Egy-egy kiadvány mögött komoly, több évig tartó kutatómunka áll, amely során egy szakember mélyfúrásokat végez, hogy felszínre hozzon újabb összefüggéseket, történeteket és más fénytörésbe helyezze tárgyát, amivel közvetlen közelről foglalkozik. Most induló sorozatunk célja, hogy egy kiadványon keresztül egy-egy  múzeumi szakember munkáját mutassuk be közelebbről.

„Csak ha ezt a történetet egy picit megkaparjuk, akkor sokkal izgalmasabb dolgok is előjönnek”

Elsőként Fisli Évát, a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárának történész-muzeológusát kerestem meg, hogy meséljen arról a munkáról, aminek eredményeként megszületett a Robert Capa: Budapesti beszélgetés című kiadvány. Ismerettségünkre való tekintettel ezúttal egy kötetlenebb beszélgetés zajlott köztünk személyes tapasztalatairól, kapcsolódásairól, érdekes párhuzamokról. 

Robert Capa. Budapesti beszélgetés, Budapest, Open Books, 2023.

Milyen hosszú munka eredménye ez a kötet?

Akkor kezdődött, amikor a magyar állam megvásárolta az úgynevezett Robert Capa Mestersorozatot [1], amit az első években a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára kezelt. 2009-ben érkezett Budapestre, és én is ebben az évben érkeztem a Fényképtárba.

Ez igazán szimbolikus. Előtte is a múzeumban dolgoztál?

Igen, előtte a főigazgatóságon kiállítás-koordinációval foglalkoztam, illetve regisztrátor is voltam. Főigazgatósági titkárnak hívtak akkor, tehát nagyon sokféle adminisztratív – ma már részben projektmenedzseri – feladatom volt. Aztán pályáztam a Fényképtár 2009 nyarán meghirdetett segédmuzeológusi állására. Azért vágytam oda, mert nekem „mellesleg” volt egy kezdődő tudományos karrierem, és kutatóként már jártam ott. Ekkor már évek óta ingáztam Párizs és Budapest között; az ELTE Atelier doktoranduszaként társadalomtudományokkal, illetve emlékezetkutatással foglalkoztam, és úgy gondoltam, hogy ennek az útnak a tapasztalatai és tudása, meg egy múzeumban végzett munka szerencsésen találkozhatnak, főleg akkor, ha az ember fényképekkel dolgozó muzeológus.

Mi mindent foglalt magába a Capa-projekt?

Kezdetben vala a kiállítások sora – ezeken még több munkatársam is dolgozott – és egy csomó kutatás. Illetve tudtuk, hogy 2013-ban Capa 100. születésnapjára lesz egy nagyszabású kiállítás a Nemzeti Múzeumban is, aminek Lengyel Beatrixszal ketten lettünk a kurátorai.

Amikor a Robert Capa / A Játékos című kiállítás koncepcióján dolgoztam, lehetőségem volt többfelé kutatni, sok forrást, archívumot kereshettem fel. Így juthattam el  a londoni  Hulton Archívumba is, ami ma a Getty Images része, illetve New Yorkba az ICP-be, az International Center of Photography-ba is, ahonnan a Mestersorozat 937 képe Magyarországra került. Bár az utóbbi archívumának feltérképezésére mindössze másfél hetem volt, tehát nagyon gyorsan kellett átnéznem sok mindent. Mivel egy olasz kiállítás-sorozatra, meg a magyar nagy retrospektívre készültünk, elsősorban ezek szempontjából persze. Akkor csodálkoztam rá, hogy mi minden van még ott! A Mestersorozat néhány magyarországi képét ismertem, de ekkor láttam a fotós 1948-as kontaktfüzetét, köztük azokat a felvételeket is, amiket ugyanebben az évben Magyarországon készített.

Ez volt az első találkozás Capa magyarországi riportjával?

Ekkor olvastam a Budapesti beszélgetés angol nyelvű változatát, igen. A Holiday magazin 1949. novemberi számát gyorsan meg is rendeltük. Szeptember közepére, amikor a kiállítás is megnyílt a Nemzeti Múzeumban, egy jó ismerősöm hazahozta ezt az amerikai példányt, tehát ki is tudtuk állítani már a Játékosban. De akkor még nem mélyültünk el benne, csak rá tudtunk mutatni, hogy megvan.

