A Fővárosi Képtár viharos és törésekkel szaggatott történetének 25 éve biztos darabja ez a logó, bár kevesen tudják róla, hogy a múzeumi gyűjtemény és a kortárs művészet összefüggésrendszerében milyen komplex jelentések hordozója. Most, hogy egy új, a Budapesti Történeti Múzeum egészét érintő logópályázat zajlik, érdemes megemlékeznünk róla, s ennek kapcsán a főváros egyetlen, kiemelkedő jelentőségű képzőművészeti gyűjteményéről.
A 19. század végétől épülő első fővárosi képzőművészeti gyűjtemény egy 1932-es döntés eredményeként vált önállóvá s ekkor kapta a Fővárosi Képtár nevet. 1953-ban ez az anyag előbb az Országos Képtárba, majd 1957-ben az újonnan alakuló Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményeibe olvadt be. A főváros a veszteségbe azonban nem nyugodott bele, s 1959 végétől a Fővárosi Tanács határozata nyomán újraindulhatott a képzőművészeti gyűjtés a Budapesti Történeti Múzeumon belül. A gyarapítási programot az első időszakban az Újkori Osztály vezetője, Bertalan Vilmos (1911–1985) irányította, akinek ambíciója az elvesztett képtári gyűjtemény pótlása, valamint kortárs műalkotások szerzeményezése volt. Bertalan elérte, hogy 1973-ban a múzeumon belül szervezetileg is létrejöhessen az önálló képzőművészeti gyűjtemény. A hetvenes évek első felében egy fiatal művészettörténész-muzeológus generáció kezdte el itt pályáját: Földes Emília (1946–2002) és Mattyasovszky Zsolnay Péter (1946), akik a 20. századi modernizmus emlékeinek megszerzése mellett immár az új avantgárd törekvésekre is nyitottan, a fiatalabb nemzedékek munkáinak gyűjtésére fókuszáltak. Földes Emília érdeklődése a kortárs irányzatok múzeumi bemutatása és gyűjtése mellett idővel egyre inkább a gyűjteménytörténet, azon belül is az egykori Fővárosi Képtár története felé fordult.
A hetvenes évek muzeológus nemzedéke számára a Fővárosi Képtár történetének kutatása, az elveszett gyűjteménnyel vállalt kontinuitás a közelmúlt megrázkódtatásaiból és saját jelenükkel szembeni állásfoglalásukból fakadt. Egy gyűjtemény elvesztése trauma, amelyet az érintett generációk tovább örökítenek, így több nemzedék identitását áthatja. A hetvenes évek elején indulók ráadásul saját bőrükön tapasztalhatták meg a politika –kultúrpolitika újabb radikális fordulatát, az 1970-es évek elején bekövetkező politikai visszarendeződést. Az új gazdasági mechanizmus visszavonását követően sok remény nem mutatkozott, a szigorításokat, azok kulturális konzekvenciáit az egész generáció megszenvedte: a balatonboglári kápolnaműtermet bezárták, az 1968-as csehszlovák bevonulást elítélő filozófusokat elbocsájtották, korlátozták. A hatalom játszmáinak kiszolgáltatott értelmiség a múltban keresett menedéket. A jövőképét vesztett történészek egy nemzedékének (Hanák Péter, Litván György, Szabó Miklós stb.) a századforduló eszmetörténeti kutatása saját demokratikus gyökereik keresését, a Kádár-korszak jelenéből való kiszakadást jelentette, segítve ugyanakkor a jelen értelmezését, a „hogyan jutottunk idáig” kérdésének a megválaszolását is.
Az értelmiség identitás keresésének jegyében a magyar századelő kutatásának reneszánsza következett be, s a képzőművészeti gyűjtemény muzeológusai is ebbe az irányba indultak el. A századfordulóra aranykorként tekintettek, joggal, hiszen ez nem csak a modern művészet áttörésének korszaka volt hazánkban, de egyben a fővárosi mecenatúra fénykora is. Bárczy István főpolgármesteri működése idején (1906–1918) a főváros egyértelműen és következetesen felvállalta a modern művészet támogatásának és gyűjtésének a feladatát. A képzőművészeti gyűjtemény művészettörténészeinek szemében a kommunista hatalom a Fővárosi Képtár gyűjteményének 1953-as önkényes elvételével magát az önkormányzatiság eszményét vitatta, s a municipalitás modern ethoszától fosztotta meg intézményt, tágabb értelemben a közösség egészét. Ezért logikusan és jogosan vált életre szóló muzeológusi küldetéssé az egykori gyűjtemény szellemi és „fizikai” rekonstrukciója, vagyis a történet kutatása és megírása és a gyűjtemény újraépítése. S hogy feladatukat milyen kiválóan végezték, arról egyfelől Földes Emília gyűjteménytörténeti publikációi tanúskodnak, másfelől maga a rendkívül gazdag anyag, amelynek darabjai sosem hiányozhatnak a magyar művészet monografikus vagy tematikus kiállításairól.
