A kevesebb több? Esélyteremtő múzeumpedagógia az emeletről

Paréj Gabriella
2018-10-02 13:29

"Menjünk ki ablakon benézni!” - mondta Schaár Erzsébet, aki szinte minden alkotásában azokat a bonyolult viszonyokat boncolgatta, amelyek az ember és az őt körülvevő tér között lehetségesek. Műveinek fő motívumai, a falak, ajtók és ablakok, amelyek bezárnak, biztonságot adnak, kitárnak, megmutatnak, elrejtenek, elszakítanak. Egy-egy szobor megannyi értelmezési lehetőséget vet fel. Kiváló téma, terep, ihletés ahhoz, hogy a világhoz és önmagunkhoz való viszonyainkról gondolkozzunk. Ideális egy beszélgetéshez kamaszokkal. Vagy nehéz. Meséket szőni az üveglabirintusok közé vagy a bronz boltívek alá 8-10 évesekkel. Keresni saját belső tereinket, bármilyen korúak is vagyunk. Schaár Erzsébet művei megérintenek, mert a bennük megjelenő magány százféle arcának valamelyike mindannyiunk számára megmutatkozik, minden életkorban, különböző mélységben, erővel. 

 

Erre a székesfehérvári Szent István Király Múzeum Deák képtárában megrendezett Művek az emeletről című, rendkívüli erővel ható kiállítási anyagra és térre építettem hétköznapi múzeumpedagógiai foglalkozásaimat és azt a koordinátori szakmai programot is, amelynek során a múzeum iskolai tanulást támogató szerepét jártuk körül helyi pedagógusokkal és a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum Múzeumi Oktatási és Módszertani Központjának munkatársaival.

 

 

"Én oda akarok menni, ahol nincs senki!" - mondta egy neves belvárosi gimnáziumban tanuló 16 éves lány a múzeumban, amikor a felvezetés után az első feladattal szabadjára engedtem őket a Schaár Erzsébet kiállításban. És valóban, ha valaki felbukkant körülötte - ami a kis egybenyíló tereket pillanatok alatt benépesítő 32 fős osztály mellett nehéz volt elkerülni - rögtön másfelé fordult, keresett egy sarkot, eltakarva a többiek elől az alkotást, ezt most csak ő nézi. A foglalkozás teljes időtartama alatt, ő egyedül akarta a saját nézőpontját kialakítani a művekről, bár gondolatait szívesen megosztotta a többiekkel, minden egyes alkalommal, amikor úgy érezte, hogy valami felfedezést tett.

 

"Milyen jó, hogy nem dobták el, hanem megcsinálták!" - mondta egy 13 éves fiú ugyanebben a kiállításban, amikor mindenkinek meg kellett a "saját" műtárgyát szólaltatnia. Schaár Erzsébet egyik alkotása, az Emlékműterv címet viselő egy odvasodó fadarab (erre gondolt a fiú, amikor azt mondta, hogy nem dobták el) közepében elhelyezett bronz kéz sokféle képzettársításra ad lehetőséget, de annál szívszorítóbb ez a mondat, ha tudjuk, hogy ez a gyerek állami gondozásban él, aki okkal gondolhatja azt, hogy sem a családjának, sem három nevelőszülőjének - akik visszaadták őt - nem kellett.

 

Schaár Erzsébet alkotásai mindenképpen megszólítják a nézőjüket. A kiállítás három hónapja alatt nem találkoztam olyan látogatóval, akiből nem váltottak ki semmilyen érzelmet. Mindenki annyit lát, érez, amennyit befogadni képes a sajátos megfogalmazású szobrokból, amelyeknek legfontosabb alapélménye a magány. Elnagyolt alakok, magányos emberi figurák a térben, ajtókkal, ablakokkal, falakkal. Emberalak nélküli üres, magányos terek. Amikor először néztem meg a szobrokat hosszú idő után - mintegy 20 évig bújtatta őket a múzeum egy emeleti szobában - komoly kétségek gyötörtek, hogy hogyan tudnak szólni majd a diákokhoz. A poros emeleti lakás viszontagságos körülményei között a szobrok még magányosabbnak, magukra hagyatottabbnak tűntek.

