27 évig volt a Szentendrei Skanzen főigazgató-helyettese, hosszú évekig tanított Debrecenben, dolgozott Szolnokon, jelenleg a Pulszky Társaság és a Tájházszövetség elnöke és az Országos Közgyűjtemények Szövetségének ügyvezető titkára, számos múzeumi projekt elindítója, muzeológus, néprajzos és történész. – Dr. Bereczki Ibolyát kérdeztük az elmúlt évekről, tapasztalatokról, emlékekről. Interjúnkban kitértünk arra, hogyan kapcsolódott be a múzeumi vérkeringésbe, mit jelent számára a néprajzos identitás, kik motiválták, milyen munkák jelentettek számára mérföldkövet, illetve azt is megosztotta velünk, hogyan látja ma a múzeumok világát, jövőjét.
Mit gondolsz, hány múzeumi munkatársat ismersz, és hány magyarországi múzeumban jártál már ezidáig?
Szoktak azon mosolyogni a kollégák, amikor keresik egy múzeumi szakember telefonszámát, hogy az nagy valószínűséggel az én telefonomban megvan. De bevallom, soha nem próbáltam ezt megszámolni, összeadni. Bár épp mostanában volt egy beszélgetés, ahol felmerült az a kérdés, vajon a hatszázharminc magyarországi tájház közül mennyiben jártam? Négyszázban biztosan. Múzeumban meg nem is tudnám megmondani. Konferenciák, továbbképzések, oktatói tevékenység, ezeken keresztül rengeteg helyre eljutottam, sokakat megismertem.
Szentendrei Skanzen, Tajhazaink vendegsegben, 2018
Egy fontos időszak áll mögötted, amiről beszélgetni fogunk. Hogyan emlékszel vissza, mi az, ami döntően befolyásolta a pályaválasztásod?
Ugyan Mezőberényben születtem, de négyéves koromban a családom Szolnokra költözött, mert a szüleim úgy gondolták, az iskola szempontjából előnyösebb egy nagyobb városban élni. Ez ebben a korszakban jellemző is volt. Általánosba a Kertvárosi iskolába jártam, utána pedig a Verseghy Ferenc Gimnáziumba, biológia szakos osztályba, ahol 1977-ben érettségiztem. Sokáig nem dőlt el, milyen irányba fog alakulni a pályám. Izgatott a régészet, a művészettörténet. Végül a sorsomat az döntötte el, hogy az osztályfőnököm, Nagy Mária néprajz szakos volt és a férje Szabó László a szolnoki múzeum néprajzosaként dolgozott pályája legelejétől kezdve. Tulajdonképpen ő lett a mentorom, tanítóm, egyetemi felkészítőm, majd később a kollégám is.
Bereczki Ibolya a Verseghy Ferenc Gimnázium diákjai között, 1977 (fotó: Gyenes Tamás)
"Lehet-e jobb elfoglaltság, mint egy rongyos ballagásra készülni 1977 tavaszán? Szolnokon, az 1970-es évek érettségizői nem hagyhatták ki ezt a remek programot, bármennyire közel is volt a május eleji pénteket követő hétfői írásbeli érettségi réme."
Meghatározó volt számomra egy középiskolai történelem tanulmányi versenykiírás, amiben egy akkori háromgenerációs család életformaváltozását lehetett megírni, és én a saját családomat választottam, így az első néprajzi gyűjtésem 1975-ben tulajdonképpen a nagyszüleimnél volt. Ez eldöntötte a pályámat. Szabó László népi írókat, Veres Pétert, Szabó Pált olvastatott velem, ami jó döntés volt. Bár a nagyszüleim révén a paraszti életforma egyes részeit ismertem, mégis ennek az irodalmi lenyomata sokat adott.
„A képet dr. Szabó László 1975 nyarán, azon a bizonyos első néprajzi gyűjtésen készítette nagyszüleimről és rólam Vezsenyen. Eredetije a Damjanich János Múzeum Néprajzi Fotótára 8862. számán található, nagyon köszönöm Gecse Annabellának a megküldését.”
