A római császárkori büsztöktől az 1950-es évek Rákosi-portréiig évszázadokon át szokás volt elhelyezni a középületekben a mindenkori uralkodó, illetve „államfő” képmását. A portrék a képi megjelenítés által a szó szoros értelmében képviselték, s egyúttal mintegy helyettesítették a hatalom birtokosát az adott hivatalban. Nem volt ez másképp a kora újkori Magyar Királyságban sem, ahol elsősorban a város- és vármegyeházák tanácstermeinek falán kaptak helyet a Habsburg-házi királyok reprezentatív portréi. Bár a jelenség hatalomtechnikai összefüggései minden korszakban nyilvánvalóak, a monarchiák keretei között ez a gyakorlat nem annyira a politikailag motivált személyi kultusz, sokkal inkább az uralkodói reprezentáció megnyilvánulásaként értelmezhető. A Habsburg uralkodók portréinak jelentős része ugyanakkor épp politikai-ideológiai okokból esett áldozatul a 20. századi magyar történelem fordulatainak: legtöbbjüket a damnatio memoriae jegyében padlásokra vagy múzeumi raktárak mélyére „száműzték”, néhányat a képrombolás jegyében egyenesen megsemmisítettek. Az utóbbi időben azonban újra a kutatások előterébe kerültek ezek a reprezentatív Habsburg portrék, amelyek a raktárakból előkerülve új megvilágításba helyezik a magyar rendi állam és a Habsburg-dinasztia kora újkori viszonyát. Az alábbiakban néhány ilyen portré „újrafelfedezésről” számolunk be.
A 20. századi magyar történetírás hosszú időn át igen negatívan értékelte a Habsburg dinasztia kora újkori magyarországi uralkodását, s gyakran használta a „kétfejű sas karmában/árnyékában” vergődő Magyarország metaforáját. Ez a közgondolkodásra és a történeti emlékezetre máig ható narratíva alapvetően a „nemzeti függetlenségi küzdelmek” (Bocskai, Bethlen, Thököly, Rákóczi stb.) és az „elnyomó, kizsákmányoló, gyarmatosító Habsburgok” szembeállítására épült, s a „kuruc-labanc” ellentétet tette megy az ország 16–18. századi történelmének alapvető értelmezési keretévé. Az újabb történeti kutatások egyik alapvető felismerése azonban az, hogy az 1526-ban a Habsburg Birodalomba betagozódott magyar rendi állam működését és történetét sokkal inkább a kompromisszumkényszerek és kiegyezésrendszerek határozták meg. Eszerint az önálló, a Habsburg Birodalomtól független Magyar Királyság megteremtése az Oszmán Birodalom szorításában nem volt politikai realitás, sőt, a magyar rendi államnak fennmaradása érdekében alapvető szüksége volt a Habsburg Birodalom, mint nagyhatalom támogatására.
A Magyar Királyság beágyazottsága a Habsburg Birodalomba a képzőművészeti reprezentáció legkülönfélébb műfajaiban, így például a címerhasználatban is kifejezésre jutott. A kora újkorban az ország geopolitikai helyzetének emblematikus jelképeként szolgált a mellkasán a magyar címert tartó kétfejű sas alakja, amely a pozsonyi országháztól a bécsi Testőrpalotáig számos középület homlokzatán megtalálható volt.
Magyar Királyság címere a Lőrinc-kapu utcai egykori pozsonyi országház homlokzatán. Kozics Ede felvétele, 1910 k.
Ezek a címerek azonban nagyrészt áldozatul estek annak a 20. századi emlékezetpolitikai folyamatnak, amelyet Habsburg damnatio memoriaeként jellemezhetünk. Miután a Habsburgok emlékezete a múlt század folyamán mindinkább „elátkozottá” vált, a középületekről eltávolították vagy leverték a kétfejű sasos címereket. Hasonlóan alakult Habsburg portrégalériák sorsa is. Az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása és a Habsburg-ház trónfosztása (1921) után, majd a kommunista hatalomátvételt (1948) követően a Habsburg-házi királyok képmásai ideológiai okokból nemkívánatossá váltak a középületekben, így azokat részben megsemmisítették, részben pedig múzeumi raktárak mélyére „száműzték”.
