Ángyán Katalin Redesign kiállításán újratervezett bútorokat és tárgyakat láthatunk, itt pedig egy vizuális antropológus szövegét olvashatjuk, amely a megnyitón hangzott el 2017. december 11-én az A.P.A. Művészeti Központban.
Ángyán Katit hivatásos időutazóként ismertem meg, aki társadalomtudósként fényképes családtörténetekkel foglalkozott. Családi hagyatékok írott és képes dokumentumait illesztette össze, mozaikdarabokból kompilált értelmezhető múltat. Ennek a korszakának nyomai itt és most is jelen vannak. Műhelyében ott a múlt századi diavetítő, egy nagyítógép darabja, perspektíva keret is.
A perspektíva keretet cégérének tartja – ezen keresztül képezi le, vágja ki, keretezi és szelektálja a valóságot.
Talán egy másik tárgya jól mutatja azt az utat, hogyan jutott el a „fényszülte képek” csalfa valóságjátékától a tárgyak kínálta múltkijelentésig.
Profán szárnyasoltár négy képmezőben: egy nő fényképe, egy tükör, majd egy roncsolt tükör, végül átnézet az üres kereten. A képzelt hitelességtől, az imaginárius valóságtól az egyre halványodó tükröződésen át az ürességig, ami egyben ablakot nyit a reális világra. Baudrillard tükör-inverziója jut eszünkbe: „Az ön tükre leszek”, vagyis „Az ön kiváltságos eltűnési helye leszek”. [1]
Ez az a pont, ahol Ángyán Katinak szüksége volt az objektek nyújtotta biztonságra és tárgyvallatásba kezdett. A vallatás elméleti és fizikális is.
A lomtalanításokról, ócskapiacokról begyűjtött régi bútorokat visszabontja, szétszedi, a felületeket feltárja – visszajutva a nyers anyaghoz, a kezdeti formához. Ha kutatói vénáját tekintem, biztos vagyok benne, hogy ha tehetné, megkeresné azt az exotát, gyümölcsfát, európai lombosfát, tűlevelűt, amiből az a corpus született).
Ezután három út közül választ, amelyek mindegyike a metamorfózis felé vezet.
Első út:
A bútor visszakapja az eredeti formáját, megőrzi funkcióját, restaurálják (ebben segítsége Szabó Tamás), és csak egy kis változtatás látható rajta, Ángyán Kati kézjegye, amivel megüzeni, hogy 2017-ben milyen újraolvasása lehet egy hajdani tárgynak, mivel válhat jelenidejűvé.
A tárgy sorsába úgy avatkozik bele, hogy a pusztulásra ítélt darabokat „megmenti”, ám nem úgy, mint egy hagyományos értelemben vett régész – „székláb a tizenhatodik dinasztia korából”, bezárva egy hideg üvegvitrin néma fogságába – hanem újra életre kelti.
Második út:
A tárgy radikális változtatáson esik keresztül, de a funkció megmarad. Lényeges, hogy ezek a változtatások nyitottak – asszociációra buzdítanak. Így hívnak játékra és nem egy zárt világot képviselnek. Szabad utat kap a projekció, a gondolattársítás. Ez az etimológiára is felhívja figyelmünket: a bútorzatot a latin a mobilia szóval fejezte ki, s a mobil szavunk ma is a mozgó vagy mozgatható tárgyra vonatkozik. Mindez térbeli elmozdulást, elmozdítást jelent. A beavatkozások, az alkotó elemek tetszőleges variálása, idézetként való használata azonban képes az időben is elmozdítani tárgyainkat. Egy fiókos asztalka felületét kollázs borítja (egy 19. századi portré szenderült általa jobblétre), egy hajlított ülőbútor hatalmas pöttyökkel változik bogárrá…
Harmadik út:
Az alkotó fantázia játéka. A bolt (és a kiállítás) egyik sarka tengerre hív. Számomra ez a tenger északon van. Látunk egy cölöpöt villanykörtével – talán világítótoronnyá változik. Egy hosszú és vézna lábú szekrény óriás horgot cipel, egy hajóalakú fafedeles, láncokra függesztett eszköz hajdan csalihalak tartására szolgált – most csak van, csupán azért mert tetszeni való. Vajon mi lesz vele? Egy kémiaszertárból ismert állvány, amelyen többnyire görebek, lombikok függnek, most egy ezüstösen csillogó vetélőt bír rá arra, hogy hallá váljon. Vajon sikerül-e neki?
Izgatottan várom, hogy mi lesz a sorsa egy gyönyörű motollának, amely már önmagában is elragadó, vagy egy darabjai bontott zongora megannyi billentőkalapácsának, vagy egy lepkefogó szekrénynek.
Ángyán Kati szalonja bővelkedik e sorsukra váró tárgyakban. De miben bővelkedett az a régi, „klasszikus” szalon, amire némelyek oly nagy nosztalgiával gondolnak?
„Mahagónifából készült garnitúra állott itt, gyöngyház berakásokkal, óriási tükör, nagy fekete lakkos asztal, ezüst névjegytartóval, színültig tetézve előkelő ismerősök és alkalmi látogatók teljes címet és rangot hirdető névjegyeivel, albummal, óriási tengeri kagylókkal, egy üvegdobozban anyám esküvőjén viselt mirtuszkoszorújával. Egy állványon bronz hableány kelt ki a hamutartóhullámból és fáklyát tartott a kezében, ki tudja, mi célból…
Akadt itt még életnagyságú, bronzba öntött dakszlikutyaszobor is, a család egyik eldöglött kedvencének hű másolata, s még több „tárgy”, ezüstből, márványból és bronzból, és megvésett kődarab az elpusztult Messinából.”[2]
Ez a szalonberendezés – most már elárulhatom, egy kassai polgárcsalád, Márai Sándorék lakása volt. Az írót azért invitáltam ide, Ángyán Kati szalonjába, mert ama bútorok – és „nippek” – körülbelül akkor születhettek, mint az itteni kiállításon látható tárgyak egy része. És ha ma kibukkannának a „hamutartóhullámból”, Ángyán Kati biztosan izgalmas formát és funkciót adna nekik.
A kiállítás megtekinthető: 2017. december 11-től 2018. február 9-ig
Helyszín: Ateliers Pro Arts, 1085 Budapest, Horánszky u. 5.
[1] Jean Baudrillard: Az utolsó előtti pillanat. A közönyös paroxista. Bp., Magvető, 2000. 120.
[2] Márai Sándor: Egy polgár vallomásai. Bp., Akadémiai K., Helikon K., 1990. 29 – 36. Idézi: Így laktunk Pannóniában. Öá. Léderer Pál, Bp., T – Twins, 1992. 186.
