Hogyan lesz egy nagypolgári jólétben nevelkedő gyermekből a misszió iránt elkötelezett lelkész, az emberi sorsok iránt érzékeny ember? Többek között erre a kérdésre keresi a választ az Evangélikus Országos Múzeum Életiskola című kiállítása. A múzeum földalatti kiállítóterérben az ötven éve elhunyt Sztehlo Gábor életét, munkásságát elevenítette meg két kurátor, Borókay Zsófia és Kertész Botond. Kiknek és hogyan tudott segíteni Sztehlo Gábor? Vajon hogyan tudjuk mi az ő példáján keresztül szemlélni századunkat? – A június 21-ig látható kiállításról Borókay Zsófiával beszélgettünk.
Életiskola – Miért épp ezt a címet választottátok a kiállításnak?
Egyrészt arra utal, hogy bár Sztehlo Gábor nem volt hivatásos pedagógus, rendkívül jártas volt a reformpedagógiában és a korszerű gyógypedagógiai elvekben is. Egész életét végig kísérte a fiatalokkal való foglalkozás. Ugyanakkor maga Sztehlo is tanult az élettől – ő is kijárta az „élet iskoláját”. A 20. század történelmi viharai kemény tanítómesterei voltak, de ő ezek közepette is mindig megtalálta a helyes, biblikus válaszokat. Soha nem tévesztette szem elől azt az alapot, amelyre az életét építette.
A kiállítás gerincét fotók képezik, ez egy kiemelt médiuma a tárlatnak. Milyen döntés áll mögötte?
Reményeink szerint Sztehlo Gábor nevét egyre többen ismerik. Mégis, ha írások jelennek meg róla, szinte mindig ugyanaz a két-három fénykép kerül elő illusztrációként. Szerettük volna megmutatni Sztehlo Gábor sokféle arcát – szó szerint és átvitt értelemben is. A kutatómunka során olyan fényképek kerültek elő családi otthonokból és archívumokból, amelyeket eddig még sosem láthatott a nagyközönség. A képeket kronologikus sorrendbe rendeztük. Számos felvétel közülük forrásértékű dokumentum, amely új nézőpontból világítja meg Sztehlo Gábor életét és munkásságát.
Mesélj egy kicsit Sztehlo Gábor hagyatékáról. Miből válogattatok, és milyen tárgyakat szerettetek volna mindenképp bemutatni a kiállításon?
Alapvetően fotókiállítást terveztünk, de a kutatás során – szintén családi otthonokból – előkerültek Sztehlo Gábor személyes tárgyai is. Muzeológusként hiszek abban, hogy a tárgyak képesek “beszélni”. Sokat elárulnak a tulajdonosukról, és arról a korról is, amelyben készültek vagy amelyben használták őket.
Számomra a legbeszédesebb tárgy a kiállításon egy imazsámoly, amelyet Sztehlo Gábor az 1950-es években, szeretetintézményeinek vezetőjeként használt. Ez egy szokatlan tárgy a protestáns közegben, mégis különösen közel visz ahhoz a lelkiséghez, amelyet ő képviselt. Úgy érzem, ez a belső imaélet volt az a forrás, amelyből az erejét és bölcsességét merítette a munkájához.
Családi fényképalbum megidézése az Életiskola című kiállításon
Sztehlo Gáborról az emberek többségének a Gaudiopolis gyermekköztársasága juthat eszébe, ám a kiállítás ennél sokkal több oldalról mutatja be az ő tevékenységét. Melyek azok a csomópontok, azok a kiemelkedő teljesítmények, amikről a látogatók bővebb információt szerezhetnek?
Valóban, az 1944 és 1950 közötti időszak a legismertebb Sztehlo Gábor életművében, hiszen ekkor szervezett menedéket több ezer gyermek és felnőtt számára. A kiállítás azonban azt is szeretné megmutatni, hogy Sztehlo egész munkásságát végigkísérte az elesettek, szegények, társadalomból kiszorult emberek felkarolása.