A Habsburg-ház (hazai) megítélésében az utóbbi időben bekövetkezett fordulat, valamint az uralkodói reprezentáció kutatásának megélénkülése nyomán a közelmúltban újra az érdeklődés előterébe kerültek ezek a rég elfeledett és jobb sorsra érdemes portrék, amelyek új megvilágításba helyezik a Magyar Királyság és a Habsburg-dinasztia kora újkori viszonyát: ráirányítják a figyelmet arra, hogy a kora újkori rendi társadalomban milyen fontos eszköze volt az érdekérvényesítésnek az uralkodó iránti lojalitás – és annak látványos kinyilvánítása.
A közelmúltban újonnan felfedezett Habsburg portrék közül többnek különösen kalandos volt a sorsa. Az alábbiakban ezek közül mutatunk be néhányat.
Lipót mellképe a soproni evangélikus gyülekezet egykori könyvtárából
A soproni evangélikus gyülekezet 1660-ban három mellképet készíttetett a Szent Mihály-templom sekrestyéjében újonnan létrehozott gyülekezeti könyvtár számára, amelyek a város akkori polgármesterét és lelkészét, valamint az uralkodót, I. Lipótot ábrázolják. Zoana Péter (1610 k.–1666) polgármester képmásán az INCHOABAT (alapította), Lang Mátyás (1624–1682) lelkészén az AMPLIFICABAT (bővítette) felirat olvasható, a könyvtár létrehozásában játszott szerepüket hangsúlyozva. I. Lipót portréján, amely német-római császári koronázási ornátusban ábrázolja az uralkodót, HOC IMPERANTE felirat jelzi, hogy a könyvtár létrehozására az ő regnálása alatt került sor. I. Lipót képmásának hátoldalán egy kronosztichonos felirat is olvasható, amely így dicsőíti az uralkodót: „I. Lipót császárnak, Magyarország királyának, a mi vigaszunknak” (IMperatorI LeopoLDo regI hVngarIae soLatIo nostro [=1660] / H.E.E / 1660).
A lelkész, a polgármester és az uralkodó portréjának hármasa egyfelől a rendi társadalom hierarchiáját tükrözte, másrészt Sopron szabad királyi város és a soproni evangélikus gyülekezet hűségét hangsúlyozta az uralkodó iránt. I. Lipót képmásának léte önmagában is jelzi, hogy az 1660 körüli években (még) nem voltak kiélezett felekezeti ellentétek a soproni evangélikus polgárok és a katolikus uralkodó között, így a soproni gyülekezet viszonylagos békében fejlődhetett. A gyülekezeti könyvtár létrehozása mellett ezt jelzi az is, hogy 1659-ben sor kerülhetett az evangélikus magyar gimnázium megalapítására is. Másfél évtizeddel később, 1675-ben Barth János Konrád soproni lelkész Lipót-napi prédikációjában ugyancsak azt hangsúlyozta, hogy az Úr mellett a kétfejű császári sas a város legfőbb oltalmazója, amelynek szárnyai alatt a polgárok menedékre lelnek („der Guldne Adler… unter dessen Flügeln unsere Zuflucht sey“).
Az 1660-ban készült három portré – későbbi soproni lelkészek arcképeivel együtt – a második világháborúig az gyülekezeti ház dísztermében függött, ekkor azonban I. Lipót képmását a templom padlására száműzték. Innen került elő 1991-ben, igen rossz állapotban. A festményt 2017-ben Tordainé Bucsi Ágnes restaurálta, azóta a Soproni Evangélikus Múzeum állandó kiállításán látható.
