Egy viseltes, századfordulós utazóládában és egy nagy, fülehagyott, mózeskosárhoz hasonló fonott alkalmatosságban került egy magánház padlásáról a Kazinczy Ferenc Múzeumba a sárospataki művészfotós, Csontos Ernő hagyatéka. Lehet, hogy ezek az értékes kordokumentumok a rejtekhelyükön is maradnak újabb emberöltőkig, ha a múzeum igazgatója, Dr. Ringer István fel nem figyel rájuk. A rárakódott por alapján évtizedekig pihent rejtekhelyén az anyag, tele oklevelekkel, levelezésekkel, kérvényekkel és beadványokkal. A megannyi személyes és hivatalos irat között fényképalbumok és üvegnegatívok árulkodtak arról, hogy a fényképezés egy valódi mesterének munkáival van dolga a helytörténészeknek.
Az írott és képi anyag egy értelmiségi, művelt ember buktatókkal teli személyes sorsán keresztül enged bepillantást az 1930-as és 1970-es évek helyi történéseibe. A zempléni helyek, ahol a főszereplő, Csontos Ernő vakuja elcsattant, sokak számára ismerősek: a sárospataki utcák, a hegyközi és bodrogközi kedvelt kirándulóhelyek, az északkeleti országrész vasúti pályaudvarai.
A teljes gyűjteményt tavaly, 2019. év végén szállították át az intézménybe. Feldolgozása, rendszerezése és hivatalos gyűjteménybe vételezése idén tavasszal, éppen a koronavírus-járványt megelőzően kezdődött el. Az, hogy a veszélyhelyzetre tekintettel a múzeum bezárt, lehetőséget adott egy aprólékos, minden részletre kiterjedő kutatómunkára, amelyet Mayherné Pletenyik Mária végzett. A papírokra írt sorokból és az albumok képeiből fokozatosan bontakozott ki előtte egy meg nem értett, de annál sokszínűbb tehetség élete és munkássága.
Az egyéni sors is korlenyomat
Az 1906-ban – szülei harmadik fiaként – született, a Sárospataki Református Főgimnáziumot kiválóan teljesítő, majd alapvetően jogászi pályára készülő Csontos Ernő életéről kézzel és géppel készített önéletrajzi írások, valamint fejléces iskolai iratok és munkahelyi, orvosi dokumentációk mesélnek az utókornak.
Az életút hullámzó, de alapvetően nehéz a hagyatékot feldolgozó Pletenyik Mária szerint: „A gépelési képe és a kézírásai arról árulkodnak, hogy Csontos Ernő egy érzékeny, művelt férfi, akit az élete folyamán megrázkódtatások, bántások értek. Ennek a megtört léleknek a lenyomatai ezek a margótól margóig folyó, bekezdések nélküli írások, a sűrűn telerótt oldalak. A kézírása gyönyörű, de az íráskép szívszorító: egy idő után betűi is eltörpülnek, aprók lesznek. Itt már sejthető, hogy szertefoszlott a fiatalkori önbizalma, az élhető élet megteremtésének lehetőségébe vetetett hite.”
A szigorlatokat szótöbbséggel, kitüntetetéssel végző gimnazista elhivatottan fogott bele a jogi tanulmányaiba Budapesten. Hobbija volt a fotózás, szívesen örökítette meg a neki tetsző pillanatokat már ekkor is.
Az egyetem elvégzése után, a doktori cím megszerzését követően számot kellett volna adnia gyakorlati ismereteiről is. Ez a szakvizsga azonban próbára tette az idegeit. A kiírt időpontot, amelyre felkészült, elhalasztották. A hír kétségbe ejtette a fiatal jogászt. Mentális problémái elhatalmasodtak rajta, ez pedig komoly akadályt gördített az egyébként felkészült, szorgalmas fiatalember karrierjének az útjába. Elmegyógyintézeti kezelésre, szakorvosi segítségre szorult idegösszeomlása miatt.
