„A valóság pusztán illúzió, és a legjobb esetben sem más, mint az adott helyzet szereplőinek megegyezésén alapuló észlelet demokratizálása” – mondta Irvin David Yalom, amerikai egzisztenciális pszichiáter, aki többek között a gyászfeldolgozást, a halállal való kapcsolatot, a mentális gondoskodást simogatta munkáiban egyetlen dilemma feloldására írt variációfüzérre, ez pedig a lét végességének értelmezhetetlensége. A valóság illúziója, az illúzió valóságossága Justitia mérlegének két serpenyőjében kergetik egymást, amióta csak alkotás létezik, talán amióta világ e világ. Valóság és illúzió, akár vállainkon ülő ikerangyalok, végig kísérik, -versengik, -költik, -játsszák, -csipkézik életünket, mi pedig csak kapkodjuk a fejünket, hogy melyiknek higgyünk, merre induljunk, mihez viszonyítsunk. De végső soron talán szükségtelen e folytonos készenlét, elegendő lenne elfészkelni magunkat a két fantáziadús kerub között, és hagyni, hadd lepjenek meg minket. Hadd váljon a mindennap mindenperce varázslattá, hadd szülessen két vagy több lábbal a földre színes délibáb. Hogy végül oly sokszor és megint csak Einstein igazoljon minket: „A valóság csak illúzió, bár elég makacsul tartja magát”.
Talán szubjektív a bevezető, de megkívánhatja egy olyan kiállítás, mely úgy játszik az érzékszervekkel, akár zsonglőr a buzogányokkal és labdákkal, s mely, miután megtáncoltatott, úgy enged útjára minket, hogy talán még kacsint is egyet: na csak óvatosan, kótyagos lehetsz még, lassan járj, tovább érsz. Az Agam+Agam – Változó illúziók képei című válogatás hol másutt jöhetett volna létre, mint az óbudai Vasarely Múzeumban, annak a Vásárhelyi Győzőnek a „szentélyében”, akinek élete egyetlen gigantikus individuális művészi performance volt, origójában az op-art kínálta egyszerű bonyolultság, a geometria művészetbe hajlítása és az artiszitikus „mágia” háromszögelésével. Annak a Vasarelynek, aki úgy tud megbabonázni, mint csak kevesen, aki úgy húzza ki lábunk alól a talajt, mint a legnagyobb varázslók teszik, és aki úgy nyitja ki előttünk az észlelés kapuját, hogy azt még Huxley sem tehetné titokzatosabban. Az óbudai galéria földszinti két termében nem véletlenül kapott helyet a Yaacov és Ron Agam művészek alkotásaiból nyílt kiállítás, az apa-fia páros nem csupán a kinetizmus és az op-art stílusjegyei révén kapcsolódik a pécsi születésű, Párizsban elhunyt magyar-francia festő- és szobrászművészhez, de annak okán is, hogy Yaacov Agam és Victor Vasarely kortársak voltak, és közösen szerepeltek olyan ikonikus kiállításokon, mint a párizsi 1955-ös Le Mouvement és New York-i 1965-ös The Responsive Eye.
A látvány dinamikájára építő kiállítás, jellegéből fakadóan a nézőtől aktív részvételt követel, nem hagyja egy pillanatig sem nyugodni a szemet, az elmét, a pszichét. A két terem két generáció gondolkodását, alkotói attitűdjét mutatja be, miközben a nemzedékek közötti lázadás és útkeresés itt egymásba kapaszkodó, egymásból inspirációt merítő közös játékká nemesül. Az 1928-as születésű Yaacov Agam, izraeli-francia művész, akinek művei most először láthatóak nagyobb számban Magyarországon, hála két szlovákiai magángyűjteménynek, a kinetikus és az optikai művészet meghatározó alakjaként a mozgás- és térillúzió mágusa: többrétegű kompozíciói a látható és láthatatlan között bújócskáznak, folyton megkérdőjelezve észlelésünket, akár valóság és illúzió határán billenő-illanó pillangók. Fia, Ron Agam, 1958-ban született Párizsban, New Yorkban él és alkot, digitális eszközökre épülő op-art munkáiban nyughatatlanul és magabiztosan keresi az új utakat, a mindenkori közönséget a lehető legaktívabb látásra, figyelemre, megértésre sarkallva.
