A Ludwig múzeum új nemzetközi kiállítása a traumák feldolgozásának művészeti eszközeit vizsgálja. A kiállítás kurátorai Geigl Fruzsina, Kálmán Borbála és Timár Katalin.
A traumafeldolgozásnak különböző művészeti gyakorlatai léteznek. Az ebben történő változások új nézőpontokkal és megközelítési módokkal gazdagítják az erről szóló diskurzust. A szerzők szerint az elmúlt harminc év társadalmi és kulturális hatásai sokat változtattak a kortárs színtéren, így a tárlat egyfajta jelenkori állóképet mutat be több párhuzamos traumafeldolgozó gyakorlatból. A kurátorok hangsúlyozzák: az empatikus látásmód, amely korábban a traumát és annak ábrázolását helyezte a középpontba, most egy másik aspektusba helyeződött át, ahol a művészet már nem tolmácsolja vagy ismételi a traumatikus eseményt, hanem érzelmileg és intellektuálisan közelíti meg a traumafeldolgozás folyamatát. A kiállítás tehát nem traumatikus élményeket és tragikus eseményeket ábrázoló műveket mutat be, hanem az alkotói folyamatokat helyezi fókuszba, amelyek a feldolgozás eszközeként szolgálnak.
A kiállított művek öt pozíciót, vagyis öt művészeti megnyilvánulást képviselnek, amelyek a traumafeldolgozás különböző megközelítéseit jelenítik meg. Ezek a traumát feltáró, katalizátorként traumákat előhívó, erőforrásként a feldolgozási folyamatokat segítő, reparatív, azaz a gyógyulási folyamatokat motiváló és performatív, azaz a traumákat átalakító, ezáltal megszüntető alapállások, megnyilvánulások. A kiállítás terei nagyrészt az alapállások szerint tagozódnak, de a kurátorok azt is hangsúlyozzák, hogy egy művész sokszor egyszerre több pozíciót képvisel. A tárlat történeti és aktuális traumaforrásokból kiindulva, egyéni és társadalmi szintű feldolgozási folyamatokat mutat be. Fontos az is, hogy egyes művek a trauma hétköznapi aspektusait hangsúlyozzák. Janette Paris munkái a mindennapokban tapasztalt, apró eseményeket dolgoznak fel, melyek, bár nem sorsfordítóak, de negatív élményként halmozódnak fel bennünk. A Tartsd magadban sorozat rövid, szöveg alapú rajzain a művész életének egy-egy epizódja jelenik meg, melyek kellemetlenséget, dühöt, megalázottságot keltettek az alkotóban. Ezeknek a tapasztalatoknak a feltárásával a művész ösztönző erőforrásként lép fel azzal, hogy műalkotássá alakítja ezeket a mindennapi helyzeteket.
A műveket a folyamatosság, a kísérletiség jellemzi. Ilyen például Belinda Kazeem-Kamiński afrikai származású művész performatív alkotása, ahol a művész egy videófelvételen olyan technikákkal kísérletez, amivel a gyarmatosítók által készített képeken az elnyomó nézőpontját dekonstruálni tudja. Többek között kivágja, vagy eltakarja az afrikai embereket a képekről, hogy ne jelenhessenek meg a hatalom nézőpontjában.
Belinda Kazeem-Kamiński: Kihantolás – beszélgetéssel, 2017. Fotó: Glódi Zoltán / Ludwig Múzeum
A művészeti eszközök és a munkákon felfedezhető motívumok összekapcsolódnak egymással. A traumatikus helyszínhez, vagy térhez való visszatérés például több formában megjelenő elem a feldolgozási folyamatokban. Alfredo Jaar Mező-út-felhő - tájképsorozata a Ruandai népírtás kihalt helyszíneinek hangulatát ragadja meg.
Taryn Simon Az ártatlanok című munkájában olyan férfiakat fényképezett le, akik olyan bűncselekményért ültek börtönben, amit nem ők követtek el. Szabadulásuk után felkeresi a bűncselekmény, vagy elfogásuk, esetleg alibijük helyszínét, és itt fényképezi le az ártatlanokat.