 

Schaár Erzsébet Művek az emeletről című kiállítása 2018. február 1-én nyílt meg. A kurátorok, Izinger Katalin és Szűcs Erzsébet művészettörténészek kérése az volt, hogy ne csak középiskolásoknak, hanem általános iskolásoknak is készüljön a tárlathoz múzeumpedagógiai foglalkozás. Én azt szerettem volna, ha a szórás nem annyira az életkorban, mint inkább a módszertani lehetőségek tekintetében mutatkozik meg. Az ajtók, ablakok, falak számomra olyan motívumokat jelentettek, amelyek szimbolikájuknál fogva képesek arra, hogy sokféle módon értelmezhessük ezt a magányosságot. Ez tulajdonképpen meg is történt, de teljesen másképpen, mint ahogyan én számítottam rá.

 

(Kép: lásd fenn)

 

Két foglalkozást hirdettünk meg végül, Tér-Játék címmel 9-12 éveseknek, és Tér-Hatás címmel 13-18 éveseknek. Mindkét foglalkozáshoz csak címszavakban készült óravázlat, mivel nem akartam semmilyen módon korlátozni a diákok asszociációit, megéléseit. A foglalkozásokon alapvetően a történetmesélés került elő. Mivel nem voltam benne biztos, hogy melyik korosztálytól, illetve osztálytól mit várhatok a művek értelmezésének tekintetében, a műalkotásokkal való ismerkedés egyik első feladataként a gyerekeknek érzelmeket, asszociációkat kellett gyűjteniük a kiállításban. Azoknak a fogalmaknak a mentén indultunk el, amelyeket ők választottak.

 

A múzeumpedagógiai foglalkozásokon a legfiatalabbak az alsó tagozatos, harmadikos gyerekek voltak. Velük építőkockákkal játszottuk  és újraértelmeztük az Egy kapcsolat története című munka 13 kis jelenetét, amelyben az embereket székek jelenítik meg. Ez a sorozat egyébként a művész házasságából mutat meg epizódokat, amelyben a székek, a gyerekek szemszögéből nézve, lehettek szerelmesek, de barátok is. Izgalmasnak tartották azt a kezdést a nagyobbak is, velük a térdünkkel, hasunkkal, nyakunkkal próbáltunk látni, vagy épp hanyatt feküdtünk a padlón, keresve az új, más nézőpontokat. Arra a kérdésre, hogy szerintük melyik alkotásnak mi a története, hogy a térben lévő alakok hogyan érzik magukat abban a helyzetben, amelyet a gyerekek képzeltek el a számukra, nagyon sokféle történet kerekedett. A középiskolások, a foglalkozás keretében, maguk is falakká, ajtókká, ablakokká válva jelenítették meg azokat a fogalmakat, amelyeket csoportokban dolgozva kiválasztottak. (A feldolgozó munkához alkalmanként Pilinszky János verseit is segítségül hívtuk, mivel a két művész jó barátságban, lelki rokonságban állt egymással, sőt Pilinszky néhány versét kifejezetten Schaár Erzsébetnek dedikálta. A költő nyitotta meg a szobrászművész életművét összegző utolsó kiállítását, amely nem sokkal a halála előtt, 1974-ben Székesfehérváron nyílt.)

 

 

 

A csoportok részben jó felsőoktatási felvételi eredményekkel bíró, belvárosi középiskolákból és általános iskolákból érkeztek, részben gyógypedagógiai, illetve hátrányos helyzetű intézményekből jöttek. Egy foglalkozássorozat keretében, a Vigyázó Kéz Gyermekvédelmi Alapítvánnyal együttműködésben, 12-15 éves állami gondozott gyerekekkel is megpróbáltuk feldolgozni a kiállított műveket. Ahogyan a két fenti példa is jól mutatja, két teljesen eltérő hátterű diák, ugyanolyan átéléssel, (meg)érintettséggel volt jelen a foglalkozáson. Egyikőjük az iskola azon törekvésének köszönhetően jött a múzeumba, hogy tehetségének minél sokoldalúbb megnyilvánulási lehetőséget adjon, a másik pedig azért, mert az iskola a sokféle hozott hátrányból akar ledolgozni valamit, így neki a felzárkózásához esélyre és lehetőségre van szüksége. Persze az, hogy valaki "elitgimnazista", nem jelenti azt, hogy nem lehetnek hátrányok az életében, ezért a tehetséghez és az esélyteremtéshez egyaránt próbáltam árnyaltan közelíteni.