Aztán következett Debrecenben az akkor még Kossuth Lajos Tudományegyetem, ahol történelem-néprajz szakon tanultam. Ezzel párhuzamosan, illetve már középiskolásként részt vettem a szolnoki Damjanich János Múzeum munkáiban is és a nem sokkal korábban elindult tiszazugi néprajzi kutatótáborok résztvevője lehettem. De nem csak én, hanem az akkori szaktársaim, Magyari Márta, Zomborka Márta. Nagyon jó iskola volt. Bár ma a muzeológiai képzésben élen járunk, az egyetemen a mai napig leginkább kutatókat képeznek, történészeket, irodalmárokat, néprajzkutatókat. S bár Gunda Béla, az akkori tanszékvezető európai szemléletű, sőt, az egész világ néprajzában tájékozott professzor volt, de mellette nekünk a múzeumi iskolát mégis a tiszazugi kutatótáborok és a nyári munkák jelentették, amikor egy alkotói közösség egyenrangú résztvevői lehettünk.
Mik voltak az első meghatározó szakmai feladatok, sikerek, munkák?
Nemcsak körmöltünk a gyűjtőfüzetekbe, hanem minden évben a kunszentmártoni konferencián előadóként is megjelenhettünk. 1982-ben, az egyetem befejezését követően kerültem a szolnoki múzeumba néprajosként. Itt a másik szakom, ami a történelem volt, nagy előnyt jelentett. 1984-ben készítettem el a doktori disszertációmat, 1985-ben felavattak, és a munka Debrecenben önálló kötetként meg is jelent. Mindeközben, 1983-ban és 1986-ban születtek a gyerekeim, illetve készítettük az Európa Kiadó sorozatában megjelenő Szolnok megye népművészete című kötetet. Ennek a sorozatindító kötetnek lehettünk munkatársai, ami 1987-ben született meg. Volt közben egy kis kitérőm, amikor egy évet a Szolnok Megyei Levéltárban is dolgoztam levéltáros csoportvezetőként. Itt a történettudomány felé is kitekinthettem, és ugyancsak egy nagy munkában vehettem részt a szerkesztőbizottságban a munkák operatív szervezőjeként. Így jött létre az Adatok Szolnok megye történetéből című kötet. A levéltári források mellett megismerhettem azokat a történeti munkákat, amik a mai Jász-Nagykun-Szolnok vármegye történetében, a települések életében fontosak voltak.
Tálas László megyei igazgatóval való beszélgetés után azonban gyorsan visszatértem a múzeumba, ahol 1997-ig dolgoztam, a ‘90-es évek elejétől már osztályvezetőként. Megcsináltam közben a kandidátusi értekezésemet a hétköznapi és ünnepi táplálkozás rendjéről. Előbb Szolnok megyével foglalkoztam, ezt bővítettem ki a Közép-Tisza-Vidékre. A témában az fogott meg, hogy a táplálkozás rendje hogyan alakul például az időbeli szabályoktól kezdve, és az ínséges időszakok, rendkívüli események, vagy akár a munka és az ünnepek ezt hogyan befolyásolják, határozzák meg.
Nagy múzeumi rekonstrukció zajlott le közben Szolnokon. Az állandó kiállítás előkészítésében és az első rész megvalósításában, a Szolnok megye népművészetét bemutató részben közvetlenül is dolgozhattam Gulyás Évával és Szabó Lászlóval együtt. 1996-ban aztán kaptam egy telefont Cseri Miklóstól, hogy szeretné, ha hozzájuk mennék Szentendrére, a Skanzenbe főigazgató-helyettesként.
Mivel járt ez a váltás?
Mérlegelnem kellett, mivel nagy váltás volt ez az én és a családom életében. Fontosnak tartom, hogy az egyetem utolsó évében dolgoztam egy kicsi intézménynél is, a Kunszentmártoni Helytörténeti Gyűjteményben. Tehát azt kell mondjam, a legkisebb intézménytől kezdve egy közepes, majd egy megyei intézmény után kerültem egy országos múzeumba. Ezért úgy éreztem, hogy ez a váltás is helyénvaló. Mégsem volt könnyű időszak ez a számomra. Bár a rendszerváltás után voltunk, azért jóval kevesebb volt a mobilitás, mint manapság. A külföldi munkavállalás lehetősége még nem szántotta át az agyakat.