Földes Emília és Mattyasovszky Péter az 1980-as évekre a 19-20. század számos főművét már begyűjtötték, s a legfrissebb 1945 utáni modern képzőművészeti anyagot 1988-ban egy több szempontból sorsdöntő kiállításon tárták a látogatók elé. A Temp-rom-tér című tárlaton először használták a meglehetősen rossz állapotban lévő templomteret kortárs képzőművészeti alkotások bemutatására. Az elsöprő siker nyomán a főváros magára vállalta a felújítás költségeit, egyben engedélyezte, hogy a képzőművészeti gyűjtemény a következő évtől újra felvegye a Fővárosi Képtár nevet. Ezzel a rendszervátás küszöbén elismerték az egykori Fővárosi Képtár szellemi örökségét ápoló, annak modernizmusával folyamatosságot vállaló muzeológus generáció(k) munkáját, s sok évnyi módszeres építkezés után a gyűjtemény újra visszanyerhette régi rangját.
A kilencvenes években tehát nagy lehetőségekkel indult az önképét és új identitását kereső képtár. A kortárs kiállítások megrendezésére, nagyméretű installatív munkák bemutatására alkalmas kiállítóhely, a hazai szcénában egyedülálló Templomtér 1991-re megújult, lehetőséget nyújtva a következő évtizedben az országos szinten is kiemelkedő kortárs művészeti program megvalósítására. 1994-től Fitz Péter (1950) vezetésével a legfrissebb képzőművészeti törekvéseknek adott otthont a képtár, s ezek közé illeszkedett Trombitás Tamás 1996-os gyűjteményes bemutatója is. A sokféle médiumban (grafika, festészet, szobrászat, installáció, fényplasztika) alkotó művész munkáit a nyolcvanas évektől következetesen absztrakt formaképzés jellemezte, s miközben az avantgárd hagyományokból táplálkozó geometrikus megközelítés megmaradt, egyre inkább a betű, az írás kérdései foglalkoztatták. A kilencvenes években készített szigorúan négyzetes alapformájú festményei a betűk az aranyfüst és a fekete ellentétére épülnek, s a kis négyzetrácsot formáló arany lapocskák és a szimmetrikus, körkörös kompozíciók spirituális tartalmakat sugallanak. Az 1996-os képtári kiállítás katalógusában elsőként publikált Mandala című művön ez a kettősség, a szimmetria, szabályozottság, valamint az arany felületekkel az időtlen harmónia megragadásának törekvése együtt érzékelhető. A többi munkán – így az EMSE című festményen – a geometrikus alapformákká egyszerűsített betűket Trombitás négy részre osztott négyzetes felületen helyezte el, létrehozva egy letisztult, harmonikus, meditatív kompozíciót. Ezekkel a művekkel dolgozva Fitz Péter számára szinte magától értetődőnek tűnt, hogy Trombitás Tamást kell felkérni a Fővárosi Képtár logójának elkészítésére. Az FK–KM két grafikus változata a fekete alapon arany és annak inverzét mutató festmények alapján készült.
A tiszta geometrikus modern forma és a mandalákat idéző elrendezés és felületképzés egyszerre fejezi ki a nevét visszaszerző Fővárosi Képtár identitását, az autonóm képzőművészet univerzumát és a nagyon is pontosan megragadható nevet és hagyományt. A kilencvenes évek második felében a Fővárosi Képtár arculata tökéletesen tükrözte annak küldetését: a hagyományokat folytató, s azokhoz újra és újra visszakapcsolódó modernizmus eszményét.
Ahogyan a múzeumi feladatok bővülnek, úgy a kommunikációs, grafikai trendek is változnak, és bele kell törődnünk abba, hogy a képtárnak is új logóra lesz szüksége. Ez a jelentésekkel telített arculati elem azonban, amely a képtár történetének fontos korszakához kötődik, nemcsak gyűjteményünkben, hanem generációk emlékezetében is megőrződik.
Irodalom:
Fitz Péter: Előszó. In: Trombitás Tamás képzőművész kiállítása. BTM–Fővárosi Képtár, Budapest, 1996.
Földes Emília: A Fővárosi Képtár története és gyűjteménye 1890–1945. Budapest, 1998
Litván György: Előszó. In: Magyar gondolat–szabad gondolat. Osiris, Budapest, 2008
Végh Katalin: A Budapesti Történeti Múzeum az alapítástól az ezredfordulóig. BTM, Budapest, 2003
Illusztrációk:
Trombitás Tamás (1952): FK–KM I-II., 1996
akril, vászon, 45 x 45 cm
