai meggyőződések csatájába. A mozgalmat elindító és haláláig összefogó André Breton két évvel korábban belépett a Francia Kommunista Pártba, és 1929-ben a második szürrealista kiáltványba politikai nézeteit is belefogalmazta. A sztálini Szovjetunióból érkező hatásokon túl pedig itt volt a nácizmus alá kerülő Németország: egy évvel vagyunk Hitler kancellári kinevezése előtt, Európa szellemi tágassága egyre szűkebb, ami a művész közeget is érzékenyen érinti. Az elme fogságából kiszabadulni vágyó szürrealizmusnak már nem csupán a konformizmuson kell lyukakat ütnie, de szembe kell néznie azzal a módosult tudatállapottal, amit a két totalitárius eszmerendszer egyre nagyobb sikerrel terjesztett. A csoport 1929 körülre datálható műveiben mindennek az előérzete még keveredik a polgárpukkasztással. Buñuel és Dalí közös filmje, az Andalúziai kutya egyes jelenetein átsejlik a fenyegető veszély, Picasso Futó Minotaurusza, vagy René Magritte portréja, a Kettős titok egy meghasadt, pusztulást hordozó világról tudósítanak.
A vízionárius vásznak és a nonfiguratív művek, az árnyékhatásokat, fényfoltokat filozófiai tételekké avató szürrealista fotográfia, Max Ernst döbbenetes hatású kollázsregénye, a 3-4 művész által közösen (és vakon) készített „pompás hulla” grafikai sorozat, Alexander Calder drót-árnyék szobrai, Yves Tanguy hallucinációkat idéző álomképei és Dalí esztétikai fogalommá avatott paranoia-kritikája a kiállításon együtt ritka múzeumi pillanat. A látogatónak mégis jócskán marad hiányérzete. Különösen ha emlékszik arra, hogy ugyanezekben a terekben mutatta be a Nemzeti Galéria 2014-ben a jeruzsálemi múzeum dada és szürrealizmus gyűjteményének nagyjából ugyanennyi darabját, amelyen nem a nagy nevek dömpingje, hanem a valóban ikonikus művek remekül csoportosított anyaga egyenesen az avantgárd művészet forrásához röpítette. Ráadásul ahhoz egy remek hazai társkiállítást is illesztettek, az 1910-es évektől egészen a neoavantgárdig átfogva a szerteágazó hatásokat. Az akkor revelációként ható szürrealizmus-élményhez képest a mostani kiállítás egy józan, akadémikus gondolatmenetre épülő, korrekt beszámoló.
A képen: René Magritte: A kettős titok (1927), Centre Pompidou, Párizs, Musée national d’art moderne – Centre de création industrielle
A SZÜRREALISTA MOZGALOM DALÍTÓL MAGRITTE-IG
Válság és újjászületés 1929-ben
A Magyar Nemzeti Galéria kiállítása
2019. június 28. – október 20.
