"Mivel a sorok szerzője részt vett a Magyar Pavilon kiállításának létrehozásában, nem tud teljesen objektív lenni."
Amikor az idei Biennále főkurátora, Christine Macel bejelentette, hogy művész-központú kiállítást szeretne létrehozni, kissé megütköztem. Engem ugyanis a művészet érdekel, a műtárgyak adta élmény, az általuk közvetített mondanivaló. A művészek annyiban érdekelnek, amennyiben azt a bizonyos mondanivalót a személyükkel való foglalkozás árnyalja, pontosítja, megvilágítja stb. Macel persze pontosította a szövegében, hogy azért kell a művészekre figyelni, mert ők másképp gondolkodnak, másképp látnak, mint a hétköznapi ember, és a világ problémáira, amit a politikusok, gazdasági vezetők nem tudnak eloszlatni, az ő gondolataik, ötleteik (utópiák) segítségével lehetne megoldást találni.
Hogy ilyen folyamat konkrétan elindult-e, azt még nehéz lenne megmondani, de az biztos, hogy sok jó művet lehetett látni a művész szerepéről, munkájáról, társadalmi felelősségvállalásáról. A Központi Pavilonban, a bejáratnál mindjárt Mladen Stilinovic munkája fogad, a „Művész munka közben” (hogy megint hazabeszéljek: ennek a műnek egy példánya a budapesti Ludwig Múzeum gyűjteményében is megtalálható), ahol a művész ágyban fekve, alvás közben látható (1978). Ez az egyik legszellemesebb válasz (fricska) azoknak, akik szerint a művészek naplopók, a szellemi munka nem munka stb.
A szellemi munka hangsúlyozása abban is megnyilvánul, hogy Macel meghirdette a „Kirakom a könyvtáramat” programot, azaz minden művésznek meg kellett adnia öt könyvet, mely szellemi fejlődésére, művészetére jelentős hatással volt. A könyveket fizikai valójukban is be kellett adni, így a Biennale ex-könyvespavilonja jelenleg egy sajátos könyvtár, ahol bárki betekinthet a kiállító művészek olvasmányaiba. Talán ennek is köszönhető, hogy a kiállított művek között sok az írással, a könyvvel, a könyvvel mint tárggyal foglalkozó alkotás, művészkönyv. Ezzel is hangsúlyozva, hogy a mai művész milyen messzire került a középkorban még a kézművesek közé sorolt mesterektől. Másik programjában pedig felkérte a művészeket, hogy alkotói gyakorlatukról készítsenek egy-egy rövidfilmet. Ezek megtekinthetők otthonról is: http://www.labiennale.org/it/biennale-channel
Macel másik nagy érdeme, hogy nincsenek nagy sztárok a kiállításában. Sok olyan alkotót mutat be, akik méltatlanul kevéssé ismertek vagy épp – mint a magyar Hajas Tibor esetében – már jó ideje nincsenek is az élők sorában. Alkotásaik azonban ma is nagy hatásúak, mondanivalójuk mit sem vesztett érvényességéből.
A nemzeti pavilonok hol jobban, hol kevésbé vették figyelembe Macel programját. Ami viszont megfigyelhető volt, az a képzőművészet mint műfaj tág értelmezése. A műfajok közötti határok már jó ideje elmosódóban vannak. A mozgókép térnyerése definitív: alig van pavilon, ahol ne lenne vetítés. A holland pavilon kiállításának címében is szerepel a „cinema” szó, és a három film inkább tartozik a dokumentumfilm műfajához, mint a képzőművészethez. Ugyanez mondható el az angolai pavilonról, ahol Antonio Olé, amúgy festőként is tevékenykedő művész hetvenes években készült dokumentumfilmjeit lehet megnézni. A filmek egyébként lebilincselőek, gyönyörűek és nagyon meghatóak. A belga pavilonban Dirk Braeckman művei, meglátásom szerint, fotóművészeti alkotások. Analóg fotográfiák, melyek fotóelméleti problémát vizsgálnak. A dél-koreai pavilon egyik kiállítóművésze, Lee Wan egy ócskapiacon talált fotólelet alapján történelem leckét ad a látogatónak. Ugyanakkor made in című videóinstallációja csodás képzőművészeti alkotás az ázsiai népek közötti különbségekről és köztük lévő hasonlóságokról, bár dokumentarista vonatkozása ennek a műnek is van. Nehéz lenne műfajilag besorolni a svájci pavilonban kiállító Teresa Hubbars és Alexander Birchler kétcsatornás videóművét, mely egyrészt egy riportfilm Flora Mayo amerikai szobrásznő fiával, másrészt az ő elbeszélését illusztrálja egy játékfilm. Egy hang, két lenyűgöző film, egy különleges történet.
A korabeli fotó Alberto Giacometti és Flora Mayo a Mayo által készített Giacometti portréval
A francia pavilonban a zenéé a főszerep. Xavier Veilhan különleges stúdiót épített, ahol folyamatosan kortárs zenei koncertek hallhatóak a művész által épített és „igazi” hangszereken. Zene a központi pavilonban is van, bár az kevésbé komolyzene.
Koncert a Francia Pavilonban. A szerző felvétele
Több helyen aktivizálják a nézőt: lehet kézműveskedni (Olafur Eliasson), ruhánkra mintát varratni (Lee Mingwei), varrhatunk magunk is (David Medalla és a Mondrian Fan Club) vagy részei lehetünk Erwin Wurm szellemes installációinak, ahol egészen különös testhelyzeteket kell a látogatónak felvennie, hogy a művek teljessé váljanak. Persze ha a néző a mű része, nem látja a művet, megfigyelő akkor lehet, ha másik látogatót néz. Végül is a Velencei Biennále jelentőségéhez mi nézők is hozzájárulunk azzal, hogy pénzt, fáradságot nem kímélve végignézzük ezt a világméretű kiállításmaratont.