Álmától, attól, hogy szakvizsgázott ügyvédként fusson be karriert, el kellett búcsúznia. A Budapesti Közlöny ki is hirdette az 1935. március 6-án megjelent számában, hogy „a miskolci ügyvédi kamara a joggyakorlata abbahagyása okán” másokkal egyetemben dr. Csontos Ernőt is törölte az ügyvédjelöltek névjegyzékéből. Ekkor már majd egy éve alkalmazásban volt a sárospataki Magyar Királyi Adóhivatalnál, ahol iratokat készített elő más ügyvédek számára. Két évet töltött ebben a munkakörben, majd 1936. novemberében saját kérelmére távozott.
Csontos Ernő személyes hangú leveleiből, bőrbe kötött naplójának jegyzeteiből kiderül, hogy ekkor már nagyon beteg volt. Karrierje összetört, a szerelemben is csalódott. Rajongásának akkoriban egyetlen tárgya, Dutu is elutasította. A személyes irataiban talált utalások arra engedik következtetni a Kazinczy Ferenc Múzeum muzeológusait, hogy a sok csalódás – elsősorban önmagában – öngyilkossági kísérlethez vezetett. Ennek sikertelenségében azonban a harmincas éveiben járó fiatalember új esélyt látott, a jobb élet reménye is lángra kapott.
A legnagyobb elkeseredésből istenhite vezette ki a harmincéves férfit. Ekkor kezdett verset írni. A költészet élete végéig elkísérte. A hagyatékban több száz költeménye fellelhető, amelyek leginkább a szeretetről, a békéről, egymás elfogadásáról, az emberek egymáshoz való viszonyáról és Istenről szólnak. Selyempapírra írt verseivel többször pályázott a Magyar Rádióhoz. Egyik költeményét pedig a püspökön keresztül igyekezett eljuttatni XXIII. János pápának.
Még ebben az évben, 1936-ban, a versírás melletti másik hobbiját, a fényképezést választotta új hivatásául. Beiratkozott egy ötéves budapesti művészfotós-képzésre, amelyet egy év alatt végzett el. A nagy sietség oka a megélhetés volt. A művészfotós édesapjának, a Főgimnázium igazgatóhelyetteseként és történelemtanáraként ismert Csontos Józsefnek a betegsége miatt közeledett az idő, hogy Ernőnek önmagát kell majd eltartania. Lehetőleg a fotózásból.
Tanulmányai befejeztével hirdetni is kezdte magát Sárospatakon, mint „dr. Csontos Ernő mesterfényképész”. Nagy cégtáblája a szülői ház kerítésén (Kazinczy utca 27.) szembetűnő volt mindenkinek, aki északkelet felől érkezett, vagy hagyta el a várost. A hirdetés megrendelőt keveset, haragost azonban többet hozott, mint kellett volna. Ennek ellenére a mesterfotós szenvedélye nem lankadt: a városról és környékéről készült fényképek mennyisége alapján az sejthető, hogy – kis túlzással – ki sem esett a kamera Csontos Ernő kezéből.
Dr. Csontos Ernő a harmincas évei közepén megnősült. 39 éves volt, amikor megszületett öt gyermeke közül az első. A legfiatalabbak, Aranka és Ágnes, fejletlenül születtek. Ez pedig jelentős anyagi és lelki terhet rótt az egyébként is folyamatos nehézségekkel és gondokkal küzdő családra.
A szülők minden lehetőséget megragadtak arra, hogy bevételük legyen, és maguk mögött hagyják azokat a hónapokat, amikor naponta csak egyszer ettek; akkor is szerényen. Kiadták például a lakásuktól leválasztott szoba-konyhát, de a bérlőkkel pórul jártak. Közben a családapa-művészfotós, Ernő, ünnepi beszédek írásában kamatoztatta műveltségét. Készült szöveg állami ünnepekre, esküvőkre és temetésekre is. Arra azonban nincsen utalás a hagyatékban, hogy ezt jövedelemkiegészítésként vagy szívességből tette.