Bevallom, engem azóta foglalkoztatott, nyugtalanított, hogy kellene vele mégis kezdeni valamit. 2015-ben jött egy újabb lehetőség, amikor a Vaszary Galériában, Balatonfüreden a Robert Capa / Mozgásban című kiállítást rendeztem. Erre készülve a galéria munkatársaival megállapodtunk abban, hogy ezt a cikket lefordítom. Ennek az volt a célja, hogy egyes részeit be tudjuk mutatni a kiállításon, lehessen lapozni, vagyis egy harminc példányos, picike füzetben megjelenhetett. Minimális jegyzeteléssel, kevés képpel, és nem volt árusítható sem.

És még ezután is folytatódott a történet, amíg eljutottunk eddig a könyvig. Hogyan?

2018-ban a Mestersorozat képei a vagyonkezeléssel együtt a Nemzeti Múzeumból a Robert Capa Központba kerültek, így az a feladat, hogy kezeljem ezt az anyagot, ezáltal megszűnt, de nekem voltak még befejezetlen mondataim. Le akartam zárni ezt a folyamatot, mégpedig úgy, hogy hozzáférhető módon jelenhessen meg ez a munka, több jegyzettel, letisztázva. Magammal szemben is elég kritikus voltam, amikor nekifogtam. Úgy határoztam, hogy profi módon akarom végre megcsinálni.

Hogyan valósulhatott meg ez a kiadvány?

2022 őszén örömmel vettem észre, hogy a Pro Cultura Urbis Közalapítvány kiírt egy pályázatot Budapest létrejöttének 150. évfordulója alkalmából, ennek keretén belül pedig idén több kulturális projekt is megvalósulhatott. Én is pályáztam, mert azt gondoltam, hogy a Budapesti beszélgetés egy ilyen nagy nevű, budapesti születésű szerzőtől éppen illik ehhez az alkalomhoz. Elnyertem a támogatást és mind a jogtulajdonos, mind a kiadó bizalmat szavazott nekem. Hosszú munka volt, az újrafordítással is meg kellett küzdenem, hiszen magadat talán a legnehezebb utólag javítani, főleg, ha megszerettél egy fordulatot és utólag mégis rájöttél, hogy nem ez a legjobb megoldás. De volt egy keménykezű olvasószerkesztőm, Szlukovényi Katalin, akivel megérte dolgozni. Az évek során pedig sok olyan forrást találtam, amikkel kiegészítve már egészen máshogy láttam bizonyos dolgokat Capával kapcsolatban.

Fotó: Fisli Éva, történész-muzeológus;Tóh Masa felvétele

Kérlek, mesélj kicsit a könyv felépítéséről!

Nagyon izgalmas, hogy Capa hányféle arcát látta ennek a városnak, és ebből a kavalkádból végül mi az, ami sajtóillusztrációként, és a Holiday cikkében később megjelent.

Ezért fontosnak gondoltam, hogy az eredeti cikk is látható legyen a kötetben, Németh Dániel nagyon jó érzékkel tördelte be. Az eredeti – olykor pontatlan – képaláírások is olvashatók, és így jól lehet látni, milyen, amikor egy fotó a vele egykorú sajtó közegében jelenik meg. A pontatlanságokat természetesen egy későbbi részben kiigazítom. Ugyanakkor meg kell jegyeznem, hogy a képek címét nem mindig egyedül Capa adta. Ne feledjük, hogy Capa mint fotóriporter, nagyon is része annak a masinériának, ami a sajtót jellemzi, vagyis ahol szerkesztők is dolgoznak és többen is beleszólhatnak, milyen is a végeredmény.

Tehát tizennégy sajtóillusztráció, a saját felvételei kísérték ezt az általa írt szöveget, amiről fontos tudni, hogy amerikai nézőknek és olvasóknak szólt. Ráadásul egy olyan országról, ami egy politikai átmenet kellős közepén volt ekkor.

Ezután következik húsz további, korábban itthon nem közölt felvétel, új címekkel. Én úgy gondolom, a fennmaradt képek egy része könnyen azonosítható, még akkor is, ha a New Yorki-i archívumban nem, vagy rosszul voltak megnevezve, és ezért furcsa címekkel tűnnek ma fel a nyilvántartásban. Ez részben azért fordulhatott elő, mert nem foglalkoztak velük annyira, és így például nem ismerték fel, hogy a Lánchíd nem az Erzsébet- vagy a Margit híd. Ez azért nem atomfizika, de sokszor egész egyszerűen nem is volt számukra fontos ez az információ. Aztán persze vannak talányosabb fotók, amikhez más forrást is meg kell nézni. És ilyenkor jó, ha össze lehet hasonlítani a képeket egykorú magyarországi sajtóillusztrációkkal, vagy riportokkal, sőt filmhíradókkal.