Gyermekvilag Magyarorszagon című kiállítás a Szabadtéri Néprajzi Múzeumban, 2002 (fotó: Deim Peter)
Mit adott neked az, hogy múzeumban kezdtél el néprajzosként dolgozni?
A múzeumi közeg számomra nagy mozgásteret biztosított. Kunszentmártonban, vagy akár Szolnokon is a tudományszakokban dolgozó emberek együtt dolgoztak a múzeumban. Ez nekem azért volt különösen fontos, mert lehet, hogy ha egy kutatóintézetbe kerülök, akkor egyetlen témát kapok, amibe aztán esetleg hamar beleuntam volna. De így, ilyen környezetben a munka nagyon változatos volt. Például akkor, amikor az egyik konferenciánk témája Kunszentmárton és kisipara volt, akkor rengeteg fotót leltároztam be a múzeumba, ebből pedig az következett, hogy elkezdtem fotótörténettel foglalkozni. Nem sokkal ezt követően Györffy István munkásságából tartottam előadást és elém került az, ő milyen fotókat készített. Így a két téma találkozott. Megfogott, hogy az egyik témából át lehetett lépni egy másikba. A táplálkozásnál például foglalkoztam azzal, milyen színterei vannak az étkezésnek, ez vezetett el aztán a lakáskultúrához. De a levéltári kitérő, a történeti források megismerése is kinyitott egy másik világot, amit aztán néprajzosként hasznosítani tudtam. Kifejezetten előnyt jelentett ez a tematikai változatosság, előrébb vitt. Ez a néprajzosi pályámon is adott egy előnyt és majdhogynem független volt attól, hogy én Kunszentmártonban, Szolnokon, vagy épp Szentendrén vagyok.
"1978 meleg nyarán dr. Szabó László irányításával, dr. Bellon Tibor és dr. Barna Gábor közreműködésével, szolnoki, nagykőrösi, kecskeméti, és az Alföld más városaiból érkezett kollégák részvételével kezdődött el a legendás Tisza-túra, ahogyan akkor neveztük."
1977 és 1982 között, amikor egyetemre jártam, kevés lehetőség volt arra, hogy valaki kutatói pályára menjen, vagy akár az egyetemen maradjon. Az, hogy középiskolai osztályban történelmet tanítsak, nem vonzott eléggé. Az egyetemi oktatói munka – több mint tizennyolc évet dolgoztam Debrecenben vendégelőadóként – egészen más volt, mert összekapcsolódott a kutatói pályám eredményeivel módszereivel, ezeket vihettem ott tovább.
A közösségi szemlélet mennyire sajátja azoknak a szakembereknek, akik a néprajz felől közelítenek?
Szabó László társadalom-néprajzos volt. Az ő szemlélete első perctől kezdve hatott ránk. Mindig csapatban gondolkodott, amit én is nagyon fontosnak éreztem, igyekeztem tovább is vinni. Ennek persze megvoltak az előzményei a magyar néprajzban, az ilyen típusú néprajzi kutatótáboroknak, már az 1940-es évektől kezdve. Ez egy olyan ismeretátadás és közösségteremtő lehetőség volt, amiről akkor ugyan külön még nem beszéltünk, de engem kifejezetten vonzott. Tehát maga a közeg, a módszertan, a téma valóban motiválja a közösségi szemléletet.
1976 (fotó: Szabó László)
27 évet töltöttél el vezetőként a Szentendrei Skanzenben.
Épp tegnap beszéltem egy jó barátommal, aki matematikus és a népi építészet egyik kiváló ismerője. Szóba került a 27-es szám, amiről azt mondta, hogy az három a köbön, egy különleges szám. Nekem ez bölcsészként nem jutott volna eszembe. De jó visszagondolni erre az időszakra, ami számomra valóban különleges volt. Ebben az időszakban természetesen vannak csomópontok, meghatározó kezdőrúgások, így a foci analógiájával élve. Mivel főigazgató úrral közöttünk mindig egy partneri viszony volt, ezért jórészt szabadon, önállóan végezhettem a munkámat.
