A művészet sikere vagy halála? – az Instagram a múzeumban, a múzeum az Instagramon

Gáspár Balázs
2018-05-22 09:00

Az okostelefonok ma már minden múzeumban és kiállításon előkerülnek, az ott készített képek jó része pedig megjelenik a különböző közösségi médiafelületeken – többek között az Instagramon. A következőkben néhány olyan egyesült államokbeli kiállítást mutatunk be az elmúlt évekből, amelyeknél az Instagram központi szerepet kapott, például az által, hogy a látogatók eleve csak azért mentek oda, hogy képeket és szelfiket készítsenek – így az Instagram felületén keresztül a kiállítás híre széles rétegekhez eljutott –, vagy olyan módon, hogy már a kiállítás rendezésekor figyelembe vették az Instagram-felhasználók szempontjait.

 

Smithsonian’s Renwick Gallery Csoda (Wonder) című tárlata 2015–2016-ban az Instagram egyik legnépszerűbb kiállítása volt. Az intézmény két éves felújítás után 2015 novemberében nyitott meg újra – a Csoda című kiállítás keretében kilenc kortárs művész készített nagy méretű, látványos installációt az épület különböző tereiben. Prizmatikus szivárvány cérnából, egy szoba halott rovarokkal kitapétázva, sziklaformájú tornyok kartotéklapokból – a kiállítás egyszerre volt bizarr, szép, zavarba ejtő, és tökéletes alapanyagként szolgált látványos Instagram-posztokhoz.

 

Gabriel Dawe, Plexus A1, 2015 | Fotó: © Ron Blunt

 

A kiállítást néhány hónap alatt többen látták, mint amennyien évente ellátogattak a múzeumba 2011 és 2013 között. A Renwick Gallery maximálisan kihasználja az Instagram divatját – az intézményükben „Photography encouraged” feliratú táblával kérik a vendégeket, hogy készítsenek fotót és osszák is meg azokat, így 2016 elején a #RenwickGallery hashtaghez már több mint húszezer poszt társult (ma már majdnem kilencvenezer). A Csoda kiállítás kurátora, Nicholas R. Bell így nyilatkozott: „Olyan ez, mint a múzeumi élmény új, első személyű narratívája. Le vagyok nyűgözve”. Bellt nem aggasztotta a fotózás, szerinte néhány ember úgy tud a legjobban kapcsolódni a kiállításhoz, hogy fotót készít, mások pedig úgy, hogy nem. Abraham Thomas, a Renwick Gallery egy másik kurátora szerint pedig „az Instagram hírfolyama lehetővé teszi a múzeumi szakembereknek, hogy ezeket a műalkotásokat a látogatók szemén keresztül lássák, betekintést nyújtva a személyes narratívákba, amelyet a tárgyak és a tapasztalatok mentén kialakítanak. Ez lehetővé teszi nekünk, hogy mi, kurátorok, újragondoljuk a történeteket, amelyeket elmondunk”.

 

Szintén nagyon népszerű volt az Instagramon Kuszama Jajoi a Hirshhorn Múzeum és Szoborparkban megrendezett Végtelen tükrök (Infinity Mirrors) című kiállítása. A tárlat az élet, a halál, és a végtelen kérdését járta körül egy pszichedelikus múzeumi élmény keretében. Egyúttal rekordszámú látogatót vonzott – a legtöbbet a Hirshhorn negyvenéves fennállása alatt. A múzeum bejáratánál egy jel arra bátorította a látogatókat, hogy osszák meg, amit látnak, miközben egy képernyőn egy válogatást lehetett látni a kiállításon készült Instagram-fotókból. A múzeum szerint az #infinitekusama hashtaggel megjelölt képek – köztük számos szelfi– több mint harmincötmillió embert ért el Instagramon és Twitteren.

 

Yayoi Kusama, "Aftermath of Obliteration of Eternity," 2009. Collection of the artist. Courtesy of Ota Fine Arts, Tokyo/Singapore; Victoria Miro, London; David Zwirner, New York | © Yayoi Kusama

 

 

