„A fénykép azt az ígéretet hordozza, hogy képesek leszünk a valóság megragadására” – mondta egyszer Malcolm Gladwell kanadai újságíró. És valóban, megragadni, elkapni iparkodunk a pillanatot, mely akkor az egyetlenegy, és mely éppen kiválasztottsága okán lesz majd a jövőben az az egyetlen, különleges, fontos, retinára égett múltrebbenés. Fényképeinkkel megtartani igyekszünk, elvinni magunkkal az érzést, az illatot, a hangokat, nem a világnak készítjük őket, hanem magunknak – vagy valakinek, aki fontos. Egy mozdulatot, egy tekintetet, egy szoba fényét délután négykor, az esőcseppeket egy szürke szombaton, pocsolyába ugrást, öröklétbe karcolt ölelést, napfénybe fordulást nyári unalomban, kamerába koccintást valamikor, nem tudjuk már pontosan, mikor, de emlékszünk rá, hogy szerettük azt a napot. Ezek a képek nem „jó képek”, ezek a képek szükségesek. Nem esztétikai döntések eredményei, hanem érzelmi választások: nem akarjuk elfelejteni a pillanatot. Amiként Kálló Péter fotográfus mondta: „A fotográfia időutazás: a pillanat művészete, amivel meg tudjuk állítani az időt, és megállítani az időt egy csoda.”
De mi történik ezekkel a csodákkal, ha nem kerülnek albumba? Azokkal a fényképekkel, melyek egy cipősdobozban élnek tovább, egy fiók mélyén, egy költözéskor félrerakva, egy telefon memóriájában felejtve? Képekkel, melyek történeteket hordoznak – nemcsak egy család, hanem egy korszak történeteit? A Jelenarchívum ebből a kérdésből indul ki. Nem a nagy eseményekből, nem a hivatalos narratívákból, hanem abból a hétköznapi, mégis megismételhetetlen anyagból, melyből a kollektív emlékezet valójában és szükségszerűen felépül. A Néprajzi Múzeum e proaktív, közösséget mozgató, érzelmekre ható gyűjteménye kollektív adatbázis, virtuális közösségi emlékezet, mely pulzáló időkapszulaként privátfotók és hozzájuk kapcsolódó történetek otthona, ha tetszik, egy nyitott, közösségi archívum, mely a jelen dokumentálására vállalkozik – miközben pontosan tudja, hogy a jelen már megszületése pillanatában múlttá lesz, emlékezetté válik.
A „jelenarchívum” szókapcsolat önmagában is feszültséget hordoz. A jelen még alig történt meg, máris archiváljuk, mintha előre tudnánk, hogy ami most körülvesz bennünket, az hamarosan eltűnik, szétfoszlik, akár nagyanyáink remegő keze között a kalács. A fénykép egyszerre lenyomat és csapda, az időt kívánjuk kelepcébe csalni általa, megfogni, rögzíteni, összecsapni gyermektenyerünkben, tapssal csodát markolni. A fotográfia pillanatnyisága egyszerre ígér megőrzést és veszteséget: amit lefényképezünk, az már sosem lesz ugyanaz többé.
A Jelenarchívum ezt a paradoxont nem elfedi, hanem felvállalja. Nem idealizálja a képeket, nem rendezi őket esztétikai vagy hierarchikus rendbe. Épp ellenkezőleg: teret ad a töredékességnek, a személyes elbeszéléseknek, az eltérő nézőpontoknak. Egy olyan kollektív gyűjteményt hoz létre, amely nem lezárt, nem végleges, hanem folyamatosan alakul – ahogyan az emlékezet maga is. És nem véletlen, hogy ez a kezdeményezés a Néprajzi Múzeum keretein belül született meg: az intézmény kortárs küldetéstudata hangsúlyosan fordul a jelen felé, nem csupán bemutat, hanem kérdez, nem csupán megőriz, hanem párbeszédet kezdeményez. A Jelenarchívum ebben az értelemben nem kiegészítő projekt, hanem szerves része annak a gondolkodásnak, mely a múzeumot élő, kommunikáló, kezdeményező intézménnyé emeli.