Capa hazalátogatásáról írt szövege pedig ironikus, így nagyon könnyű abba a hibába esni, hogy elsőre egyáltalán nem vesszük komolyan. Annyira nagyvonalúan bánik a helyszínekkel és időpontokkal, például, hogy bevallom, kezdetben sokkal kritikusabb voltam vele. Az utószóban kitérek ennek a megítélésnek a változására is, illetve arra, hogyan lehet nézni ezt az anyagot 1948 irányából, Capa életrajzán keresztül és igyekszem arra rámutatni, hogy ez miért lehet fontos számunkra ma. A végére összegyűjtöttem azt is, hogy Capa egyes magyarországi képei hol jelentek meg eddig, illetve milyen írásai olvashatók már magyarul, mert ez az összegzés valahogy hiányzik a szakirodalomból.

Mit javasolsz, hogyan érdemes olvasnunk és néznünk ezt a kötetet?

Kíváncsian. Én egy történeti vizsgálatot igyekeztem elvégezni, sok kérdéssel. Ez nemcsak itthon ritkaság vele kapcsolatban. Azért volt lényeges számomra a kötetvégi angol summary is, mert Capa Holiday-cikkei ugyan megjelentek az ICP gondozásában, a Capa in color című kötetben 2014-ben, de nem mind, és a Budapesti beszélgetésnek sem a teljes egésze. Minimális kiegészítéssel vagy kommentárral, vagyis egy rendkívül szórakoztató szövegről van szó, de közben, ha azt gondolnánk, hogy amit leírt, az egy az egyben így volt, és nem túlzó, vagy ironikus helyenként, akkor nem értjük, sőt félreértjük, ami viszont ordas hiba volna. Bevallom, ma inkább ennek a veszélyét érzem.

Vagyis ezeket a forrásokat muszáj kontextualizálni és nem pusztán úgy tekinteni rá mint kordokumentum, vagy útibeszámoló, mert itt egy fotóriporter munkája jelenik meg. Ez mit jelent pontosan?

Érdemes a sorok között is olvasni. A riport megírásakor és a fotók elkészítése során Capa sok emberrel találkozott, ismert személyekkel, vagy éppen Magyarországon élő ismerőseivel, barátaival, akiket nem sokkal az ő utazását követően meghurcoltak. Önmagában 1948-al ma nemigen foglalkozunk a múzeumokban, Capával annál többet, ezért úgy vélem, az ő hazalátogatásán keresztül érdemes arra is ránéznünk, hogy mi lehetett itt ekkoriban. Ez pedig nem egyszerű… Általában röviden azzal szokták elintézni, hogy “a kommunista hatalomátvétel nyomai fedezhetők fel” a képein… Ezért is tartom fontosnak, hogy ma bemutassuk a körülményeket, az ő további szerepeit, és a saját, magyarországi történeteink számára érdekes, korábban nem közölt felvételeket.

A 2013-as Játékos kiállítás a Nemzeti Múzeumban azzal a kérdéssel foglalkozott, hogy mi minden volt Robert Capa. Azóta eltelt tíz év. Hogyan látod ma ezeket a rétegeket, szerepeket, amikre akkor rámutattál?

Nem olyan magától értetődő, amikor hallunk egy világszerte ismert, jól bejáratott „brand” nevet, hogy közben hozzátesszük-e azt, hogy egyébként mit tudunk róla itthon. Tudjuk-e, hogy mit jelent az emigráns a két világháború között, tudjuk-e, mit jelent az, hogy fotóriporter ebben az időben, vagy épp az, hogy valaki játékszenvedéllyel él? Illetve a hős fogalma volt még a kiállítás negyedik egysége és hívószava, ami azért volt érdekes, mert Capa már életében építette a saját brandjét, és aztán a halála ezt még inkább aláhúzta, hiszen munka közben érte, és nemsokára egy egész szakma hőse lett... Sok ismerőse, pályatársa gyászolta őt, köztük írók, művészek, akik között mozgott, és sokáig éltek még ezzel a gyásszal, hosszú évtizedeken keresztül építették és tartották elevenen a kultuszát. Tehát ez egy hosszú történet, emiatt úgy tűnik, hogy mindannyian ismerjük és el tudjuk mondani a közhelyes fordulatokat, amiket vele kapcsolatban szokás. Csak ha ezt a történetet egy picit megkaparjuk, akkor sokkal izgalmasabb dolgok is előjönnek.