 

 

 

“...Számomra is élmény, amikor tanulóim egy-egy új tulajdonságát ismerhetem meg. Csodálatos látni, ahogyan szívják magukba az élményeket, ahogy megittasulnak saját fontosságuktól, érezhetik, hogy a múzeumban értük történik minden…” - mondja egy, a múzeumot rendszeresen látogató pedagógus, Molnár Ágnes a székesfehérvári Arany János Óvoda, Általános Iskola, Szakiskola, Készségfejlesztő Iskola és Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézmény szakvizsgázott gyógypedagógusa, akinek a szakterülete az inklúzív nevelés.

 

Az intézmény, amelyben Ágnes tanít, szerencsére nagyonon közel van a múzeumhoz, így térben nem kell hátrányokat leküzdenünk. Kis létszámú, 10-15 fős csoportokban érkeznek a gyerekek Ágnes iskolájából, és ezek az osztályok jelentik számomra a legnagyobb kihívást, hiszen itt fokozottan igaz az egyénre, egyéniségre való fókuszálás szükségessége. Mivel az egyéni képességek és szükségletek sokkal jobban érzékelhetőek, nekem kiváló “terepmunka”, hogy a differenciáló módszereket és eszközöket gyakorolhassam. “Szegregált intézményben tanuló 1. osztályos gyerekek osztályfőnökeként nagyon hasznosnak tartom a múzeumi foglalkozásokat testnek, léleknek, elmének és szívnek egyaránt. A rendkívül magas színvonalon képzett, kiváló múzeumpedagógusok munkája által tanulóink előtt folyamatosan tárul a világ. Olyan képességeik kerülnek felszínre, amik eddig rejtve voltak. A foglalkozások helyszíne újszerű, varázslatos világ, ahol hiteles, valódi, iskolapadban el nem sajátítható tudást kapnak a gyerekek. Őszintén, bátran, szabadon nyilatkoznak meg, másképpen viselkednek, mint az iskolában.” Ágnes szavai szépen összefoglalják azt, amit mások más oldalról is megfogalmaztak már: elválasztható-e hát a tehetséggondozás az esélyteremtéstől? Hiszen pl. egy autizmussal élő gyerek, aki sokszor a hétköznapi dolgok megoldásában sokkal több segítséget igényel, mint átlagos kortársai, miután többé-kevésbé kiismertem, hogy mennyit bír a kooperatív feladatokból és milyen alkotó tevékenységre képes koncentrálni, egészen meg tud lepni azzal engem és tanárát is, hogy egy másik típusú munkában kivételesen tehetségesnek bizonyul.   

 

 

