A Pulszky Társaság 2010-ben alapította AZ ÉV KIÁLLÍTÁSA díjat, amellyel a muzeális intézmények kiállítások megvalósításában megnyilvánuló tudományos felkészültségét, kreativitását, a közönséggel való kapcsolatteremtő képességét jutalmazza, egy múzeum állandó vagy időszaki kiállítását kiválasztva. Újdonság, hogy idén három kategóriában folyik a megmérettetés, 4 millió forint alatti illetve feletti bekerülési költségű állandó vagy időszaki és virtuális kiállítások pályázhattak az elismerésre. A 11 jelölt már csak arra vár, hogy a 2021. október 25-ei díjátadón a Petőfi Irodalmi Múzeumban fény derüljön az eredményre. Addig is ismerjük meg őket, drukkoljunk nekik!
Lássuk most a Néprajzi Múzeum és a Pannonhalmi Főapátság Láthatatlan spektrumok című időszaki kiállítását!
A Néprajzi Múzeum és a Pannonhalmi Főapátság szakmai és tudományos együttműködésében egy kutatásalapú művészeti kiállítás készült el. A Láthatatlan spektrumok című kiállítási projekt több, egymással összefüggő modulból áll, és egy szélesen értelmezett együttműködésen alapul kutatók, művészek, alkotók, a szerzetesközösség tagjai és a Főapátsági gyűjtemények világi vezetői között.
A Pannonhalmi Főapátság a 2020-as évet a "vendégség" témájának szentelte, így keresték meg a Néprajzi Múzeum ...NYITOTT MÚZEUM... kutatási projekt tudós közösségét egy kortárs kiállítás szervezésének szándékával. Más kérdés, hogy a járvány miatt a kiállítás csak 2021-ben az "emlékezet" évében nyílhatott meg! A kiindulópontot a Főapátság többszáz éves gyűjteményei jelentették, amelyekbe meghívást kapott a múzeum kutatókból, muzeológusokból, művészeti kurátorokból álló kutatócsoportja, kortárs művészekkel kiegészülve.
A kiállítás címe jutott eszembe azon a szeptember végi hétfőn is, mikor már úton voltunk Pannonhalmára. Minden láthatatlannak tűnt a visszatérő és felerősödő eső és ködbe burkolt táj láttán. A hétfők –múzeumi léptékben- mindig különlegesek és felértékelődnek. A kívülállók számára a hétfők csak egyet jelentenek: a múzeum, zárva. 2018-ban készítettem egy fotót a Néprajzi Múzeum bejárati ajtajáról és most 2021. szeptember 27-én egy frisset. A két fotó közötti időintervallumban nem tűnt lényegesnek a 12-es házszám, de jelen cikk írása közben úgymond értelmet nyert. A számszimbolika már az antik kultúrák megjelenése óta velünk van, segít megérteni a világ összefüggéseit, belső rendjét. A számok mögött egyfajta törvényszerűséget is sejthetünk, ismétlődésük a természetben is megtapasztalható.
A számoknak tulajdoníthatunk mágikus szerepet vagy válhatnak „szent” számmá is.
A keresztény számszimbolikában a 12-es szám nagy jelentőséggel bír. Többek között utal Isten népének teljességére is.
A Pannonhalmi Főapátság vendégségébe érkezni különleges élmény. Értelemszerűnek tűnt tehát, hogy valóban úgy lehet a legjobban megismerni az idegennek ható közösséget, ha belekapcsolódunk a számukra átlagosnak mondható „munkanapjukba” miközben megismerjük a Láthatatlan spektrumok című időszaki kiállítást is. A kiállítási projekt a Néprajzi Múzeum és a Pannonhalmi Főapátság szakmai és tudományos együttműködésében, kutatásalapú kortárs művészeti kiállítás valósult meg. Két évet, két tematikus és spirituális évadot (2020 vendégségben / 2021 emlékezet) köt össze az a kutatási és kiállítási munka, amelyben muzeológusok, kurátorok és művészek dolgoztak a Pannonhalmi Főapátság gyűjteményeiben: a könyvtárban, a levéltárban, a múzeumban és az iskolai gyűjteményekben.