Capa cikke a Robert Capa / A Játékos című kiállításban. Az eredeti magazin bőröndvitrinben, a
másolat lapozható. Magyar Nemzeti Múzeum, 2013. Fotó: Kardos Judit / MNM 

A köteten keresztül kivel, melyik Robert Capával találkozunk? Kiegészül vajon ez a kép még valamivel?

Az emigráns mindenképpen megjelenik. Annak idején ehhez a témához helyeztük a Holiday magazint is a Játékos kávéház-installációjában. Capa pedig egy olyan emigráns, akinek a történetével kapcsolatban néha találkozom azzal a tévedéssel, hogy innen elment 1931-ben és soha nem tért vissza, de ez nem így van. Hiszen már 1933-ban is visszajön. Többször visszajön és alapvetően a viszonyulása ahhoz a helyhez, ahonnan eljött, nagyon érdekes, történetileg is. Szerintem izgalmas látni valakit, aki fiatalon baloldaliként emigrál, és nagyon is befolyásolja az életét annak a médiakörnyezetnek a hatása, ami a két világháború között egyre meghatározóbb: hogy a fénykép fegyver, lehet így is, meg úgy is használni, a politikai célok függvényében. Capa különböző harctereken fotózza a háborúkat, és amikor visszajön a 40-es évek végén, ránéz arra a helyre is, ahonnan elindult. Egy helyre, ami egyáltalán nem maradt változatlan, sőt, ahol sok minden brutálisan megváltozott.

Egyébként az “új utakon” lenne a kiegészítő fejezet, amit most hozzáfűznék a Játékoshoz. Azért jutott eszembe, mert a háború után Capa azt gondolja, hogy visszavonul a harcterektől és a fényképezést is kicsit másképpen fogja csinálni. Ekkor van egy hollywoodi időszak az életében, majd Törökországban, Párizsban is forgat dokumentumfilmet,  megjelenik a világháborús memoárja, a Kissé elmosódva, amit eredetileg forgatókönyvnek szánt. Vagyis picit kilép az addigi szerepéből, új utakat keres. Tehát elkezd kimozdulni abból, amit korábban megtapasztalt, illetve ugyanakkor vissza-visszatér helyekre. Például ide, Budapestre.

Capa épp 1948-as zűrzavarban csöppen ide, és Budapest nem éppen vonzó hely ekkor turisztikailag. Ebből is fakad talán az irónia. Kiderül számunkra, hogy az a város, ahonnan elment, mennyit változott számára?

Ha a szöveget nézzük, aminek az iróniája vitathatatlan, megjelenik ez a távolság, a visszatérés ellentmondásossága, sőt lehetetlensége. Például, amikor a Sándor nevű szűcstől jön el, aki vele egyidős és aki beszámol róla, hogy zsidóként milyen volt végigélnie a vészkorszakot. Ez egy olyan történet, ami akár Capával is megtörténhetett volna, ha itt marad. Amikor ezt a részt lezárja, megjegyzi, hogy nagyon öregnek érezte magát és mind a kettőjüket sajnálta. Általában rendkívül szórakoztató a szöveg, de ennél a résznél azért nem annyira…

A másik olyan pont, ahol érződik személyes érintettség, egy érdekes szembesülés, amikor az egykori Friedman Bandi a színész népi kollégistákat nézi nyilvános önkritika-gyakorlás közben... Ki is mondja, lehet, hogy fiatalon ő is ilyen felszabadultan gyónt volna, de most inkább igyekezett kiosonni a helyzetből. Ebben a részben igazából azzal szembesül, hogy ő már nem az a hosszú hajú, ifjú forradalmár, aki volt. Harmincöt éves ekkor, három háborúval, és sok költözéssel a háta mögött.

Nekem ez abból a szempontból is érdekes, hogy most itt van egy politikai riporter, aki nem csupán fényképez, de ténylegesen újságíró,  és ő hogyan fogalmazza meg saját szemszögéből, több szűrőn keresztül ezt a tapasztalatot. Egyrészt Magyarországról, de amerikaiaknak ír, akiknek ez a hely inkább ismeretlen, másrészt már annak a tudatában, hogy több közeli barátját veszélyeztetné, ha valami olyasmit írna, ami visszaütne rájuk. Tehát van egy képletes szájkosár, amit Capa ekkor visel, ez egy elég furcsa beszédhelyzet, és engem mégis érdekelt, hogy ez a beszédhelyzet hogyan kontextualizálható, hogyan értelmezhető.