“A múzeum mint "külső" helyszín abban segít a legjobban, hogy más, nem feltétlenül tantervi és tankönyvi ismereteket közvetít. Megismerkednek a gyerekek egy iskolán kívüli közeggel, tanulnak együttműködni - mert gyakran csoportmunkában dolgoznak -, megtanulják, hogyan kell viselkedni egy kiállítótérben, mire kell vigyázni. A múzeumpedagógusok más szemmel látják a tárlatot, ők olyan tartalmakat is közvetíthetnek, amit mi, pedagógusok nem látunk, vagy esetleg nem jól látunk. A tehetséggondozást is szolgálja egy ilyen múzeumpedagógiai foglalkozás, mert akiben van fogékonyság a bemutatott dolgok, ismeretek iránt, az kérdezhet, mást is megfigyelhet, elolvashat, nem csak azt, amiről konkrétan szó van. Azzal is szolgálja a tehetségek felismerését és gondozását a múzeum, hogy egy "másik világot" mutat meg. Olyan ismeretekkel, tárgyakkal találkozhatnak itt a gyerekek, amik nincsenek a tankönyvekben, ráadásul szakértő vezetéssel, a múzeumpedagógusok irányításával.” Ezt már Teker Éva, a Szent Imre Óvoda és Általános Iskola tanára jegyzi meg, aki egy olyan belvárosi intézményben tanít, ahol a pedagógusokank sokkal inkább a tehetségek kibontakoztatására kell koncentrálniuk és nem a szociális, társadalmi hátrányok leküzdése mellett kell ezt tenniük. Mivel ez az iskola is pár percnyi távolságra van a múzeumtól, ők is gyakori látogatóink. A tehetséges gyerekek esetében is megerősödik a differenciálás szükségessége, hiszen, akiknek több figyelemre, vissza- és összecsatolásra van szükségük, azokkal is foglalkoznunk kell, és az sem kisebb feladat, mint a felzárkóztatás.

 

Ugyanebből az iskolából Lőrinczné Schwarcz Magdolna azt mondja, hogy “Komplexebb tudok lenni a múzeumok segítségével. Pl. irodalomórán olvasunk a húsvéti népszokásokról, technikán tojást díszítünk, környezeten megbeszéljük a természet változásait, majd elmegyünk egy foglalkozásra, ahol újabb technikákkal és szokásokkal bővülnek az ismereteink. Már a múzeumba vezető út során is nyitott szemmel járunk ilyenkor, és figyeljük a természet  megújhodását. Szerencsésnek érezhetem magam, mert a kicsikkel könnyebb ezt a komplexitást megélni, nem kell mindenáron szabott órakeretekhez ragaszkodnunk, jobban tudunk gazdálkodni az osztályunk idejével, mint felsős kollégáink, akik,  "egymásnak adják a kilincset" az órarendjükhöz igazodva.” Azon, hogy a kevés és leterhelt pedagógusra, túl sok és leterhelt diák jut, a múzeum nem tud változtatni. De abban, hogy a gyerekek és igen, a tanárok is, egyaránt ki tudjanak szakadni - akár csak 60 percre is a tanórai keretekből, élményekkel és megélésekkel gazdagodjanak, ebben a múzeum is támasza tud lenni az iskolának.

 

Magdolna szavai megfogalmazzák azt, ami a múzeum számára is cél: “Meg kell kezdeni a múzeumba járást szokássá tenni a gyermekek számára már elsős, de akár óvodás korban is! Kialakul bennük az igény, sőt a kicsik kézen fogják egy jó múzeumpedagógiai foglalkozás után a szüleiket,  együtt újra elmennek a jó élmények helyszínére, és  közvetve akár a szülőket is bevonzza a véráramba egy sikeres óra.” Már nem a szülőket neveljük, hogy hozzák el a gyerekeket, hanem fordítva.

 

Rohamosan változik a múzeum társadalmi környezete, de az evolúciós szabály itt is igaz: nem feltétlenül az éli túl, aki specializálódni tud, hanem az, aki alkalmazkodni. Ezért ha kell, akkor a múzeumpedagógus tanuljon gyógypedagógiát, fejlesztő pedagógiát, bármit, ami a palettáját színesítheti. Mert a múzeumpedagógus tudja lefordítani a múzeumot a látogatóknak, akár gyerek, akár felnőtt, akár többel, akár kevesebbel érkezik.

Mindenkinek többre van szüksége. A múzeumoknak is.

Múzeumok Őszi Fesztiválja, díj, múzeumpedagógia
2018-10-01 13:12
Múzeumok Őszi Fesztiválja, díj, múzeumpedagógia
2018-10-01 12:00
kortárs, múzeumpedagógia
2018-09-04 07:00

Legnépszerűbb cikkek

látogató, múzeumtörténet, téma, állapot
2018-03-12 19:00
arisztokrácia, gyarapodás, tárgy, történelem
2017-12-12 12:55
beruházás, intézmény, liget, látogató
2018-02-12 14:30