Rögtön az első években Bíró Friderikával rendeztünk egy nagy kiállítást, együtt Balázs Györggyel és Kurucz Györggyel – ez új együttműködés volt a Skanzen és a Magyar Mezőgazdasági Múzeum között. Azelőtt a Skanzenben nem nagyon voltak időszaki kiállítások, mert nem ez volt az intézmény profilja. 1998-ban, amikor a szabadságharc 150. évfordulója volt, akkor beadtunk több pályázatot, így jött létre egy csaknem 400 méteren megrendezett kiállítás. Mellette megkaptam egy izgalmas belső munkát is, az alföldi mezővárosi tájegység pékségét. Ez egy bizonyítás is volt itt a kezdet kezdetén. Ezt követte holland-magyar múzeumi együttműködés, amire a Pulszky Társaság kínált lehetőséget. Ez a mai napig is meghatározó, szemléletváltó tanulmányút lehetőségét hozta a számomra.
Ez a néhány kiragadott kezdeti példa is mutatja, hogy a ‘90-es évek végén, a 2000-es évek elején izgalmas fejlesztési irányok voltak a Skanzenben, ami nagyon motiváló volt. Ez szakmai szempontból is egy pezsgő közeget jelentett, illetve magát a felsővezetői munkát is itt tanultam meg, ennek a logisztikai, szakmai részével együtt.
2003-ban nemcsak egy új, modern épületbe költöztünk, hanem ekkor jött létre a Néprajzi Látványtár is, amiért a Néprajzi Múzeum Bátky Zsigmond díját megkaptam. Új utakon mentünk, az egész szakma új irányokat keresett és talált. Ekkoriban volt egy nagy digitalizálási program, egy másik nagy csomópont az én szakmai pályafutásomban, ahol rövid idő alatt, komoly logisztikával hatalmas gyűjteményi egységeket sikerült digitalizálnunk és eljuttatni például az Europeanához. Ezt a Petőfi Irodalmi Múzeum aggregátori szerepével együtt sikerült elérnünk. A napokban láttam is a hirdetést, hogy fent vannak a képeink.
(fotó: Adorján András)
2002-ben alakult a Tájházszövetség, ami egy komoly szakmai összefogás eredményeként jött létre a társadalmi felelősségvállalás jegyében. Füzes Endre volt az alapító elnök, én magam a felügyelőbizottságban dolgoztam, de a Szabadtéri Néprajzi Múzeum és a Tájházszövetség közötti kapcsolatokért gyakorlatilag én feleltem. Ezzel párhuzamosan szakmai feladatként az Alföldi mezőváros tájegységben Sabján Tibortól vettem át a Nagykunsági tanyának a berendezését, ami ugyancsak érdekes feladat volt.
Izgalmas kihívást jelentett számomra főigazgató-helyettesként az, hogyan lehet két egyszerre épülő tájegység, a Dél-Dunántúl és a Felföldi mezőváros esetében összehangolni a kollégák munkáját, a különböző szereplők feladatait. 2003-ig, még Kemecsi Lajos előtt a muzeológiai osztály vezetői feladatait is én láttam el. De minden évben volt valami újdonság, kihívás, nagyobb feladat, 2016-tól pedig ágazati feladatokért felelős főigazgató-helyettesként folytathattam a munkát.
A Múzeumi Oktatási és Módszertani Központ hatalmas munka volt, aminek az elindításában, működtetésében komoly szerepet vállaltál. Kérlek, mesélj róla!
2007-ben a kiemelt projektek között szerepelt már a Múzeumi Oktatási és Módszertani Központ tevékenysége is, aminek az elindítása és működtetése hihetetlenül intenzív munka volt. Itt projektmenedzseri feladatokat kaptam, Káldy Mária pedig a szakmai vezető volt. Fontos kérdés volt számunkra, hogy európai uniós projektből egy ilyen módszertani központ mit tud megvalósítani. Elindítottunk 10 különböző képzést pedagógusok és múzeumi szakemberek számára, majd életre hívtuk a Múzeumi iránytű című sorozatot is, amelynek minden kötete digitálisan is megjelent.