Említenél egy példát?

Itt van például egy kép, rögtön az elején, ami alatt a képaláírást így fordíthatjuk magyarra: Egy grófnő a pultos az Anna bárban, a kevés megmaradt éjszakai mulatók egyikében. – Erről én bizony eleinte azt gondoltam, hogy “duma”. Azt tudtam, hogy létezett az Anna bár, de feltételeztem, hogy a sztori jelentős része túlzás. Aztán találtam egy brit sajtóközlést, amiben szerepel ugyanez a fotó, és ott a pultost Teleki grófnőnek nevezik a képaláírásban, 1949 márciusában. Capa a novemberi cikkében nem említi Teleki nevét. Gyanút fogtam, hogy ez bizony létező személy. Kutattam kicsit, és így találtam gróf széki Teleki Katalinra, aki ismert társasági személy volt itthon a harmincas évek végétől kezdve, egyébként meg a háború után, 1946-ban a Life fotósának, John Philipsnek volt az egyik tolmácsa, kalauza, és Lee Miller is fényképezte Budapesten. Angolul is beszélt, éppen ezért volt bizonyos ismertsége az 1945 utáni, az arisztokratáknak abszolút nem kedvező világban is. Mikor Capa cikke megjelent, benne a vízumra várakozó grófnővel, addigra Katalin már elhagyta Magyarországot. A Budapesti beszélgetésben szereplő nevek valójában nem könnyen azonosíthatók, de amennyire lehet, érdemes ezeket felfejteni, mert sok izgalmas sztorira találhatunk. Számomra amúgy meglepő volt, hogy 1946-47-ben egy arisztokrata, mondjuk, a Bristol bárjában lehetett “előivó”, mert jól társalgott, nyelveket beszélt.

A Hagymahéjak. A Capa-anyag rétegei című tanulmányban írtátok: “Azt gondolhatnánk, hogy annyi minden megjelent már Capáról, hogy talán már nem is lehet újat mondani. Ez azonban nem így van!” – Most hogy látod?

Nyilván a legismertebb képei még forognak, nagyon sok mindent elmondtak már róla is, de érdemes abba is belegondolni, hogy az elmúlt években, mondjuk Spanyolországban új kutatások indultak a polgárháború kapcsán. Ennek köszönhető például A milicista halála című kép helyszínének azonosítása is. A domborzati kép alapján megállapították, hogy nem az andalúziai Cerro Muriano közelében készült a fotó, hanem egy Espejo nevű városhoz közeli hegyoldalban. A spanyol polgárháború közelgő 90. évfordulója kapcsán várhatóak még további kutatások, amelyek tisztítják, felülírják a korábbi adatokat. Az új információkkal pedig árnyalható a pályakép. Szerintem még nagyon sok dologról lehet beszélni Capa kapcsán. Ezért –  annak ellenére, hogy én egy falatot most jól “megrágicsáltam”, még mindig  azt érzem – ez még csak a kezdet.

Fényképtárgy címmel 2020-ban került fel egy tanulmánykötet a Magyar Nemzeti Múzeum honlapjára. A bevezetőben nagyon jó kérdéseket teszel fel, így például: mire tanít egy fotóarchívum testközelből? Téged mire tanít?

Ahogy említettem, eleinte társadalomtörténettel és irodalommal foglalkoztam, így sokáig elsősorban szövegalapú emberként működtem. Aztán egyszercsak közbelépett a szociológia…pontosabban a szociológusok. Egy hosszabb ösztöndíj során, egyszer én kaptam ugyanis azt a feladatot, hogy fényképezzem a romániai falut, amiről szociológus diáktársam írt. Arra is emlékszem, hogy azt gondoltam: „oké, nálam pont van egy fényképezőgép, és én vagyok itt az idegen, nyilván azért akarták ezt a feladatot nekem adni, hogy én majd észreveszek valamit, amit ők nem”.  Viszont nekem, aki szintén falun nőttem fel, ez mégiscsak kihívás volt. Hát mit fényképezzek én egy idegen falun? Aztán ahogy arról gondolkodtam, hogyan lehetne valahogy vizuálisan megragadni, mégiscsak átfordult az agyamban valami. És akkor máris láttam, hogy ott vannak a régi kutak, de be vannak deszkázva, meg ott vannak a romos, régi épületek, amelyeket már benőtt a gaz, mellettük hatalmas, szürke, vakolatlan, félkész házak, mert a fiatalok elmentek Nyugatra, és onnan küldték haza a pénzt, hogy építsenek házat belőle, de nem laktak ott. És vannak még olyan házak is, amelyekben még élnek, leginkább öregek és kisgyerekek. Ezek így egymás mellett egy utcában és egy fényképen már nagyon is sokat mondanak. Tehát egyszerűen tudatosabban kezdtem el látni. Ez a fajta nézés volt az, ami elkezdett  a fotó felé tolni. Elmentem a Szellemképbe is, megtanultam filmet előhívni, nagyítani, meg alap dolgokat az analóg fényképezésről, amit aztán a kutatásban is használni tudtam.