Yaacov Agam munkásságában ott rejtőznek az egyéni és kollektív trauma, a holokauszt feldolgozásának folyton visszatérő artisztikus vonásai, valamint a zsidó kultúra ikonoklaszta hagyományai is: figuratív formáktól, motívumoktól ezáltal tartózkodó művei a szivárvány színeiben pompáznak – mint Isten első ajándékának megtestesülései. De a hitvilág még ennél is mélyebben gyökerezik a művész életében: a Jahve név jelentésére rezonálva – állandó változás -, ezt a folyton másmilyen, soha nem ugyanolyan tapasztalást igyekszik Agam minden egyes alkotásában a legvégsőkig elvinni. Művészetében az időnek is fontos szerep jut: az idő megismételhetetlen és megjósolhatatlan jellegére építve, megalkotta az agamográfot, melyen úgy játszik nekünk, akár Liszt a fekete-fehér billentyűkön vagy Stradivari a hegedűn. Az agamográf egyazon, többszörösen meghajtott kép különböző szögekből történő különféle értelmezését adja – látványos eszköz, izgalmas vizuális hatás, de ennél több: a filozófia rétegzettsége, a pszichológia mélysége, az irodalom költőisége, a zene terápiája egyszerre. Yaacov Agam végsősoron olyan művészetet teremt meg számunkra, melyben párbeszédet folytat velünk, és ami által mi is párbeszédet folytatunk mindenkivel, aki enged a művek meghívásának. Egy közös építkezés, melyben a művész a karmester, mi pedig a muzsikusai. A hangszereink pedig Yaacov Agam szivárványszínei és az azokba bújtatott gondolatok, érzések, könnyek, vágyak. Életek. Élők nélkül, mégis elevenen.
A fia, Ron Agam művei szikráznak, pulzálnak, erőteljesek és elevenek. Egy kisfiú, aki hatéves korában kapott egy fényképezőgépet az édesapjától – a gesztusból mára életmű lett, az emlékből pedig, ahogyan előhívás közben a papíron életre kelt a kép, szenvedély, az analógból digitális alkotás, a lencse és a papír nászából a képszerkesztés – apja nyomán érlelt – Liszt-i virtuozitása. Múzsája a színek és az illúziók összetalálkozása, az illanó megragadása, mintha a folyton változót igyekezne négyzetméterekbe sűríteni, pillanatokba hajlítani. Háromdimenziós kinetikus képei zavarba ejtőek, felszabadítóak, nyugtalanítóak és révületbe hívók. A Kiterjedő galaxis, a Zöld szimfónia előtt ide-oda billegve, szinte egyensúlyunkat veszítjük az irizáló körök, pettyek, amorf gömbök homályos-éles táncában, holografikus és lencsés multiplikái egyszerre kérdőjelezik meg a tér és az idő törvényeit, miközben utazást kínálnak, repülést, suhanást, zuhanást.
A kiállítás, melyet Pócs Veronika kurátor jegyez és melynek együttműködő partnere a Cháj Galéria volt, 1958-től 2017-ig kínál nekünk utazást, barangolást, időtöltést, észlelést, eszméletet és bódulatot, végül pedig mindenképpen katarzist. „Tudod, hogy valójában mi is az arcod? Elmondjam neked? Az arcod édesapád és édesanyád csókja. Ha függőlegesen egy vonalat húzol az arcodon középen, édesapádat és édesanyádat látod, ahogy megcsókolják egymást. Az arc egy csók”. Ezek Yaacov Agam szavai, és hallva őket, mocorogni érzünk valamit a szemzugunk táján. Talán a meghatottság, talán a rácsodálkozás, talán a kollektív sorsfonal apró kis csomója, ami kis ideig nem hagy nyugtot, talán egy idős művész feltornyozott és a magasból visszacsupaszított tudása, talán az illúziók mestereinek közös térbe invitálása és ott a minket is megtűrés jótékony és varázslatos ajándéka az, ami megmocorogtat valamit a szemünkben, ott, ahonnan a könnyek indulnak.
Mert jó érzés a valóság határára merészkedni. Jó érzés hinni, hogy ennél sokkal több. Az élet, az idő, a világunk. Az alkotás. Jó érzés látni, amit nem lehet. És észlelni, ami nincs is. Hogy végül Einstein, Yalom, Justitia, Liszt és Stradivari, Agam és Agam, és Vasarely nyomdokaiban megvetve lábunkat, azt mondhassuk: A valóság csak illúzió. Az illúzió pedig valóság. Az arc egy csók.
Agam + Agam – Változó illúziók képei - Vasarely Múzeum (2025. június 6. – november 30.)
