...pedig jól kezdődtek a dolgok. Adott jó néhány lelkes gyerek, akiket hajt a motiváció, hogy ledolgozzák iskolai közösségi szolgálatos 50 órájukat, és akik a projektet vezető hölgy szájából hallották a bűvös mondatot: „Mire befejezitek ezt a projektet, bőven meg lesz az 50 órátok, sőt még több is!” Tehát remekek a kilátások, szép a múzeum, jó az idő, van kalács meg tej meg szörp, teljes ellátás... de mi lesz a feladat? − merül fel a kérdés. Egy városi séta megtervezése, ami során a város számunkra érdekes néprajzát mutatjuk majd be mi a múzeumpedagógusoknak. Ez a mondat több ízben is megállította az ütőt a szerencsétlen középiskolásokban. Először is néprajz, azaz a középkori és kora újkori szántó-vető eszközök és matyóhímzéses ruhák közül kell a városban a legérdekesebbeket megtalálni és beszélni róluk, miközben olyan emberek bámulnak, akiknek (a sétavezetőkkel ellentétben) ez a szakmájuk. Na álljon meg, vagyis ne is induljon el a séta! Erről nem volt szó, akkor a kalács meg a tej se kell, de még a szörp se. Ez így rettenetesen hangzik!

Az ijedtség feldolgozásában az sem segített, hogy szépen lassan kiderült, éppen ez a cél. Hogy rettenetesen hangozzon és aztán mégis jól süljön el. De ne szaladjunk ennyire előre, vissza a sétáló lábak alapköveihez, a (z egyelőre) rémült középiskolás tanulókhoz, akik „csak” az 50 órájukat akarták megszerezni, és belekerültek az évtized egyik legérdekesebb és legnagyobb meglepetésekkel kecsegtető emberkísérletébe.

Ugyanis az hamar kiderült, hogy sétát szervezni és sétát vezetni csak ránézésre egyszerű, valójában egy hatalmas feladat még a saját városunkban is. Megkezdődött a munka első fázisa, és az egyik legnagyobb kérdés tisztázása: Mi is az a néprajz? Ha egy város néprajzáról beszélünk, akkor azok nem lehetnek (csak) ekék és régi betlehemek. Ezek a tárgyak egy néprajzzal foglalkozó tárlat egyes darabjai, és egy korszak néprajzának lenyomatai. És ha minden kornak van néprajza, akkor a mai néprajz már nagyon más, mint az akkori. De miben más? Egyáltalán mi az a „más”? A válasz pedig kulcs lehet a helyszínek kiválasztásán keresztül az egész séta szervezéséhez. A „múzeumi-válasz” viszont megint nem sokat segített: Éppen ezt akarja tudni a múzeum is! Ezen a ponton vált ez a projekt az órákon túl egyéni felelősséggé. Mert azért van itt ez a diákcsoport, hogy megválaszoljon egy olyan kérdést, amit maga a múzeum sem tud: hogy mi a mai néprajz?!

Meglepő módon szakemberek vártak választ fiataloktól egy olyan kérdésben, amiről nekik ugyan papírjuk van, de amihez nekünk van tapasztalatunk / amire nekünk van rálátásunk. A néprajz körülvesz, mindenhol ott van és mindenkinek mást jelent.

Ezzel a tudattal vágott neki a csapat a városnak, hogy megválaszoljanak egy kérdést, amit más nem tud.

Ezt követte a helyszínek kiválasztása, és a különböző bemutató-szövegek megírása, ami hosszú és kilátástalan munkának tűnt, mert hiányzott valami a szövegek mögül, amit nem lehet szavakkal leírni. De végül is elkészültek, és ott álltak a szövegek a maguk sajátos félkészségükben és vártak. Vártak azokra az emberekre, akikkel a munka során kölcsönös kapcsolatot alakítottak ki, mert ezek a szövegek olyanok voltak, mint az előadóik és az előadóik olyanok, mint a szövegek. Ám hogy ebből hogyan lesz séta, egy összefüggő egység, azt senki se látta. Pedig ekkora már eldőlt a séta sorsa és megkezdődött egy hosszú szociális egyenlet hasonlóan hosszú bizonyítása.