És ha az a kérdés, hogy mire tanít ehhez képest egy archívum testközelből, akkor azt tudom mondani, nagyon fontos az analóg fényképek tárgyi mivolta, a tárgyak története, a használati módjaik, ami hozzájuk tartozik, és elárulja azt is, hogy az a világ, amiben ezek a fényképek működnek, hatnak és fennmaradnak, az milyen, hogyan fordítható le számunkra. Végsősoron a fényképtárgyak “gondot okoznak”. De éppen az, ami a gondot okozza, azaz a testi valójuk, tárgyi mivoltuk, egyben baromi érdekes is. Különösen ma, amikor a képek testetlenné,“cseppfolyóssá” válnak.

Egyébként mennyire követed a mai fotóriporterek munkáját?

Egy olyan szálat hoznék elő, ami még a Játékoshoz, illetve a hozzá kapcsolódó kutatáshoz kötődik. 2012-ben Franciaországban merült fel, hogy egy Capáról szóló albumhoz fogok szöveget írni, illetve válogatok hozzá fotókat. A kézirat és a fordítás elkészült, de végül a francia kiadó és a jogtulajdonos megegyezése híján nem jelent meg. Jó szöveg volt, még ha az egészet ma már másképp is írnám meg, persze. De azt már akkor is fontosnak tartottam, hogy legyen a könyvnek egy olyan része, ami Capa örökségét vizsgálja, például azt, hányan kapták a róla elnevezett díjat, és kik is ezek az emberek. És így vettem fel a kapcsolatot egy koreai születésű, de francia, ma Párizsban élő fotóssal, Agnes Dherbeys-vel. Nagyon jó volt vele beszélgetni, sok mindent értettem meg az ő működésén keresztül a sajtófotóról. Később egyébként a Játékost is ő nyitotta meg Lorenza Bravetta, a Magnum akkori európai igazgatója társaságában.

 Agnes Dherbeys a Robert Capa / A Játékos című kiállítás megnyitóján 2013-ban

Agnes-szel időről időre, amikor visszamegyek Párizsba, találkozunk, beszélgetünk arról, hogy merre jár, és milyen nehézségei vannak egy fotósnak, aki például anya lesz és aztán nem tud mozdulni csak úgy, egyik napról a másikra, mennyire nehéz újra felvennie a fonalat. Láthattam rajta, hogy mit jelent, amikor valakit valóban hajt a szenvedély, de ugyanúgy ki van téve egy csomó digitális változásnak, mint mi, tehát azzal is szembe kell néznie, hogy a szakmáját egyre nehezebb gyakorolnia. Nemcsak nőként, hanem fotóriporterként is szembesülnie kell ezzel, hiszen a social mediában döbbenetes gyorsasággal teszünk közzé képeket, és a hírfogyasztásunk is megváltozott. Rajta keresztül arra is ráláthattam, hogy a nagy lapok gyakorlatában a képszerkesztőnek mekkora hatalma lehet. Ebből sokat tanultam és visszamenőleg jobban megértettem, hogy a masinéria normáinak, kényszereinek meg kell felelni. És így azt is jobban értem, hogy Capa, illetve a társai a Magnum Photos nemzetközi fotóügynökség megalapításával miért gondolták azt 1947-ben, hogy a saját negatívjaik feletti hatalmat vissza akarják szerezni, vagy meg akarják tartani.

A masinériát és a médiát erősebbnek látom és sokkal durvábban érzem most, mint bármikor, mielőtt elkezdtem volna a sajtófotó történetével foglalkozni. A Budapesti beszélgetésbe pedig mindez a tudás és tapasztalat már beépülhetett.

Robert Capa. Budapesti beszélgetés, Budapest, Open Books, 2023.

Esemény: Robert Capa budapesti beszélgetés – könyvbemutató

 A nyitóképet Fisli Éváról Tóth Masa készítette.

[1] Master Selection III.