A képzésekhez a MúzeumIskola című tananyagokat kötetenként készítettük el, módszertani kutatásokat kezdeményeztünk és valósítottunk meg. Mindezek mellett nagy kihívást jelentett egy országos koordinátori hálózat kialakítása is. Visszatérve ahhoz az előző kérdéshez, hogy hány múzeumot és múzeumi szakembert ismertem meg, azt kell mondjam, ez a hálózat kifejezetten hozzájárult ahhoz is, hogy a konferenciák, kutatások és képzések révén rengeteg emberrel, intézménnyel, területtel kerültem kapcsolatba. Mindeközben – ez a munka 2014-ig tartott számomra – a Skanzen Örökség Program is dübörgött. Itt projektmenedzser-helyettes lehettem. Itt a szakmai munkám volt a Nyitott Muzeológiai Műhely koncepciójának kidolgozása is.
Egy hosszú és kiemelt projekt volt számodra az Erdély tájegységben való munka. Milyen messzire nyúlik ez vissza?
2006-ban volt egy nagy konferenciánk, amikor meghívtuk a tervek között szereplő nagy Erdély-tájegységben dolgozó kutatókat, szakembereket és megmutattuk, hol tartunk az előkészítéssel. Ez párhuzamosan zajlott két másik, kisebb tájegység koordinálásával: az egyik a XX. századi, a másik pedig a Középkori falu volt.
Terepmunkák, épületvásárlások, a témához kapcsolódó első OTKA program vezetése, kutatótáborok szervezése, publikációk gondozása, ez mind teljesen új irányt szabott az én munkámnak is. Nem volt könnyű megtalálni az egyensúlyt, hogy melyikből mennyit tud az ember úgy megcsinálni, hogy az kellően mélyreható legyen.
Úgy tudom, Szentendrével párhuzamosan volt másik meghatározó helyszíne is a mindennapjaidnak?
A pályám szempontjából még egy fontos szálat említenék: Debrecent, ahol az egyetemi oktatásban vettem részt 2000-től a Néprajzi Tanszéken. Kihívás volt, mert Cseri Miklóssal úgy éreztük, ki kell nevelni egy új kutatói-muzeológusi generációt. Hiszen azok, akik a Skanzent a ‘70-es években elkezdték és akkor mind fiatalok voltak, szinte egyszerre álltak a nyugdíjba vonulás előtt. Bevezettünk egy szabadtéri muzeológiai specializációt, amire Bartha Elek, a tanszék akkori vezetője abszolút nyitott volt. A munkát folytattuk a bolognai folyamat megindulását követően is, majd mindez hozzájárult a szentendrei alkalmazott muzeológiai képzés elindulásához. Ez a munka több, mint 18 éven keresztül része volt az életemnek.
Mit mondanál, mi jellemzi a hazai szabadtéri múzeumokat? Miért fontos ez az intézménytípus?
Ahhoz, hogy erre válaszolni tudjak, fel kell vázolnom a hazai szabadtéri múzeumok alakulását. A népi építészeti értékek védelme gyakorlatilag egy 1949-es rendelettel kezdődött Magyarországon, ez bőven a Velencei Carta előtti időszak, ami a tájházak létrejöttében és a regionális múzeumok életében is fontos szerepet játszott. 1967-ben alapították a Szentendrei Skanzent, 1972-ben vált önálló intézménnyé, miután kivált a Néprajzi Múzeumból, és 1976-tól már önálló főigazgatóval rendelkezett. Kezdetben nagyon eltérő volt a szabadtéri múzeumok és a termes múzeumok megítélése, talán azt is lehetne mondani, volt egyfajta lekicsinylés a néprajzi szakma felől is. Sokan törekedtek arra, hogy ez megváltozzon, többek között az intézmény vezetői, így Füzes Endre, majd Cseri Miklós is, akinek a munkája egy újrapozícionálás is volt a szabadtéri múzeumok számára. A német típusú, kifejezetten az építészeti technológiáját középpontba helyező szemléletéhez képest egy másfajta megközelítést szorgalmazott: az életmódra fókuszálva, a kézműves tevékenységeket felidézve lehet elérni azt, hogy az emberek ne csak egy épületet lássanak, hanem egy egész életvilágot ismerjenek meg. Ez egyébként nem volt idegen a skanzenek gondolatától, hiszen épp Stockholmban az első, 1891-ben létrehozott skanzen is ilyen volt. Egy területen létezik ma is az állatkerttel. Az élményszerű ismeretszerzés jelen volt a szabadtéri gondolatban, de több helyen, így Magyarországon is háttérbe szorult. Fontos volt ebből kilépni. A másik, amit módszertani szempontból fontosnak érzek, hogy azok a technológiák, amelyek a termes múzeumok sajátjai, azok ugyanígy meg tudjanak jelenni a skanzenekben, csak újraalkotva, a szabadtéris műfajhoz igazítva.
