Nyolc éve, 2016-ban ezen a napon halt meg Esterházy Péter, a magyar irodalom egyik kiemelkedő alkotója, kultúránk fontos gondolkodója, a hazai posztmodern irodalom egyik megteremtője. Vajon mit szólna ma múzeumainkhoz, a hazai pályához, kiállításainkhoz?
Ha azt a 8-ast, ami jelöli, hány éve hiányzik jelenléte a kulturális életből, elfektetnénk, akkor épp a végtelennel lenne dolgunk, ezen keresztül az emlékezettel is. Meddig tart az emlékezet? - Esterházy Péter halálának alkalmából válogattunk néhány, a Digitális Irodalmi Akadémián is olvasható szövegrészletet. Ezek segítségével múzeumról, kiállításról, gyűjteményről, analógiákról, dölyfös emelkedettségről, a tárgyakat és műalkotásokat pillantó tekintetről gondolkodhatunk.
Mielőtt a szövegvilágba indulnánk, érdemes felidézni, hogy mi történt az elmúlt években a fizikai térben itt maradt írói örökséggel. Egyrészt 2020-ban a Berlini Művészeti Akadémia megvette az író hagyatékát a családtól, ami a kéziratait, vázlatokat, szövegvariánsokat, munkajegyzeteket, kutatási anyagokat, szerkezeti ábrákat, szószedeteket, és a szerző levelezését jelentette.
Idén tavasszal pedig a római-parti családi ház eladása körül kialakult párbeszéd következménye az a végül szerencsésnek mondható fordulat, hogy májusban Óbuda-Békásmegyer polgármestere bejelentette: az önkormányzat vásárolja meg az Emőd utcai házat. A Dragomán György, Daniel Kehlmann és Vámos Miklós által erre a célra létrehozott alapítvány felel az itt tervezett alkotóház működtetésért.
Az Egy kék harisnya följegyzéseiből című szövegében több helyen is találkozhatunk múzeummal. A kötet az 1991 és 1994 tavasza közt született Esterházy-írásokat tartalmazza. Nem feltétlen konkrét utalással, mert van, hogy épp a tárgyakon keresztül reflektál a kulturális emlékezetre. De ellátogathatunk egy 1993-as székesfehérvári kiállításra is, ahol magunkra nézhetünk a Megyik János munkáiról írt Esterházy-pillantáson keresztül.
Esterházy Péter visszatérő látogatója volt a székesfehérvári Szent István Király Múzeumnak, sőt három alkalommal is nyitott meg kiállítást.
“Már rég nem volt ilyen határozott műfaj-élményem, mint Megyik János mostani székesfehérvári kiállításán. Az nevezetesen, hogy Megyik szobrász. Vagy hogy most nagyon szobrász. Miközben a kiállításon, a darabokon, a dolgokon az a bizonytalanság is látszik, amiről az első mondatom szólt, és ami nyilván megkerülhetetlen.
(...)
Érződik a műfajkeresés feszültsége, vagy ahogy bornírtan mondani szokták: a továbblépésé. Nincsen tovább. Mostok vannak.
Ahogy belépünk az István-múzeum termébe, azonnal ez a most fog meg minket. És rögtön vissza is kell kérdeznünk, magunkra kérdeznünk, hogy hová is léptünk be.
A térről szól itt ugyanis minden, térmanipulációk folynak. Ritkán látni ennyire egységes kiállítást. Olyan, mint egy könyv. Az egész szólít meg minket. Az egész teszi föl a kérdéseit. A tárgyak olykor ráfolynak a falra, bizonytalanul hagyva kezdetet és véget. Egyáltalán megint ez a nagyon Megyikre jellemző kettősség: egyértelmű és világos elemekkel, alapelemekkel a bonyolultról, a homályosról beszélni. Megint okkal jutnak eszünkbe a Saint-Victoire hegyláncai, újra meg újra csak a pálcikák vagy a pálcikák árnyékai – és akkor hirtelen megmoccan a tér, tektonikus mozgások ezek, egyszer csak megemelkedik egy sáv, tán egy téglatest, de csupán annyira, hogy a saját maga létére rákérdezzen.
Én még Jeles Andrást is idekeverném: mintha Megyik is a tragédia, a tragikum mindenek-utáni érvényességéről beszélne, illetve a beszéd lehetőségeit keresi, a némaság új beszédjét. Az én szakértelemtől nem korlátozott tekintetem Schwitterst is látni véli meg Yves Kleint.
A látszatokból fölépített valóság elevensége, fiction és non-fiction közti különbség homályba veszése – Megyiket nézve arra kell gondoljunk: a művészet egy, ugyanazok a problémáink.
Megyik Bécsben él, ezért talán nem hat állandónak az itteni jelenléte. Pedig elemi szükségünk van rá. Egy nagy művész – mozgásban.”
A minden és a satöbbi című írása ugyancsak az Egy kék harisnya följegyzéseiből című kötetben jelent meg. Ebben a szövegben a tárgyak a kultúrával való találkozás, az emlékezés elemei és jelei jönnek elénk.
“Fegyelmezetten megnéztem „mindent”, amit illik.
(...)