A Jelenarchívum nem kívülről tekint a közönségre, hanem vele együtt jön létre. Azáltal válik gyűjteménnyé, hogy megszólít: Milyen fényképeid vannak a cipősdobozban? Mit tartasz meg, mit teszel ki a falra és mit rejtesz el? Ezek a kérdések nem csupán emlékezésre hívnak, hanem önreflexióra is. Arra, hogy felismerjük: saját, személyes képeink is hordoznak közösségi jelentést. A kép mellé történet dukál, a platform trükkje ebben rejlik, azazhogy a képek mellé tegyük oda a meséinket, az emlékeinket. Segítsünk abban, hogy az a kocsi ott, egy gyermekkor végét jelentse, hogy az a ferde mosoly ott, az első szerelmet, hogy az a vízfodor ott, gyászt, könnyeket, hogy az a pillangó azon a virágon talán az utolsó gondtalan nyarat.
A privátfotográfia ideje nem lineáris. Egy fénykép egyszerre tartalmazza a készítés pillanatát és az összes későbbi rátekintést: azt, amikor évekkel később újra kézbe vesszük, amikor másként fáj, másként szól, másként mesél, másként ölel át minket, béleli ki a lelkünket, költözik a gyomrunkba, oda, ahová csak a fontos pillanatok léphetnek be és azok is csak ritkán. A kép nem változik – mi igen. És ettől a fénykép mindig, örökké és elképzelhetetlenül valósan: a jelenben történik meg.
Hányszor érezzük, hogy egy fotó nem is azt mutatja, ami abban a pillanatban történt, hanem azt, amit akkor nem tudtunk megfogalmazni? Amire akkor szavaink sem voltak, azt évekkel, évtizedekkel később megsúgja nekünk a kép. Egy elmosódott arc, egy félbevágott alak, egy világos ég – mind többet jelent, mint megörökítése percében hittük. A privátfotók, mint érzelmi lenyomatok, valahogy így igazodnak, simulnak, törleszkednek hozzá az emlékezet működéséhez. Egy családi fénykép nemcsak azt kérdezi: kik vagyunk ezen a képen? Hanem azt is: ki nincs rajta? Ki készítette? Ki őrizte meg és miért? A személyes fotográfia mindig viszonyokat mutat meg: jelenlétet és hiányt, közelséget és távolságot, kimondott és kimondatlan történeteket, és közben visszatanulunk transzgenerációs tapasztalásokat, tanulunk a hozzánk közel állókról, és tanuljuk magunkat.
Talán ezért különösen törékeny anyag a fénykép. Nem barátja a végleges, egyetlen értelmezés, életének és életben maradásának záloga éppen többértelműsége, lezáratlansága, az adott időpillanathoz való viszonyulás tükrében mássága, színeváltozása. Nekünk pedig nem kell mást tennünk, csak teret adni annak, hogy újra és újra más legyen a meséje. A Jelenarchívum sem elsősorban a képek „megmentésére” vállalkozik, sokkal inkább arra, hogy meghallgassa őket. Hogy a személyes fotográfia ne veszítse el azt, ami miatt megszületett: a kapcsolatot azzal, aki készítette, és azzal, aki emlékszik rá. No és persze hogy ezáltal egy korszak lenyomatát adja, életérzésről suttogjon nekünk, a mindenkori jelen egyéni emlékezetét gyúrja át kollektív élményanyaggá.