Üzenet a frontrol;Tarlatvezetes a Skanzen Galeriaban, 2016 (fotó:Deim Péter)
A kiállításainkban, így például az Erdély tájegységnél is, sok olyan megoldás van, ami közelít a termesekhez, de mégis azáltal, hogy egy épületben van, ami nem kulissza, ad egy pluszt. A szabadtéri múzeumban épp az az izgalmas, hogy az épülettel együtt kell végiggondolni mindent. Ott van például Sári Zsolt és Bíró Friderika kiállítása, a Búcsú a parasztságtól, amikor egy néhány évvel korábban, klasszikus enteriőrrel készített épületben, a Drávacsehi lakóházban egy történeti kutatást és annak eredményeit jelenítik meg. De számomra ilyen kihívást jelentett a Kallós Zoltán életműkiállítás, az „Indulj el egy úton”, vagy az első világháborús Ferenc tüzér levelei, az Üzenet a frontról.
Amikor egy kis doboznyi levelezőlapból csinál az ember egy kiállítást, hogyan lehet azt egy múzeumi térben kibontani? Ezek olyan megoldások, amik beépültek a szabadtéri múzeumokba. Most már ott tartunk, hogy a tájházakban is jelen vannak. Életre is hívtunk egy Tájházi kiállítások rendezése című felnőttképzési akkreditált kurzust Nyíregyházán és Kiskőrösön, ahol a képzés részeként egy enteriőrt vagy egy vitrinekkel teli szobát kellett a résztvevőknek újragondolni. Rengeteg innováció és klassz gondolat született a gyakorlat során.
Muzeológusként erősíted tovább a szentendrei csapatot. Milyen munka lebeg most a szemed előtt?
Az embernek muszáj figyelembe vennie, hogy elért egy életkort, ugyanakkor számomra nagyon fontos, hogy támogassam a szakmát, aktív részese legyek a hazai kulturális élet alakulásának, alakításának. A szakmai szervezetekben marad a vezetői pozícióm, így a Pulszky Társaságban, a Tájházszövetség irányításában, illetve ügyvezető titkárként az Országos Közgyűjtemények Szövetségében. Ez önmagában is ki tud tölteni egy teljes munkaidőt, de esetemben eddig sem úgy volt, hogy csak ezt csináltam. És ez most sem lesz így. Egy kicsit szeretnék a saját szakmai, muzeológusi szerepkörömbe visszakerülni. Korábban – a vezetői pozícióm mellett – ellopott órákban volt arra lehetőség, hogy kutattam, tanulmányt írtam, kötetet szerkesztettem. Szeretném, ha erre a területre több időm, energiám jutna. Publikálás, konferencia részvétel, előadások, kötetek szerkesztése –
valahogy így képzelem. Szerencsére bőven van olyan anyag, amit fel tudok majd dolgozni.
Az Év Kiállítása díjátadóján
Említetted a Pulszky Társaságot. Mit gondolsz, mi a szerepe a hazai szakmában?