Holstentor. Elérzékenyül az ember a vastag kövek láttán. Mintha az idő mint olyan jó volna, érdem. Bent, a múzeumban hozzámlépett egy férfi, olyan szépen őszült, ezüstösen, akár a nyárfák levele (vagy nyírfák?), engedje meg, hogy bemutatkozzam, dr. Stefan Sabin vagyok, montreali halbiológus. Sajnos vihogni kezdtem.
A használati tárgyakról leolvasható szinte minden, helyünk a világban, helyünk a világmindenségben, kész műalkotások. Dielenschrank, Eiche, Nussbaumfurnier, 1770: akár egy hegy. Esslöffel, Silber, von Meister Johann J. Weiss, 1780: gyönyörűen konkrét. (St. Annen Múzeum) Itt pedig egy bonyolult, minden részletében aprólékosan megmunkált, őrületes: Kompasshaus, mit Beleuchtung und Flüssigkeitkompass, England um 1900. Mégiscsak közel itt a tenger! (Ahogy tűnnek el a tárgyak az időben, vel… Például a mellényen az órazseb! Mészölynek mesélte egy régi úriember, hogy mi is volt az igazán jó a Gellért szállóban. Hát amikor rálépett az ember arra a hosszú, vörös szőnyegre, beakasztotta a hüvelykjét az órazsebbe, ettől a mozdulattól megnőtt kicsit, s így besétált… Megvan a Gellért, megvan a vörös szőnyeg, de mi már sose fogunk így besétálhatni, mert nem tudjuk hová tenni lebegő hüvelykünket. Nincs hely.)”
A Hahn-Hahn grófnő pillantása című regény egy rendszerváltás közeli, körüli textus, egy alakulás előtt álló átmeneti időszak lenyomata. Egy ilyen helyzetben könnyebben nyílik az emlékezés lezárt doboza. A múzeumra is jobban exponálhat a szöveg.
“Valami megmagyarázhatatlan és dölyfös emelkedettség van a Közép-Európáról szóló beszédmódban – egy simulékony idegenvezető puha, fisztulázó hangja hallik, kellemes, behízelgő, egy parányit sértett hang, a római kori fragmentumokról, a barokk diadalokról és Grillparzer titkos szeretőjének a (szintén barokk) zsebkendőjének a Wittgensteint előlegező hiányáról, mely mint ilyen, a térség mementója, egyáltalán a kultúrtörténet mint nyugtató tabletta! A műveltség mint múzeum, a múzeum mint andalítás és úgynevezett megoldás – itt még a szenvedés és megalázottság is afféle győzelmi plecsni, egy magas kitüntetés ékkövei. Mintha ez a szenvedés eleve valami fölé emelne minket. Mintha itt a „nehéz évek” alatt összegyűlt volna valami rejtett tartalék, valami tudás, a másként gondolkodás gyümölcse, melyre szüksége van a világnak. Illetve ez talán valamelyest igaz (minden másra szükség van), de hát nem ezen az aufklärista, didaktikus módon, hanem rejtetten, és az egyénbe zárva, és nem a közösségbe, az egyénbe, aki része a közösségnek. De ez a tudás nem valami, nem valami megnevezhető, inkább a hang, a hangfekvés – és hogy én is emelkedett legyek: egy szín Európa kórusának palettáján, cincogás a gregorián farkasüvöltésben.”
Asztali beszélgetések... - Esterházy Péter, Petőfi Irodalmi Múzeum, 2017
Disputapartnerek: Parti Nagy Lajos író és Závada Pál író
Moderátor: Galambos Ádám evangélikus teológus
A 2000-ben kiadott Harmonia cælestisből szinte kötelező volt idézni az egyetemen egy magyar szakos hallgatónak. Ebben két tárgy is megszólíthat bennünket. Az egyik egy apai, a másik pedig egy anyai kapcsolódás felől bomlik ki. Két múzeumi tárgy, két történelmi korszak, két meghatározó időszaka társadalmunknak.
"S ha hátrálunk az időben, még könnyebben megborzonghatunk: egy múlt századi, állig begombolható, fekete, zárt ruha, Bécsből való, egy muttermörder, bár ott vélhetően már nem hordják, egy ilyen ruhadarab önmagában képviselné ezt a tantis tekintélyt és óhatatlan rosszallást, és így tovább, visszafelé, elébb ebben, majd abban az évszázadban nem találva nyugtot, hogy végül kikössünk annál az arannyal hímzett tafotás mellénykénél, melyet a nádor húga viselt, s mely hétfő kivételével megtekinthető a budapesti Iparművészeti Múzeum félemeletén. Minden efféle ruhadarabon, tárgyon, a Bogyica rúzsától az Illésházy Zsófia pirosítójáig, tetten érhető e sajátos családi metafizika, archaikus etikett állandó jelenléte."