A közösségi emlékezet ezen archívuma most egy új réteggel bővül. Süllyedő képek címmel dokumentumfilm készül, mely nem pusztán feldolgozza az archívum anyagát, hanem tovább gondolja azt. A film a privát fotógyűjteményekhez kapcsolódó emlékezést állítja középpontba: azt a folyamatot, ahogyan képek és történetek egymást hívják elő, egymást formálják. A Kárpáti György Mór rendezte alkotás nem illusztrációja kíván lenni az archívumnak, hanem sokkal inkább annak kitágítása. Akár egy felettes narratíva, egy subtext, mely aktivizálja a gyűjteményt, és ahhoz megkapó módon, emberi arcokat, hangokat, tereket rendel hozzá. A kiválasztott négy személy vagy család történetein keresztül aztán nem csupán egyéni sorsok bontakoznak ki, hanem egy egész generáció vizuális emlékezete színesedik elénk, és telik meg élettel - különös tekintettel az 1990 és 2005 közötti időszakra, egy rendszerváltás utáni, gyorsan átalakuló korszakra, melynek képei sokszor még feldolgozatlanul hevernek a fiókok mélyén.
A film ebben az értelemben időkapszula is – éppen úgy, amiként maga az archívum is. Kérdéseket tesz fel arról, mit jelent ma emlékezni, mit jelent megőrizni, és mit jelent közösséggé válni az emlékeink által, és hol, hogyan, miként vagyunk mi jelen ebben a közösségben - kalickába zárt életpillanataink által. A Jelenarchívum résztvevői ily módon nem pusztán alanyai, hanem alakítói is a gyűjteménynek, történetük megosztásával pedig – és ha már írás, kiírás, megírás, leírás, átírás, odaírás, felírás, továbbírás, akkor szükségszerűen – önreflektív, analizáló, kíváncsi membránjai mindannak, ami a jelent múlttá teszi a jövőben.
A Frazon Zsófia alapította MADOK-programba, mely a jelenkor múzeumi dokumentációjára helyezi a hangsúlyt, szépen belesimul a kezdeményezés, mely kampányokban gondolkodik, és melynek ötletgazdája Martincsák Kata - nem csak azért, mert a kortárs pillanat archiválása igazán trendi és fontos akció és reakció manapság, hanem azért is, mert így a jelenkorkutatás egy új, friss, önmagára visszaható, állandóan fejlődő és vibráló közösségi felelősségvállalássá nemesedhet. Talán ez a projekt egyik legnagyobb tétje: hogy felismerjük, a jelen nem magától kerül be a történelembe. Hogy a jelenről gondoskodni kell. Képekkel, történetekkel, figyelemmel kell engesztelni, marasztalni, nevén nevezni. A Jelenarchívum erre hív: hogy ne csak megéljük, hanem tudatosan meg is őrizzük azt, amiben most benne vagyunk – mielőtt végleg emlékké válna. Velünk együtt.
„Azért fényképezünk, mert nem tudunk beletörődni, hogy minden elmúlik, hogy lehetetlen megismételni egy már átélt pillanatot... Azért fényképezünk, mert tudjuk magunkról, hogy felejtünk. Elfelejtjük a hetet, a napot, az órát; elfelejtjük azt a pillanatot, amikor a legboldogabbak voltunk.” Ezt Michelle Richmond amerikai író írta. Talán azzal egészíthetnénk ki, hogy azért fényképezünk, hogy megtapasztaljuk kicsit az időtlenség nagyvonalúságát. Az öröklét illúzióját. Egy szoba fényét délután négykor, az esőcseppeket egy szürke szombaton, pocsolyába ugrást, öröklétbe karcolt ölelést, napfénybe fordulást nyári unalomban, kamerába koccintást valamikor, nem tudjuk már, mikor, de emlékszünk rá, hogy szerettük azt a napot. És kicsit jó megállítani az időt. Magunkért. Másokért. Érted. Értünk. A jelen jövőjéért.
Aki szeretne szerepelni a dokumentumfilmben, 2026. február 15. éjfélig jeletkezhet. A jelentkezés az itt elérhető űrlap kitöltésével lehetséges!!!