Ismeretlen festő(k): Zuanna Péter soproni polgármester – I. Lipót német-római császár – Lang Mátyás soproni lelkész portréi, 1660. Soproni Evangélikus Gyűjtemények (113×89, ill. 114×78 cm)
I. Lipót portréja a 2017. évi restaurálás előtt. (Tordainé Bucsi Ágnes festményrestaurátor felvétele)
I. Lipót portréjának hátoldala
Habsburg portrégaléria a soproni városháza tanácsterméből
A Magyar Királyság területén – a Habsburg Birodalom más tartományaihoz hasonlóan – a 17. századtól követhető nyomon, hogy a város- és vármegyeházák tanácstermeiben elhelyezték a mindenkori Habsburg uralkodó képmását. Különösen a szabad királyi városok városházáira igaz ez, ahol a képmások a város különleges jogállását és az uralkodó iránti hűségét jelképezték. Az idő múlásával újabb és újabb képekkel bővülő együttesek reprezentatív „arcképcsarnokokká” váltak, ezek nagy része azonban a 20. század során széthullott vagy a múzeumi raktárakba került. Ebben a sorsban volt része a soproni városházi Habsburg portrégalériának is, amelynek darabjai már a régi városháza lebontásakor, 1893-ban a Soproni Múzeum gyűjteményébe kerültek. Az egész alakos uralkodóportrékat a két világháború között az állandó helytörténeti kiállítás részeként még kiállították a Lenck-villában, majd 1950 márciusában, a Tanácsköztársaságról szóló időszaki kiállítás megrendezése során raktárba kerültek, s Kossuth és Petőfi portréi kerültek a helyükre az állandó kiállításban.
70 év múltán a Soproni Múzeum raktárában sikerült fellelni a rég elfeledett városházi Habsburg képmásokat: I. Lipót és fiai, az 1687-ben, 9 éves korában magyar királlyá koronázott I. József, valamint az 1712-ben megkoronázott III. (VI.) Károly portréit. Az I. József-portré hátoldalán halványan az 1692-es évszám is kivehető, s az ez évi városi számadáskönyvben sikerült is rábukkanni a festmény költségének elszámolására, ám festő nevére nem derült fény.
Ismeretlen festő(k): I. Lipót, I. József és III. (VI.) Károly portréi a soproni városháza tanácsterméből. Soproni Múzeum (Nemes András felvételei)
1692. május 24-i bejegyezés Sopron város évi számadáskönyvében I. Lipót és I. József portréinak költségéről (Magyar Nemzeti Levéltár Soproni Levéltára)
A soproni városházi Habsburg portrégaléria része volt eredetileg az a magyar koronázási díszruhás Mária Terézia-portré is, amely jelenleg az eszterházai kastély kiállításán látható. A portrét Artner Lipót polgármester megrendelésére egy bécsi mester festette 1753-ban, majd 1955 körül került a fertődi kastélyba, egy a második világháború során elveszett, ugyancsak magyar koronázási díszruhás Mária Terézia-portré pótlására.
Johann Baptist Glunk: Mária Terézia portréja a régi soproni városháza tanácsterméből, 1753.
Fertőd-Eszterháza, Esterházy-kastély
Mária Terézia és II. József portréja a pécsi városháza tanácsterméből
Hasonlóan kalandos sorsa volt a pécsi városháza Habsburg portréinak is.
Michael Alexander Bachmayer: Mária
Terézia mint özvegy, kezében a Szent István-rend vállszalagon függő
nagykeresztjével – II. József német-római császár, mellén a Szent
István-rend csillagával, 1780. Pécs, Janus Pannonius Múzeum
A város 1780-ban rendelte meg az özvegy Mária Terézia valamint fia, az 1765-től német-római császár és magyar királyként
anyja mellett társuralkodó II. József arcképét, abból az alkalomból, hogy a királynő szabad királyi várossá nyilvánították Pécset. Mindkét portré Michael Alexander Bachmayer (1720 k. – 1786 után) bécsi mester műve, aki 1779-ben oltárképeket is festett a domonkosok pécsi temploma számára.
