Volt egyszer egy stadion címmel emlékszik vissza Miskolc egyik szimbolikus, sport- és helytörténeti szempontból is jelentős épületére, a tavaly ősszel lebontott régi DVTK arénára a Herman Ottó Múzeum új időszaki kiállítása.
„Hé, fiúk! Nyitva van a pálya! Miskolc játszik rajta!”
Ezt skandálta a tömeg mérkőzések előtt 77 éven át a régi diósgyőri stadionban. A berlini olimpiai aréna mintájára épített, majd a montreali alapján fejlesztett sportpályát utoljára helytörténészek vezette civil csapat járta be. Összegyűjtötték a stadion még megmaradt sport-, illetve helytörténeti emlékeit. Aztán jöttek a buldózerek. Stadion híján idén nyáron a hazai pálya már a Herman Ottó Múzeum papszeri épületében nyílt: 26500 négyzetméter egy szobányi kiállításba zsugorítva. A méret ellenére minden ide érkező DVTK szurkoló érzi, hogy nagy játék vár itt rá. Az érzelmekkel, a nosztalgia édes-keserű érzésével mérkőzni diósgyőri szurkolóként legalább akkora lázzal jár, mint a lelátóról figyelni egy tétmérkőzést. Ez a kiállítás úgy épült, mint maga a DVTK: a társadalmi igény hívta életre, alulról építkezett. A relikviák kimentése, összegyűjtése és bemutatása magánszemélyek kezdeményezése. Ezt karolta fel a Herman Ottó Múzeum; szakmailag koordinálta, formába öntötte és tartalommal töltötte meg. Az elmúlt fél évben valóságos közösségi kiállítássá fejlődött. A helyiek számára releváns téma a lakosságot a legszélesebb körben szólította meg, és további gyűjtésre ösztönözte. Tárgyak, történetek kerültek elő. A fanatizmus, amely anno a vidéki sportélet fellegvárává tette a diósgyőri sporttelepet, most létrehozott egy olyan gyűjteményt, amely megalapoz egy komolyabb kutatást, sőt erősíti a helyi identitást.
Fotók: Baranczó Benedek
„A Diósgyőr ma győzni fog!”
Virtuális stadiontúra spannolja fel a látogatókat a tárlat bejáratnál. A 3D technológia sétára invitál. Az egykori stadion látogatók elől elzár helyiségeibe is be lehet így lesni, „bejárható” például a klubház. A kiállítást indító arénatúra a futballista „bőrébe bújva”, annak szemével nézve nagyon motiváló. Ez az adrenalin-löket repíti pályára a játékosokat, és ez esetben a látogatókat. A kíváncsiság szinte átszippantja a nosztalgiázni vágyókat a tárlat bejáratául szolgáló játékoskijárón. A múzeumi mini focipályán piros-fehér – történetmesélős – mezek között cselezve juthatnak el a bemutatott, tárgyiasult múltig. De a vendégek választhatják kezdésként a csendes múltba révedést is az egykori VIP szektor párnázott üléseiben. A vehemensebb szurkolók pedig a kemény műanyag szektorszékekről pattanhatnak a hazai kapuhoz. Ez esetben a betalált labdák jót jelentenek: a rajtuk szereplő évszámmal együtt a stadion történetének mérföldköveire emlékeztetnek. Bár a bemutatott tárgyak száma nem jelentős, a látogatók mégis kapkodják a fejüket egyik térfélről a másikra, hiszen a relikviák többsége igazi kuriózum: először látható, tévhitet döntögető, legendát realizáló.
A terem közepén kapott helyet a „nagy büszkeség”, az aranycsapat piros-fehér labdája. Az 1977-es – a mai napig a legnagyobb arányú győzelemmel záruló – nemzetközi tétmérkőzés szimbólumát a Besiktas és a DVTK játékosai is aláírták. Kissé odébb állították ki az múlt század elején a legjobb amatőr labdarúgócsapatnak járó Corinthian ezüst kupát. A vándorserleg – amely tavaly került elő egy használaton kívüli sportszálló raktárából – úgy köthető a miskolci csapathoz, hogy 1942-ben hatalmas bravúrral kiverte az Újpestet a Magyar Kupából, így legjobb amatőr csapatként került annak döntőjébe. A múzeumi múltidézést a pálya széléről figyeli Vanger Vilmos. A klub alapítójának pasztellportréja a rendszerváltozásig díszítette a mindenkori klubvezető irodáját, majd az utódok már nem tartottak igényt a képre. Nem tudták kit ábrázol. Konténerből került egy DVTK-szurkoló padlására, és ott porosodott majd 25 évig, mire a Herman Ottó Múzeum restaurátori műhelyébe, onnan pedig a tárlatba került. Újdonság a stadion faláról lekerült ál-postaláda is, aminek egykor volt valós funkciója a kiállítás egyik titka. Valamint érdemes megkeresni azt a képet, amely hitelt ad annak a történetnek, miszerint egy-egy mérkőzésen még a stadiont körülvevő fákról is lógtak a nézők.
Nagy Attila, a kiállítás kurátora az igazság és a „hallgattassék meg a másik fél” elvét követve akarta elérni, hogy a tárlat valós képet mutasson a régi stadionról, és ne a hazai pálya elfogultságát érezzék benne a látogatók. A vendégkapu hálójában olvashatók a nagy ellenfelek még ma is élő ikonikus játékosainak markáns nézőpontjai a régi DVTK arénáról. Szerencsére, onnan is legalább olyan fényes az ezüstserleg és az aranylabda, mint a hazai kapuból nézve.
Bár alapvetően a stadion múltját mutatja be a Herman Ottó Múzeum tárlata, rajta keresztül a látogató megismerheti a DVTK krónikájának főbb állomásait is. Az év utolsó napján záró miskolci kiállítás igazi sport- és helytörténeti kuriózum.