Szinte leírhatatlan élmény állni a milliónyi kötetnyi könyv között, ami egyszerre beszippant a látványával –és valljuk be, az illatával is- és azzal a ténnyel, hogy mennyi kötetet, dokumentumot, tárgyat rejt még magában az épületegyüttes. Egy kicsit talán fogékonynak is kell lenni arra, hogy az évszázados tudásközpont ne nyomasztó, hanem inspiráló térként funkcionáljon. Nem csak a vendégségbe érkezetteknek, de az itt élők számára is. Új jelentéstartalommal tölthető meg, ha kétféle közösség vendégül látja egymást úgymond egymás számára is ismeretlen terepen. A zárt terek megnyílnak, ahogy egy zárt (abb) közösség is meg tud nyílni az irántuk érdeklődők felé. Ennek lenyomata lett a Szubjektív archívum. A kutatók/kurátorok kérték a szerzetesközösség tagjait, hogy válasszanak ki olyan tárgyakat, képeket, dokumentumokat és írjanak hozzá történeteket, amelyek a saját –szinte láthatatlan- életükben fontosak.
Egészen más viszonyrendszer van, ha egy közösség használja a körülötte lévő tárgyakat, egyfajta belső nézőpontból reflektálnak az őket körülvevő Wunderkammernek is leírható gyűjteményekre. Az alkotók inkább ihletet merítenek, külső, akár máshol megélt tapasztalatot aktiválnak a gyűjteményi tudás és a forrásbázis segítségével. A két, egymástól alapjaiban különböző gondolkodásmód ezer szállal kapcsolódik egymáshoz.
Először arra gondoltam, hogy azt írom, hogy „fordított” sorrendben tekintettük meg a Láthatatlan spektrumok című tárlatot, de bevallom nekem logikusabb is volt a „forrásnál” elkezdeni. Egy kicsit belecsöppenni a szerzetesközösség életébe és a szubjektíven kiválogatott tárgyakon keresztül egyfajta lenyomatot szerezni a közösség életéről. Nehéz lenne kiemelni egyik vagy másik tárgyat és gondolatot, mert úgy érezném, hogy akkor egy másik–ugyanilyen fontos és kedves- gondolat kimaradna. A tárlat címét Palatin Gergely Optikai rácsok s az őket készítő osztógépek című 1911-es írása ihlette. A tanulmányban Palatin Gergely (1851-1927), a fényképező szerzetesként is ismert bencés főiskolai tanár 18-19. századi fénykutatásokkal és az optikai rácsosztó gépek történetével foglalkozik. Fontos szempont volt, hogy a hogy a kiállítótérben ne egymástól teljesen függetlenül jelenjenek meg a művészi és tudományos kutatásokból inspirálódó és kikristályosodó művek, hanem a kiállítás, mint mű is képes legyen elmondani valamit arról a kutatási és gondolkodási munkáról, ami zajlott.
Egy-egy tárlatvezetés hallgatói oldalról egyfajta kulturális antropológiai kutatássá avanzsálódik, mikor hallgatva a tárlatvezetőt részt vevő megfigyelőként vagyunk jelen. Ismeretlen népcsoporttá tesszük a tárgyakat, majd felépítjük a történetüket azzal, hogy ott vagyunk közöttük. Óhatatlanul is kiválasztunk –szubjektíven- néhányat ami sokkal inkább közelebb áll a „kutatási témánkhoz”, mint az összes többi. Így reflektálva arra, hogy mi maradt meg a teljes egészből. Korábbi személyes találkozások és kiállítások miatt én Tranker Kata és Gosztola Kitti munkáját emelném ki. Tranker Kata Pannónia hármas halma a tudomány és teológia találkozását vizsgálja: hogyan illeszthető egymás mellé a biológiai evolúció és a teremtéstörténet. Az alkotás kiindulópontja egy szerzetesmunka: Lovas Elemér OSB (1889–1949) régészeti domborzati térképe, ahol a hármas halom és környéke egyfajta időn és téren túli helyként tűnik fel. Elsőre nem tűnik érdekesnek egy régészeti domborzati térkép, de Tranker Kata szemén keresztül látva „ugyanezt” a térképet egyfajta sci-fibe illő figurális megjelenítéssel máris máshogy kezdünk el kötődni Pannónia hármas halmához. Egyfajta láncszemet kínálva a látogató/befogadó számára a tér –idő – kontinuitás gondolati egységein. Összeköti a tegnapot és a jövőt és éppen csak egy pillanatra időzve a jelenben. Minden bizonnyal azért is érintett meg ennyire Tranker Kata papírmasé domborművekkel elmondott története, mert ebben az évben valósult meg egy önálló tárlata a számomra már ismerős figurákkal.