“Édesapám, aki pedig nem volt egy revolucioner típus, inkább nagy lélek, aki őszintén kutatta a lét, pontosabban a saját léte értelmét, vagy még inkább a szabadsága természetét, elege lett belőle (a vörös csillagból), és leszerelte a Parlament kupolájáról az ország legnagyobb vörös csillagát. Húzós meló volt. A három méter átmérőjű, féltonnás jelkép – most abba ne menjünk bele, hogy lehet-e jelkép ilyen nehéz – a Nemzeti Múzeum egyik mátyásföldi raktárában pihen szétdarabolva. A gigantikus csillag harminckilenc évig világított az Országház tetején, most abba ne menjünk bele, kinek, illetve mindenkinek. 1957-ben ugyan rövid időre lekerült a kupoláról, ám akkor is csak azért, hogy kijavítsák rajta a forradalom ejtette sebeket, illetőleg ellenforradalom, de a sebek ugyanazok. Apám 1990. január 31-én fűrészekkel kezdett hozzá a leszereléshez. Darabjait és apám fő művét, az összeszerelési útmutatót dobozokba csomagolták, hogy azok a Múzeum raktáraiban porosodjanak. Édesapám szerette volna a behemót szerkezetet egy állandó kiállításon bemutatni, de csak nagyon drágán lehetett volna rekonstruálni. A vörös csillag immár tehát se nem vörös, se nem csillag, hanem drága. Ezért aztán az öreg az egykori pártszékház két és fél méter átmérőjű népköztársasági címerét állította ki. Két és fél méter mégiscsak két és fél méter! Felötlött apámban egy Kádár-kiállítás terve is; most abba ne menjünk bele.”
Esterházy Péter portréja a Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteményében (Fotó: Balla Demeter)
A szabadság nehéz mámora című szöveggyűjteményben olvashatjuk Az ország képéről avagy hogyan javította föl hazánkat Kovalovszky Márta és Kovács Péter? című írását Esterházy Péternek, amely 2001-ben az Élet és Irodalom 11. számában is megjelent. S ha már Székesfehérváron kezdtük a "szövegbejárást", akkor fejezzük be egy olyan múzeumi eseménnyel, ami nagy hatással volt az íróra. Tisztelt Mesterek! címmel a múzeum munkatársai és barátai köszöntötték Kovalovszky Márta és Kovács Péter művészettörténészeket. Ebből a szövegből is kitűnik, hogy milyen otthonosan mozgott az író a kiállítások világában. De nem csak ez olvasható ki belőle, hanem még az is, hogy az emlékezés társadalmi esemény is, az ilyen események helye pedig lehet a múzeum intézménye. És bármilyen fájdalmas is, hogy Esterházy Péter a maga jelenvalóságában már nem lehet közöttünk, de a rá, a szövegeire, az örökségére való emlékezés a mi feladatunk, rendezői munkánk és lehetőségünk is egyben.
“Mert mi történt? Mert az történt, hogy a Szent István Múzeum munkatársai, főleg, kurzív, Sasvári Edit és Lakat Erika, azt eszelték ki, hogy a nyugdíjaztatás alkalmából meglepetésül kiállítást szerveznek nagy titokban, és fölkérőlevelet írtak sokaknak Tisztelt Mester! megszólítással (ez is lett a kiállítás címe, Tisztelt Mesterek!), utalva ama híres és jelentős és romantikus akcióra, amely tulajdonképpen megalapozta a fehérvári gyűjteményt. Mártáék annak idején, 1964-ben több száz képzőművésznek küldtek evvel a megszólítással levelet, hogy ajándékozzanak egy-egy művet az induló gyűjtemény számára. Özönlöttek a képek (a „dolgok”). Ahogy, kicsiben, most is.
Barátok, tisztelők, toporogtunk izgatottan, Ujházi Péter beszélt kicsit, személyesen, mintha helyettünk, Kovács Marci táncolt, beleadott apait-anyait, konkrétan és pontosan annyit, Roskó szaxofonozott, úgy helyettünk, hogy nem kellett mélabúsan magunkra gondolni, se rá, hanem csak a szaxofonra és arra a két emberre, aki ott állt, mintha a levegőben, kicsit srégen, alig zavarban, inkább hitetlenkedve és meghatódottan és örömben, ahogy ott mindannyian, Pérelitől Jovánovicsig, Rajkig, Harasztÿtól Hegedűs 2-ig, Henczétől Nádlerig, Fitz Pétertől Fitz Jenőig (nincs névsorolvasás).
Én ekkor gondoltam arra, hogy milyen jó kis ország ez (pedig nem is ittam, igaz, mámoros voltam). És hogy mi is volna az, ami az elmúlt hónapban ebben az országban történt? Nem úgy van-e, hogy leginkább az történt, hogy ötven-hatvan ember, mondjuk, a magyar képzőművészet eleje (vagy vége vagy közepe, mindegy) fúrt-faragott, szőtt, festett, írt azon célból, hogy e két embernek meglepetésajándékot készítsen? Hogy ebben a hónapban itt öltött testet a nemzet géniusza? (Na ja, ez egy kicsit sok, géniusz is több van, cselekedeteink nem reprezentatívak.)”
2000-ben Cserményi Vajk, Hegedűs 2 László, Esterházy Péter és
Kovalovszky Márta látható Hegedűs 2 László megnyitóján.
Nyitókép: Részlet a Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteményében található Nádler István festményből; 2006.103.1.