Igaz, a látogatók közül jó néhányan csak arra vártak, hogy a Végtelen tükrök szobában, ahol a szobrok, tükrök, és fények elrendezése a végtelenség érzetét keltik, látványos fotót vagy szelfit készítsenek, miközben elsietnek Kuszama falon olvasható mondata mellett, amely a kiállítás megértésének kereteként szolgált: „A földünk csak egy pötty a kozmosz millió csillaga között”. Az én eltörlésének [self-obliteration] ideája – amely Kuszama művészetéhez köthető – az, hogy valaki teljesen megszünteti magát, hogy eggyé váljon az univerzummal. A kiállításon jelen lévő szelfikultúra azonban mintha az ellenkező irányba mutatott volna. Olyan látogató is akadt, aki csak azért ment vissza második alkalommal – a kiállítás darabjaihoz illő ruhában –, hogy még több képet készítsen, az első alkalommal ugyanis túl sokan voltak ahhoz, hogy egyedül szelfizzen. „Talán száz fotót csináltam a múlt héten. Most még többet fogok. Ez a legjobb kiállítás, amit valaha láttam” – mondta. Mika Joszitake, a kiállítás kurátora szerint azonban a szelfi iránit lelkesedés nem jelent veszélyt a művészetre. Bár úgy gondolja, Kuszama installációit a legjobb az okostelefonok filterei nélkül megtapasztalni, a művész az alkotásokat közösségi élmény – legyen az személyes vagy online – részének szánta.

 

A 2016-ban megnyílt Jégkrém Múzeum (Museum of Ice Cream) rövid időn belül igen népszerű lett az Instagramon – ma már majdnem négyszázezer követője van, és megszámlálhatatlanul sokan posztolják a képeiket a múzeum tereiből. A #museumoficecream hashtagre több mint százötvenezer poszt jön elő. A múzeum egyik alapítója, Maryellis Bunn tagadja, hogy az Instagram jelentős szerepet játszott volna a múzeum kialakításában, a Wired újságírója szerint viszont nehéz úgy végigsétálni a tereken, hogy azokra ne mint Instagram háttérképek sorozatára gondoljunk – rózsaszín szobában sárga banánok, hatalmas cseresznyék, mályvacukorfelhők –, így nehéz elképzelni, mit csinálna a termekben az ember egy-másfél órán keresztül, ha nem képeket. Miközben a múzeum célja több, mint csak az Instagramon való megjelenés, tagadhatatlan, hogy a közösségi média kulcsszerepet játszik a sikerében.

 

 

 

Fotó: manas_invoga

 

 

 

A látogatószám, az elérések és az Instagram-posztok azonban nem minden, még ha ezek fontosak is. A san franciscó-i de Young Museum példája mutat rá a legjobban a fotózás és az Instagram múzeumi térben való megjelenésének kérdéseire, problémáira. A múzeum legnépszerűbb éves eseménye a Csokrok a művészetnek (Bouquets to Art) kiállítás, melynek keretében évtizedek óta virágárusokat kérnek meg, hogy készítsenek csokrokat, amelyek valamilyen módon reflektálnak bizonyos kiállított művekre, az ősi faragványoktól és Gustav Grunewald festményektől kezdve a kortárs szobrokig és Salvador Dalí képekig. Mindez nem csak impozáns látványt nyújt, hanem hihetetlenül jó alapanyagként szolgál Instagram-posztokhoz is – olyannyira, hogy a múzeumnak mára már külön foglalkoznia kell a jelenséggel.

 

Fotó: vegangeologist

 

A közösségi média által generált kérdésekkel természetesen mindegyik szépművészeti intézmény szembesül, és bár a képek készítésének vágya növel(het)i a múzeumok vonzerejét, vannak, akiket aggaszt ez a trend. Az elmúlt években a de Younghoz több mint ezer reklamáció érkezett olyan látogatóktól, akiknek a fanatikus fotózás – és általában a mobiltelefon használata a kiállítótérben – elrontotta az élményét. Gyakori panasz, hogy az emberek, úgy tűnik, elmulasztják magát az élményt, mert túlságosan elfoglaltak azzal, hogy bizonyítékot gyűjtsenek a készülékeikkel. Egy 2013-as tanulmány alátámasztja ezt: azok az emberek, akik (csak) lefotóznak egy művet, nem kerülnek olyan intenzív kapcsolatba azzal és kevésbé valószínű, hogy emlékezni fognak rá. „Nem nézed ezt a nagy, gazdag, strukturált, részletteli dolgot. Az által, hogy a képernyőn nézed, már redukáltad” – mondta Linda Henkel, a connecticuti Fairfield University pszichológiaprofesszora. Ugyanakkor nem mindenki azért megy a múzeumba, hogy emlékezetes élményt szerezzen. Sokak számára az az egyik cél, hogy megmutassák más embereknek, mit csinálnak. Ha ez az, amit akarnak, akkor Henkel szerint „a fotó egy trófea. Akkor pedig a tapasztalatuk nem túl gazdag tapasztalat”.