Fotóival is próbált nagyobb ismertségre szert tenni: pályázott velük a Színházi Élet folyóirathoz, amely az egyik korabeli számában le is hozta felvételét. A fényképezésből befolyó jövedelme mégsem volt elég egy ekkora család eltartásához. Beadvány és kérelem egymást érte, amelyekben talán túlságosan is nyíltan – szinte meztelenre vetkőztetve lelkét – a hivatalnokok elé tárja magánéleti gondjait.
Csontos Ernő egyéni sorsa elég sajátos szemszögből világítja meg a 20. század derekának éveit. Rámutat, hogyan csúszhattak le családok a kispolgári létből. „De sok jó példát is hoz arra, hogyan szőheti át egy nehéz sorsú család mindennapjait a szeretet, a nagyfokú istenhit úgy, hogy abból erőt lehessen meríteni” – állítja Mayherné Pletenyik Mária, aki most a legjobban ismeri dr. Csontos Ernő sárospataki mesterfényképészt.
„mintha a NatGeo-ból vágták volna ki”
A 21. század meghozta a száz évvel ezelőtt meg nem értett művésznek a megérdemelt rajongótábort azzal, hogy a Kazinczy Ferenc Múzeum a Facebook-oldalán elkezdte bemutatni a fotóit.
„Úgy fényképezett, olyan hozzáértően és igényesen, az arányok megtartásával, hogy ezek a fekete-fehér fotók még mai szemmel is megállják a helyüket. A kompozíciókból árad a nyugalom. A rendezettség ámulatba ejtő. Érződik rajtuk a természet- és emberszeretet. Úgy gondolom, ezek a képek nagy méretben a mai nappalik falán is megállnák a helyüket” – így értékeli a hagyatékban talált képeket és üvegnegatívokat Szoboszlay Marcell, a múzeum fotósa. Első lelkesedése alkalmával még az is kicsúszott a száján, hogy egyik-másik Csontos-kép olyan, mintha a „NatGeo”-ból vágták volna ki.
Ha nem is mindenki a művészi értékük alapján figyel fel az alkotásokra, a fotók mégis megmozgatják a közvéleményt, és ömlenek az elismerő kommentek a Kazinczy Ferenc Múzeum közösségi oldalára.
„Szélesebbnek és lapályosabbnak látszik a Bodrog. S a partja is. S ki tudja 50-60 év múlva, hogyan fog kinézni a mai Bodrog...” – írja Csontos Ernő képe alá az online tér egyik látogatója. Míg egy másik kommentelő éppen, hogy visszafelé számolja az éveket: „A kép 75 évesnél régebbinek tűnik. A hidat 1944. végén robbantották fel a németek”.
Mindenki méricskél: időt és métereket. Mikor nézett ki így a Bodrog látképe? Hol volt a híd, és ahhoz képest mi áll ma a folyó partján, ahol a fotós egykor a kameráját kézbe vette? Vajon Windischgraetz Lajos automobilja parkol a borostyánnal sűrűn benőtt sárospataki Rákóczi Vár előtt?
Csontos Ernő képeinek láttán nosztalgiázásba kezd, helytörténeti könyvet csap fel vagy idősebb családtagokat faggat a virtuális térben múzeumozó közönség. A helyiekben valamiféle közösségi tanulást indított be a hagyaték előkerülése: mindenki meg akarja osztani a tudását és az információit arról, amit a fényképen lát. A többiek pedig reagálnak rá. Bár kiállításban még nem látható a Csontos-hagyaték, de a helytörténeti szempontból jelentős alkotások közlésének, közzétételének hatékony módját így is megtalálta a múzeum.
Fotók: Szoboszlay Marcell és dr. Csontos Ernő