A városházára festett portrék az özvegy királynőt a Katonai Mária Terézia-rend és a Szent István-rend alapítójaként, II. Józsefet pedig mindkét rend nagymestereként ábrázolják. A portrék 1950-ig függtek a városháza tanácstermének falán, amikor eltávolították azokat, s Rákosi Mátyásét akasztották a helyükre. A két festmény 1952-ben a Janus
Pannonius Múzeumba került, ahol gondosan becsomagolva raktárba kerültek. Nagy Gábor helytörténész kezdeményezésére Mária Terézia portréját Czakó Ferenc restaurálta, majd 2013-ban – Habsburg György
jelenlétében (http://veddamagyart.info/kultura/5390-visszakerult-maria-terezia-portreja-a-pecsi-varoshazara)
– ünnepélyesen újra elhelyezték a városháza tanácstermének falán. Úgy tűnik, II. József emlékezete és renoméja nem (volt) elég pozitív ahhoz, hogy portréja hasonló „restitúció” tárgyává váljon, így a „kalapos király” képmása továbbra is a múzeum raktárában várja sorsának jobbra fordulását és a restaurálást.
A pécsi mellett az 1990-es évek elején a kőszegi városháza tanácstermébe is visszakerültek a Habsburg portrék, amelyeket 1950-ben a helyi múzeumba száműztek. A városatyák így a korábbi századokhoz
hasonlóan ma is ezek alatt tanácskoznak (ld.: https://koszeg.hu/pictures/news/59/igy-dontottek-normalbig2437.jpg)
Habsburg portrégaléria a bécsi Magyar Udvari Kancellária tanácsterméből
A magyar koronázási díszruhás portrék mellett 1764-ben, a Magyar Királyi Szent István-rend megalapításával egy újabb "magyaros" uralkodóportré-típus is megjelent, amely a rend nagymestereként, piros-fehér-zöld színű rendi ornátusban ábrázolja a Habsburg uralkodókat. Egy ilyen portrégaléria volt egykor a bécsi Magyar Udvari Kancellária tanácstermében is, amely II. Józseftől I. Ferenc Józsefig öt Habsburg uralkodó képmásából állt, tematikai egységet alkotva a terem mennyezetfreskójával, F. A. Maulbertschnek a Szent István-rend megalapítását ábrázoló mennyezetképével. II. József portréjának nyoma veszett, a további négy festmény azonban máig fennmaradt. A képeket 1920 körül Budapestre szállították, s az egykori királyi palotában helyezték el. A második világháborút követően a festmények innen a Nemzeti Színház díszletraktárába, majd a Blaha Lujza téri épület lebontását megelőzően, 1964-ben közgyűjteményekbe kerültek: II. Lipót, I. Ferenc, V. Ferdinánd portréja a Fővárosi Képtárba, Ferenc Józsefé pedig a Nemzeti Múzeum Történelmi Képcsarnokába. Mivel I. Ferenc és V. Ferdinánd portréja korábban megázott és festékrétegük pergett, állagmegóvás céljából mindkét kép teljes felületét enyves papírral leragasztották, majd évtizedekig azonosítatlan képként porosodtak a raktár mélyén. Újbóli felfedezésükre és azonosításukra 2019 nyarán került sor, amikor Springer Ferenc festőrestaurátor eltávolította a fedőpapír egy részét a képek felületéről.
Az I. Ferenc királyt ábrázoló portré feltárása (restaurátor: Springer Ferenc)
Ekkor derült fény arra, hogy a festmények I. Ferencet és V. Ferdinándot ábrázolják a Magyar Királyi Szent István rend nagymestereként, a rendi ornátusban. A képek teljes feltárása és restaurálása jelenleg is zajlik.
Johann Ender: V. Ferdinánd mint a Szent István rend nagymestere, 1837. BTM Fővárosi Képtár (Springer Ferenc felvétele feltárás közben és után)
Az írás az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-19-4 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának szakmai támogatásával készült.