Már 1938-ban, nagytarcsai lelkészként elindította az ország első bentlakásos népfőiskoláját, ahol a paraszti fiatalok a téli hónapokban olyan elméleti és gyakorlati ismereteket szerezhettek, amelyek segítették őket a mindennapi életben való boldogulásban. Ez a korai kezdeményezés is azt mutatja, mennyire fontos volt számára az oktatás és a közösségformálás.
A háború idején, 1944-ben a Jó Pásztor Bizottság Missziói Albizottságának tagjaként, a Nemzetközi Vöröskereszt támogatásával néhány hónap alatt mintegy 1600 gyermeknek és 400 felnőttnek nyújtott menedéket. A budai villákban létrehozott gyermekotthonokban nemcsak a biztonságot biztosította, hanem már akkor megszervezte a gyermekek oktatását, napi rutinját – olyan nevelési szemlélettel, amely a trauma feldolgozását is segítette.
A háborút követő években milyen feladatokat vállalt?
Budapest ostroma után, a Jó Pásztor Otthonban – későbbi nevén Pax Otthonban – és az intézmény keretei között működő Gaudiopolis Ifjúsági Államban szintén átfogó nevelési és közösségépítő munkát végzett. Az árván vagy félárván maradt gyermekek fizikai ellátása mellett a korszerű reformpedagógiai elvek alkalmazásával próbálta segíteni a lelki gyógyulásukat is. A demokrácia gyakorlását, a közösségi életet mint lehetőséget és felelősséget tanították a fiataloknak.
1950 után, az egyházi keretek szűkülésével sem adta fel a hivatását: tizenhat intézményből álló szeretetotthon-hálózatot hozott létre idősek és fogyatékkal élők számára. Ezekben az intézményekben – Bárczi Gusztávval együttműködésben – olyan emberek kaptak menedéket és gondoskodást, akiket a kor politikai rendszere sokszor a társadalom peremére szorított, sőt, akár kitelepítéssel is sújtott volna.
Az 1960-as években, már Svájcban élve is aktív maradt: segélycsomagokat küldött haza, és rendszeresen szervezett nyaralási lehetőséget magyar családoknak. Mindez azt mutatja, hogy Sztehlo Gábor életének minden szakaszában a szolgálat és a másokért végzett munka volt a vezérfonal.
Ez valóban eseménydús élet! Egy forgatható táblán az ABC betűihez rendelve olvashatunk egy-egy fogalmat vagy eseményt, ami ezt a képet tovább árnyalja. Említenél néhány példát?
Ez az installáció játékos formában mutatja be Sztehlo Gábor életének és munkásságának sokszínűségét – betűről betűre haladva bontakoznak ki a hozzá kapcsolódó történetek, fogalmak, emlékek. A táblánál bárki megállhat, forgathatja, elidőzhet egy-egy szónál – ezek mögött ugyanis gyakran nagyon is mély emberi történetek húzódnak.
Például az É betűnél egy Éviként említett kislányról olvashatunk, aki zsidó származása miatt bujkálni kényszerült a vészkorszak idején. Sztehlo Gábor őt is megmentette: egykori dajkájukra, Vereszki Katalinra bízta a gyermeket, aki életét kockáztatva bújtatta őt Nagytarcsán. Évikéről csupán egy fénykép maradt fenn, teljes nevét és későbbi sorsát sajnos nem ismerjük – de története mégis méltó emléket kapott a kiállításon.
Az M betűnél Szent Márton legendájára utalunk, amely Sztehlo Gábor életében újra és újra visszaköszön. Egy gyermekkori eset szerint, amikor kabát nélkül ment haza az iskolából, édesanyjának csak annyit mondott: „Muttikám, neked úgyis van pénzed arra, hogy nekem másikat vegyél, de az a szegény annyira fázott.” Később, felnőttként is hasonló természetességgel segített: karácsony táján a Nyugati pályaudvaron adta oda a kabátját egy fázó koldusnak, miközben épp Piliscsabára indult.