Összetett kérdés ez. Az egyik fontos fókuszpont számomra az a szakmai tevékenysége a társaságnak, erre figyelni kell. Tagság szempontjából már több mint 1360 főnél járunk. És azt gondolom, hogy maga a tagság többet jelent, mint egy ingyenes múzeumi kiállításlátogatásra szóló belépő. Ugyanakkor ezt ki is kell mondani, meg kell teremteni olyan szakmai fórumokat, ahol ez középpontba tud kerülni. Ennek érdekében például megújítottuk a tagozati munkát az elmúlt években, életre keltettünk halódó tagozatokat, igyekeztünk a fiatalok szerepét hangsúlyozni, önkéntes program indult. A számok pedig azt mutatják, hogy ez egy jó irány. Kiolvasható ez abból, mennyien olvassák a Magyar Múzeumok OnLine oldalát, vagy a hírlevelünket. A díjak , mint Az Év Múzeuma, vagy Az Év kiállítása esetében is látható, hogy valós elismerésként tekintenek rájuk a kollégák, az intézmények.
Azt gondolom és sokszor mondom is, hogy lehetünk bármilyen jók: az, amit nem kommunikálunk, az nincs. Ezért is kell hangot adni az eredményeknek, a változásoknak is, mert ezáltal a szakma, a szakemberek önbecsülését is támogathatjuk. Hiszen látjuk a mutatókból is, hogy kevés a bér, sok fiatal hagyja el a pályát. Éppen ezért, ha a mi eszközeinkkel tudunk tenni azért, hogy valaki ne csak bejárjon a munkahelyére, hanem ott tényleges, számára is hasznos munkát végezzen, akkor a múzeumaink is jobbak lesznek, és a látogatók, kutatók is jobban fogják érezni benne magukat.
Bereczki Ibolya a Pulszky Tarsasag megvalasztott elnokekent (fotó: Kriston Vizi Jozsef)
Hogyan látod, mi az, ami a jövő múzeumait meghatározza?
Mind a Tájházszövetségben, mind a Pulszky Társaságban fontos, hogy Kárpát-medencében gondolkodjunk, kapcsolatba lépjünk a magyar vonatkozású intézményekkel, az ottani kollégák munkáját segítsük és tanuljunk is tőlük. Az Év Kiállítása díj kapcsán nagyon fontosnak tartom, hogy határon túli intézmények is pályázhattak kiállításokkal. Ez egyfajta kapcsolati háló, identitásőrzés is. De ugyanilyen fontos, hogy Európában gondolkodjunk, ezért lényeges a külföldi kapcsolatok kiépítése. Igyekszünk együttműködni külföldi hálózatokkal, amilyen például a Network of European Museum Organisations (NEMO). Szemléletváltásra törekedve nemzetközi példákat hozunk, mert fontos a kitekintés, hiszen nem mindenki jut el a nemzetközi konferenciákra, képzésekre. Ezen keresztül nemcsak inspirálódni, ismereteket szerezni lehet, de azt is megtapasztalhatjuk, hogy mi is vagyunk olyan jók, mint mások, vagy lehetünk akár olyan jók mi is, de ezt meg is kell mutatnunk.
Fontos, hogy reagáljunk a minket körülvevő helyzetekre, a hazaiakra – erre példa a bérelégedettséggel kapcsolatos, hamarosan publikálásra kerülő felmérésünk – és a nemzetköziekre, mint amilyenek például az orosz-ukrán háború szomorú hatásai. Így külön felületet indítottunk a Pulszky honlapján a szolidaritásra vonatkozó megnyilvánulásoknak, a nemzetközi és hazai múzeumi kezdeményezéseknek.
A jövő múzeumai számára meghatározó a társadalmi felelősség, a klímaváltozás negatív hatásait a saját eszközeinkkel csökkentő lehetőségek megismerése és alkalmazása, széles körű kommunikácója. Ezen túl a szakmánkon belüli szakmai hitelesség, a szakmai és személyes kompetenciák ismerete és hasznosítása, az intézményen belüli kapcsolatok erősítése és a múzeumok között hálózatépítés jelentik számomra a jövő építőköveit. A kövek kötőanyagaivá pedig nekünk magunknak kell válnunk.
Nyitókép: Bereczki Ibolya a Skanzenben, 2021 (fotó: Szilágyi Lenke)
