Villanófény – Weegee, a Híres

Götz Eszter
2018-10-30 10:10

New York hétköznapi élete már az 1910-es évektől kezdve kimeríthetetlen témákkal szolgált a fotográfiának, az ekkor már nem új, de önálló vizuális nyelvre éppen ekkor rátaláló művészetnek, amelynek termékei az 1910-es években világszerte elterjedt bulvársajtó révén rögtön oda kerültek, ahonnan a hírek anyaga is származott: az utcára. A század első felének amerikai utcafotósok közül a legnagyobb sztár, Weegee 104 felvételét mutatja be a Mai Manó Ház új kiállítása, olyan egyedülálló anyagot, ami a nálunk kevéssé ismert fotográfus képeit egy életre beégeti a közönség emlékezetébe.

 

Weegee, a bűnügyi fotó koronázatlan királya maga is az utcán tanult mindent. Galíciai zsidó családban született Usher Fellig néven, gyermekként vándorolt ki szüleivel az Egyesült Államokba, 1909-ben sok európai zsidóval együtt a New York-i Lower East Side-on kötöttek ki, ahol a tízéves kisfiú már az arrafelé ismerősebben hangzó Arthur nevet viselte. A nagyvárosi szegénység nyitottságra és állandó készenlétre nevelte. Még iskolába járt, amikor egy utcai fényképész ferrotípiát készített róla; amikor a kezébe fogta a képet, azonnal beleszeretett a fotózásba. Rögvest szerzett egy berendezést és megtanult bánni vele. A ferrotípia viszonylag egyszerű, direktpozitív eljárással készített felvételt, amerikai gyorsfényképnek is nevezték. Rendszerint vándorfényképészek használták, mert nem kellett hozzá sötétkamra: a hátoldalon lakkozott fémlemezeket a fényképezőgépben fixálták, és a vevő már vihette is a róla készült portrét. Fellig a Polaroidnak ezzel az elődjével kezdte a pályáját, egy póniló hátára ültette a gyerekeket, és fillérekért lefényképezte őket a szülőknek. És mivel folyamatosan az utcán volt, egyre mélyebben a részévé vált. Ismerte a városnak azokat az arcait, amelyek a jobb módú, kiegyensúlyozott amerikai közönség számára korábban láthatatlanok voltak.

 

1924-ben egy képes hírújság fotóriportere lett, majd 1935-től szabadúszó, és egyúttal megszabadult a családnevétől is; a harmincas évektől már Weegee néven lett ismert. Állandóan az utcán volt, a szerkesztőségben aludt, ha éppen nem volt úton, mert számára az éjszaka volt az igazi terep. New York titkos életét térképezte föl, a gyilkosságok, tűzesetek, bordélyok jeleneteit, a mozi sötétjében csókolózó párokat, a rabszállító kocsik utasait. Az a legenda keringett róla, hogy különleges érzékkel bukkan fel a bűnügyek színhelyén, a rendőrséggel szinte egy időben; kevesen tudták, hogy ő volt az első sajtófotós, ami már 1938-tól rendőrségi rádió adóvevőt szerelhetett az autójába, emiatt ért oda elsőként a tetthelyekre. Az autó csomagtartójában pedig egy komplett fotólabor volt – modernizálva a hatékony módszert, amit a kamaszkori vándorfényképészetben tanult –, így fél órával később már küldte is a képet a másnap reggel megjelenő újság szerkesztőségébe.

 

Egészen másféle világ volt az övé, mint az ugyanebben az időben Párizsban ismertté lett Henri Cartier-Bresson vagy a magyar származású Brassaï fotóművészete. Weegee az erős kontúrokat nem bízta az utcai világításra, hiszen jórészt éjjel dolgozott; villanófényt használt, amitől az expozíció pillanata még inkább egyszeri lett, a hirtelen összeszűkülő pupillákban kifejeződő megdöbbenés még erősebb. Számára az ember nem a város szépségének része volt, fotóin nem a látványosságot kereste, hanem a tömény életet, akármilyen is az. Az utcáról jött, így ismerte azt a világot, ami a  bulvársajtót izgatta. Kamaszkorú gyilkosokat, rabszállítóban utazó maffiatagokat, tóratekercset a tűzből kimenekítő tűzoltókat fényképezett, transzvesztitákat és sztriptíztáncosnőket, a tűzlépcsőn egymás hegyén-hátán alvó gyerekeket. Azt a világot, amit egy nemzedékkel előtte a modern fotográfia egyik megteremtője, Paul Strand pásztázott végig, de Weegee nem drámai portrékkal vagy a nagyvárosi fények geometrikus mintázatával foglalkozott, hanem a drámai helyzetekben kialakuló emberi viszonylatokkal, közvetlenül a bűntény után megszülető pillanatokkal: a bűntudat, az iszony, a tragédia, a megalázottság képei izgatták. Igazi voyeur volt, és ezt nem is titkolta; 1945-ben Meztelen város címmel egy albumba rendezte a New Yorkról készített felvételeit.

 

A Mai Manó Ház kiállításán Baki Péter kurátor gondoskodott arról, hogy Weegee ne csupán bűnügyi szakfotográfusként jelenjen meg, hiszen ennél sokkal több volt. A nincstelenek örömét is képes volt meglátni, a szegénységből fakadó elképesztő fantáziát és a pillanatnyi örömök szinte mitikus erejét. A galíciai múltat visszaidéző vándor ószeres figurája, a nőimitátorként fellépő fekete férfi, a parkbéli szerelmespár, a húsvétot kimenőruhában ünneplő harlemi feketék árnyalttá, plasztikussá teszik a „sötét oldal” képi krónikáját. A fotók között Weegee hollywoodi korszakának néhány fantasztikus darabja is helyet kapott, köztük Dalíról vagy Marilyn Monroe-ról készített híres, eltorzított portrék, a trombitáját fújó Louis Armstrong, és nem utolsósorban a nem kevéssé exhibicionista Weegee saját magáról készített, karikírozott portréi. A kiállítás Weegee pályájának majdnem teljes ívét végigköveti, az önállóvá válástól majdnem az 1968-ban bekövetkezett haláláig, és egységes, életművet mutat, ami mintha nem is tagolódna korszakokra. Vagyis az a karakteres képnyelv, amit ez a zseniális autodidakta művész a pályája kezdetén kialakított, egy pillanatig sem avult el: az első világháború utáni időszaktól a világválságon át egészen a hatvanas évekig autentikus módon tükrözte az amerikai nagyváros arcvonásait.

képzőművészet, kiállítás
2018-10-29 07:00
képzőművészet, fotó, kiállítás
2018-10-14 14:00

Legnépszerűbb cikkek

látogató, múzeumtörténet, téma, állapot
2018-03-12 19:00
arisztokrácia, gyarapodás, tárgy, történelem
2017-12-12 12:55
beruházás, intézmény, liget, látogató
2018-02-12 14:30