A W betű – talán meglepő módon – Weöres Sándor nevét rejti, általa pedig bepillantást nyerhetünk a Gaudiopolisban alkalmazott reformpedagógiai módszerekbe. A Pax Otthon iskolájának magyartanára, Rákosi Zoltán meghívta a költőt egy irodalomórára. Weöres „Hangcsoportok” című versét olvasva a gyermekek is elkezdtek halandzsaverseket írni – ez számukra nemcsak játék volt, hanem az önkifejezés, a gyógyulás egy formája. A traumatizált gyerekek számára ezek a foglalkozások művészetterápiás hatásúak voltak. A hatalom szemében viszont ez „értelmetlen rímfaragásnak” tűnt, és ürügyként szolgált Weöres lejáratására. Ez is mutatja, mennyire más szemlélet uralkodott akkoriban – és milyen bátor, előremutató pedagógiai munka zajlott a háttérben.
Mit mondanál, a látogatók milyen üzenettel távozhatnak a kiállításról és mit üzen számodra ez a tárlat?
Az elmúlt hónapokban számos tárlatvezetést tartottam, diákcsoportoknak és felnőtteknek egyaránt – és azt vettem észre, hogy minél többet foglalkozom Sztehlo Gábor életével, annál mélyebben megérint. Nemcsak mint történelmi szereplő vagy pedagógus izgalmas, hanem mint ember is – aki újra és újra tükröt tart elénk. A kiállítás arra emlékeztet, hogy a legnehezebb helyzetekben sem a maga javát kereste, hanem mindig másokat segített. Meglátta azokat, akiket mások észre sem vettek: a legelesettebbeket, a bujkálókat, az elárvultakat, a kitaszítottakat – és ahol csak tudott, könnyített a terheiken.
Ezt az önzetlen, mély emberséget ma is nehéz szavakba önteni, de talán épp emiatt működik ilyen erősen a kiállítás: személyes példákon, tárgyakon és emlékeken keresztül mutatja meg, milyen volt az az ember, aki ezek mögött állt. Sztehlo Gábor élete, döntései és pedagógiai elvei ma is érvényesek, sőt – talán most van csak igazán szükségünk arra, hogy újra és újra felidézzük őket. Én azt remélem, hogy a látogatók nemcsak egy különleges történelmi személyiséget ismernek meg, hanem magukkal visznek egy belső kérdést is: én vajon hogyan tudnék ma egy kicsit több figyelmet, megértést, felelősséget vállalni másokért?
Milyen programok kapcsolódnak a kiállításhoz, mivel várjátok a látogatókat?
Május 16-án pénteken egy kerekasztal beszélgetést tartunk a múzeumban, ahol a pedagógia és az építészet kapcsolatának kérdéseit járjuk körbe Preisich Gábor a PAX Gyermekotthon számára tervezett ideálterv és Sztehlo Gábor pedagógiai elvei alapján. A kerekasztal meghívott vendége Preisich Katalin is, az egykori főépítész lánya, maga is építész, aki szintén Sztehlo Gábor által szervezett egyik védett házban vészelte át az 1944-45-ös esztendőt.
A Kisgyermekes Építészeti Műhellyel közösen egy városi sétát is tervezünk, ami ehhez a témához kapcsolódik. Május 17-én szombaton Budán járjuk be azokat a helyszíneket, amelyek a PAX otthon történetével kapcsolatosak. Többek között megismerhetjük az 1945 után kiépült Pasarét történetét és a ma is működő Cseppkő gyermekotthon építészeti megfogalmazásáról is hallhatunk. A kiállításhoz múzeumpedagógiai programmal is készültünk, ezt is ajánlom az érdeklődő pedagógusoknak.
A kiállítás a Múzeumok Éjszakájáig, június 21-ig látogatható, keddtől szombatig 10 és 18 óra között.