Gosztola Kitti Ut fringilla című egész falat betöltő óra számlapjához hasonlatos munkáját a Pannonhalmi Főapátság ebédlőjének falán látható festmény ihlette. A festményen a kalitkába zárt madárka fölött ragadozó köröz. „A rácsok biztonságot adnak” – hirdeti kép a barokk emblémáskönyvek nyomán. Izgalmas kérdés, hogy a rácsok mitől védenek? Vagy éppen kitől. Egy-egy ráccsal kizárhatjuk a külvilágot, de a rácsok között átnézve, annak töredezettségén át szemlélve azt betekinthetünk egy másfajta világba. Legyen szó egy ábrázolt madárról vagy egy zárt közösségről és annak időnként kiröppenő és visszatérő tagjairól. Fontos kiemelni, hogy a hit és a tudomány az évek folyamán szépen összecsiszolódtak. Olvasható-e az allegória ornitológiai tudás nélkül? Az ornitológia pedig segít-e azonosítani egy jól-rosszul megfestett tengelicet, bekapcsolja-e a természettudomány és a kereszténység gondolati terébe? A jelenet ikonográfiai megfejtése és metaforikus olvasása egy egész világot tár fel. Ut fringilla - mint a pinty. Ahogy a tengelic, úgy a pinty is szüntelenül adaptálódik a kultúra, a vallás és a művészet kihívásaihoz, ha nem épp környezetét alakítja saját magához.
A vendégség része volt egy közös imádságon való részvétel is. Ahogy az elején írtam, egy közösséget úgy lehet még jobban megismerni és egyben a hely szellemét is „átvenni”, hogy mi magunk is belecsöppenünk egy kicsit a helyiek mindennapi életébe. Igazán kedves volt számomra, számunkra, hogy milyen figyelemmel voltak irántunk. A megérkezéstől a közös imádságra való meghíváson át a közösen elfogyasztott ebédig – ami nagyon finom volt! - , külön figyelve arra, hogy ott se érje hátrány a vendégeket.
Köszönettel tartozom a Néprajzi Múzeum munkatársainak, hogy részt vehettem a különleges sajtóúton, hogy ilyen személyes élményű cikket írhassak a Néprajzi Múzeum és a Pannonhalmi Főapátság év kiállítása díjra esélyes Láthatatlan spektrumok című tárlatáról, amely 2021. november 11-ig megtekinthető.
A kiállításról egy kis ízelítőt ad az alábbi videó:
Kiállító művészek és művek
Villányi Csaba – Salát Zalán Péter // Travail de bénédictin. Travail long et pénible, qui exige de la patience
Tranker Kata // Pannónia hármas halma
Albert Ádám – Lepsényi Imre // The Taxonomy of Understanding Things
Gosztola Kitti // Ut fringilla
KissPál Szabolcs // Nyissátok ki a kaput!
A kiállítás kurátorai
Frazon Zsófia etnográfus, Néprajzi Múzeum, Gadó Flóra
A szubjektív archívum létrehozásában együttműködő pannonhalmi szerzetesek
Binzberger Ákos OSB, Hirka Antal OSB, Várszegi Asztrik OSB, Hortobágyi T. Cirill OSB, Borián Elréd OSB, Kisnémet Fülöp OSB, Dejcsics Konrád OSB, Biriszló Lőrinc OSB, Szabó Márton OSB, Jurinka Szilveszter OSB
A szubjektív archívum kurátorai
Foster Hannah Daisy muzeológus és Frazon Zsófia etnográfus, Néprajzi Múzeum