Taryn Simon: Az ártatlanok, 1975. Fotó: Glódi Zoltán / Ludwig Múzeum
Olyan példával is találkozunk, ahol a művész virtuálisan, VR videók segítségével alkotja újra egy traumatikus esemény helyszínét. Ilyen Harun Farocki Serious Games című videóinstallációja, amelyen szimulációs eszközökkel készítik fel a katonákat az iráni és szíriai bevetésekre, illetve hasonló szimulációkkal kezelik a poszttraumás stressz zavarban szenvedő veteránokat is. Ebben az esetben már a hanghatások is lényeges szerepet játszanak a feldolgozási folyamatokban.
A trauma elszenvedőjének, vagy magának a tapaszalatnak a láthatóvá tétele a feltáró alapálláshoz kötődik. Andrii Dostliev & Lia Dostlieva alkotása szemléletes módon jeleníti meg a metaforikus értelemben vett “sebek nyalogatásának” jelenségét: egy kelet-ukrajnai, sóbányáiról híres várost 2014-ben szeparatisták szálltak meg, melynek leverése után tank alakú sólámpák jelentek meg a boltokban. A művészek öt éven keresztül nyalogattak egy ilyen sólámpát és rögzítették annak állapotát, ezzel hangsúlyozva, hogy egy háborús konfliktus traumájának feldolgozása milyen lassú és fájdalmas folyamat.
Andrii Dostliev & Lia Dostlieva: Háborús sebek nyalogatása, 2016–2021. A művészek jóvoltából. Forrás: Ludwig Múzeum
A reparatív alapállás egyfajta továbblépésként is tekinthető a feltáró alapálláshoz képest, ahol a sérelmek helyreállításának különböző művészi technikái kerülnek előtérbe. Ilyen egy elnyomott társadalmi csoport domináns történelmi korral szembeni dekonstruktív nézőpontváltása is.
Katalizátorként a művész jelenlétével, mozgósító jellegű magatartásával valamilyen változást idézhet elő egy közösségben. A koszovói Haveit kollektíva fiatal, progresszív szellemiségű fiatalok csoportja, akik a koszovói közegben provokatívnak számító utcai performanszaikkal hívják fel a figyelmet tabusított jelenségekre. A kiállított, Fenevad című performansz, a családon belül használt szitkokra hívja fel a figyelmet, melyek nagyon mélyen rögzülnek és generációról generációra öröklődnek, annyira, hogy a mondatok durvasága már lassan alig észlelhető, mégis súlyos lelki terhet jelent.
Haveit Collectiv: Ekzamini (Vizsgálat), 2013. Fotó: Glódi Zoltán / Ludwig Múzeum
A performatív alapállásnál a művész a nézőt vonja be és pozícionálja a traumaforrás feldolgozójaként. Daniel & Geo Fuchs az egykori NDK Stasi titkos szobáinak helyszíneit tárják fel. A képek beállítása a nézőben azt a benyomást kelti, hogy ő maga is a térben van. Ez a szembesítő pozíció megkérdőjelezi a néző szerepét: az áldozat, az elkövető, vagy a szemlélő pozícióját foglalja el a térben?
Fotó: Ludwig Múzeum
A kiállítás több ponton is igyekszik bevonni a nézőt. Felmerülhet a kérdés, hogyan képes a tárlat a nézőben is elindítani saját traumafeldolgozó folyamatokat? Jelentős szerepe van a kiállításnak abban, hogy ezeket az élményeket kifejezhetővé teszi, mivel a trauma fő jellemzője, hogy nem elmondható, ezért alternatív eszközöket tár fel ezek előhívására és feldolgozására.
A látogatók bevonására a tárlathoz készült microsite is lehetőséget ad, ahol folyamatosan bővülő tartalmakon keresztül továbbgondolhatóak a folyamatok, sőt a nézők javaslatokat tehetnek a platform kibővítésére.
Az Előhívás május 13. és augusztus 28. között látogatható a Ludwig Múzeumban.
A kiállításról bővebben itt lehet olvasni.
Borítókép: Glódi Zoltán / Ludwig Múzeum