 

A kérdés azonban bonyolultabb, különösen a múzeumi szakmában dolgozók számára, akik minél többféle embert próbálnak megszólítani. „Néhány ember fent akarja tartani a hódolat légkörét a múzeumban, és ezt tiszteletben kell tartanunk” – nyilatkozta Linda Butler, a de Young marketing és kommunikációs osztályának vezetője, aki azt is elismeri, nem mindenki szeretne a múzeumban egy „szelfijátszóteret” találni. Sokan azonban igen, és ő azt vallja, a múzeum nem jelentheti ki, hogy az egyik motiváció érvényesebb a másiknál, amelyért megvásárolják a jegyet – akár egy órán keresztül rajzolnak egy festmény előtt, akár öt másodperc alatt lefotóznak egy képet, hogy megosszák a közösségi médiában –, különösen akkor, amikor a vágy, hogy megmutassuk az élményeinket, ilyen elterjedt a kultúránkban. Ugyanakkor nem mindenki felületes vagy figyelmetlen, aki képeket készít – mindez kreatív, érzelmi és produktív gyakorlat is lehet. Melissa Wortman, egy színházi látványtervező a látottakat inspirációnak használja a munkáiban, ezért magával akarja vinni a csokrok képeit. Ezen kívül összehasonlításokat végez az egyes évek alkotásai között, párokat alkot, rendszerezi a megörökítetteket.

 

A különböző szempontokat figyelembe véve a múzeum egyfajta kompromisszummal állt elő: „fotómentes” órákat különítettek el a kiállítás hat napos időtartama alatt. A két és fél órás fotómentes időszak sokkal nyugodtabb hangulatban telt, mint amikor lehetett fotózni (ehhez az is hozzájárult, hogy egy munkanap délelőttjén tartották meg), és az emberek viselkedése is különbözött. A látogatók csöndesen mentek egyik csokor-műalkotás pártól a másikig, zavartalanul az állandó fényképezéstől. „Miért kell mindenről kép a kiállításon? Meg fogod egyáltalán nézni őket? Ez olyan, mint egy függőség” – panaszkodott Judy Sweet, a tárlat egy régi rajongója, aki több éves kihagyás után csak akkor látogatott el ismét a Csokrok a művészetnek kiállításra, miután a múzeum elkezdett a fotómentes órákkal próbálkozni 2016-ban. Azonban így sem volt mindenki boldog, a fotómentes órák miatt is érkeztek reklamációk. „Vannak emberek, akik úgy jönnek ide, hogy nem tudnak a fotómentes időszakról, és arra számítanak, hogy fotózhatnak, és csalódottak. Nem lehet mindig mindenki elégedett” – mondta Butler. Ez az egyik oka, hogy ezek az órák kísérleti jellegűek maradtak. A döntés azon is múlik, hogy milyen információkat mutatnak a kutatások, mi motiválja az embereket, hogy a de Youngba menjenek, és hogyan használják a telefonjaikat, amikor ott vannak.

 

Idén márciusban – az első alkalommal – a múzeum egy külön területet hozott létre a kiállítás idejére az embereknek, hogy fotózhassák magukat az előcsarnokban. Vidám társaságok és barátok gyűltek össze a „szelfifal” előtt, virágoktól körülölelve, a falra írt #bouquetstoart hashtaggel.

 

 

Fotó: chloe.marissa.j

 

Ez egyszerre csökkentette a lehetőségét annak, hogy erre a tömött galériában kerüljön sor, és reklámozta az eseményt. „Minden múzeum játszik azzal, hogy hogyan integrálja [az okostelefonokat], és mikor, és milyen szinten?” Butler állítja, a kurátori döntéseket, hogy mit állítanak ki, nem befolyásolja ez a kérdés, de a kivitelezést, a megvalósítást igen. Szerinte az arany középút az, ha helyet adunk a technológiának a látogatás során, anélkül, hogy az elvenne a fizikai élményből. „Mindenki, aki besétál ide az ajtón, a saját perspektívájából nézi, hogy egy bizonyos típusú tapasztalatot szerezzen. Az olyan helyek, mint a de Young, lehet a magány és a szemlélődés helye, olyan egyének számára, akik a múzeumra katedrálisként tekintenek. Másoknak sokkal inkább közösségi élmény, ők meg akarják örökíteni és osztani a körülöttük lévő világgal [azt, amit láttak]. [...] Ha figyelmen kívül hagynánk a közösségi médiát, a fényképezést, azt kockáztatnánk, hogy irrelevánssá válunk.”

 

Legnépszerűbb cikkek

látogató, múzeumtörténet, téma, állapot
2018-03-12 19:00
arisztokrácia, gyarapodás, tárgy, történelem
2017-12-12 12:55
beruházás, intézmény, liget, látogató
2018-02-12 14:30