Álljon itt a bizonyítást végző szakértői csapat névsora, akik a sokismeretlenes egyenlet kibogozásában segédkeztek: Szekrényesy Zoltán, a város pszichológusa, akinek „Miért érzi jól megát egy város?” című tanulmánya azóta kötelező olvasmány; Tárnok Gábor, aki a séta óta a „Tabudöntögető” nevet viseli; Vančová Anna, aki Budapest legtöbbet változó épületeinek történeteiből mesélt; Oláh János, aki a Duna hatását elemezte Budapestre nézve, és kötötte össze Budát-Pestet és a hallgatókat; Ostorics Miklós, aki segített látszólag közönséges homlokzatok mögé behatóan bepillantani; Horváth Noémi, aki a villamos művek története után hazánk egyik híres énekesnőjének megrázó történetét mesélte el; míg Jelinek Mátyás leendő építész iskolájának legendáiról és az épületet építészeti érdekességiről építette (tovább) tudásunkat. Tuboly Zsófia elnökasszony iskolája diákönkormányzatáról és a Toldy Gimiről beszélt, mint szakértőnk, majd a sétát Ribár Nikoletta rövid fizika órája és a Hilton szállóról szóló ismertetője zárta. Az elképesztő képeket Risi Marcell mutatta meg a nagyérdeműnek, míg a sétát színesítő zenék válogatója Nagy Vera volt. A projektet egybefogta, koordinálta és a vállain elcipelte Joó Emese, akinek szerepét, odaadó munkáját, és ifjúság-központúságát csak egy teljes, különálló cikk tudná megfelelően bemutatni.

Nekem a séta koordinálása jutott feladatomul, a következőkben erről ejtek pár szót:

Sétát vezetni olyan feladat, mint amikor valaki egy csillagkép jelentését keresi. A csillagok adottak, csak az a fontos, hogy megfelelő sorrendben és megfelelő módon legyenek összekötve. A séta során a sétavezetők a legkülönfélébb csillagok, van aki nagyon erősen és fényesen szerepel, van aki a jelenlétében különleges, meg aki úgy tudja átadni azt, amiről beszél, hogy az érzelmileg „beleég” a hallgatókba. Az én feladatom maradt tehát az általuk kirajzolt témák és szereplések egybekötése, kiegyensúlyozása. És talán én éreztem át a legjobban, hogy mennyire kulcsfontosságú a csapatszellem a séta során, hiszen kölcsönös odafigyelés nélkül bármilyen igyekezetem hiábavaló lett volna. Ugyanakkor még maradt így is bőven feladatom. Aki egy sétát vezet végig, gondolatban mindig a következő állomáson jár. A legnehezebb a „két síkon” való állandó jelenlét, egyszerre ott lenni a helyszíneken a történés összes pillanatában, ám fejben már készülni a következő pontra és átvezetésére. Ehhez képest egy kimaradt hajó vagy a hőség már csak hab a tortán. És még egy dolog feltűnt, ahogy haladtunk előre a városban, és küzdöttük le a meleget és a kisebb-nagyobb akadályokat: nekem nem a szövegekre kell odafigyelnem, hanem az emberekre, és nem arra kell reagálnom, hogy mit mondanak, hanem hogy hogyan mondják. És ezen a ponton maradéktalanul teljesült a projekt célja. Tárlatot vezettünk, de az ember volt a legfontosabb.

Jártuk a várost, 10 diák egy csatárláncot alkotva, hogy állomásról állomásra elmondhassuk, hogy mit jelent nekünk ma a város, hogy mi mit gondolunk mai néprajznak. De ezzel egy időben, következtetésként valami más is felkerült a hosszú bizonyítási lap aljára:: legyen szó klasszikus vagy rendhagyó tárlatról, a tárgyakról csak akkor érdemes beszélni, ha azokon keresztül az embert, magunkat tudjuk bemutatni!

Néprajz úton-útfélen − Budapest néprajza középiskolások szemével

A Néprajzi Múzeum iskolai közösségi szolgálatos projektje

Projektvezető: Joó Emese etnográfus, múzeumpedagógus

Középiskolás közreműködők, sétavezetők: Szekrényesy Zoltán, Tárnok Gábor, Vančová Anna, Horváth Noémi, Oláh János, Ostorics Miklós, Risi Marcell, Ribár Nikoletta, Tuboly Zsófia, Jelinek Mátyás − a Néprajzi Múzeumban aktuálisan iskolai közösségi szolgálatot végző középiskolások, valamint Gáspár Miksa diák múzeumi szakértő

További középiskolás közreműködők: Szabados Marcell (operatőr), Takács Lilla (képszerkesztő), Nagy Veronika (zenei szerkesztő)

A 120-150 perces budapesti sétát egyedi útvonalakon, saját nézőpontjuk szerint vezetik az erre alkalmanként vállalkozó középiskolások. A rendhagyó múzeumi programot előre meghirdetett időpontokban, illetve előzetes megrendeléssel vehetik igénybe szervezett iskolai és felnőtt csoportok.

A középiskolások által készített városi séta reklámvideó:

az összefoglaló sétafilmek itt láthatóak: