A MúzeumTrip olyan felfedező túra, amely során egy-egy múzeum mélyében, az ott őrzött tudás különböző rétegeiben tehetünk kirándulást. A Magyar Múzeumok OnLine kéthetente (minden hónap elsején és 15-én) másik múzeumot keres fel, hogy felfedezze és bemutassa a kisebb és nagyobb, régebbi és újabb intézmények történeteit, gyűjteményeit, kutatásait és programjait. Negyedik utunk a debreceni Déri Múzeumba vezetett. A múzeum története után most egy fényképészhagyatékra figyelhetünk fel.
A Déri Múzeumban készült digitális tartalmak talán legérdekesebbike a debreceni Gondy és Egey fényképészműterem hagyatékát bemutató weboldal.
A műterem több mint negyven évig, 1865-től 1909-ig működött a városban, előbb a Cegléd, majd a Szent Anna utcán; illetve egy rövid kitérő erejéig, 1868-1870 között Kassán is. A műteremalapító Gondy Károly (1836-1912) volt, aki még abban az évben társult Egey Istvánnal (1828-1895), majd tíz év múlva az ő testvéröccsével, Egey Imrével (1843-1911).
Egey István
E csaknem fél évszázad alatt, a debreceni társadalom minden rendű és rangú embere megfordult a fényképészek kamerája előtt, cívisek és polgárok, mesteremberek és hivatalnokok, urak és cselédek, színészek és zenészek, költők és festőművészek egyaránt, hiszen nem csak a városlakók, de az idelátogatók is szükségesnek tartották magukat a jeles műteremben levétetni. Esküvőjük előtt eljöttek a fiatal párok, bál előtt a kisasszonyok, premier előtt a színésznők: megörökíttetni a pillanatot és az új ruhát. Jöttek családok apró gyerekekkel és a gyerekek egyedül, érettségi előtt. Jöttek nagyapák unokáikkal, unokák játékaikkal, majd saját gyerekeikkel. Jöttek szabadnapos szolgálólányok és beszállásolt katonák a vasárnapi korzó után; a környékbeli nemesek két vizit között vagy néveste után; kereskedők egy-egy üzlet után; jöttek papok, tanárok, ügyvédek, tudósok… egyszóval eljött mindenki.
Egey Imre
A mesterek az elkészült fényképek üveglemez-negatívjait a pozitívok kimásolása után számozva elcsomagolták, s a könnyebb visszakereshetőség érdekében a pozitívok egyikét, a megfelelő sorszámmal és névvel aláírva, beragasztották egy külön erre a célra készült nagyméretű utánrendelő-könyvbe, amelyekből minden évben újat nyitottak. Egy év alatt kb. 1000-1500 kép készült. A műterem bezárásakor Gondy Károly pénzzé tette az üveglemezeket, ezzel csaknem megsemmisítve teljes életművét. Hogy ez mégsem így lett, azt özvegyének köszönhetjük, aki 1924-ben felajánlotta megvételre a múzeumnak a fényképész hagyatékának töredékeit, köztük legfontosabbként az utánrendelő könyvek sorát. A megmaradt könyvek, még ha feltételezhetően nem is egészen folytonosak, s a műterem működésének utolsó öt évéből hiányoznak, a vigyázatlan tárolás miatt pedig sok helyen helyrehozhatatlanul károsodtak, mégis megőriztek számunkra 32.000-nél is több portrét a XIX. századból. Az özvegytől származó egyéb fényképanyaggal együtt – a könyvekbe csak a vizitméretű képek kerültek be, minden más csak szórványként maradt meg – ez a hagyaték a magyar fotótörténet páratlan értékét jelenti, hiszen alig egy-két esetben mondható el, hogy egy korai műtermes fényképész életműve a megmaradt anyag teljessége alapján folyamatában lenne vizsgálható.
Gondy Károly
Ezt a vizsgálatot először Szabó Anna Viola fotótörténész kísérelte meg: a műteremről szóló könyve a Magyar Fotográfiai Múzeum sorozatában 2008-ban jelent meg. Pár évvel később az NKA digitális könyv-pályázatát elnyerve, a revideált szöveg online elérhetővé tételén túl, kihasználva az elektronikus tartalomszolgáltatás formátumát és tárhelyét, elhatároztuk az utánrendelő könyvek teljes anyagának feldolgozását és mintegy illusztrációként való csatolását. 32.227 portréfotót digitalizáltunk, tageltünk és keresőmodullal ellátva könnyen használhatóvá tettünk, több irányú keresést téve lehetővé. Emellett a szövegközti képi dokumentáció is kibővült és elkészítettük a nyomtatott kiadásból helyhiány miatt kimaradt képes verzókatalógust, a szigorúan szakmai szempontú használathoz is segítséget nyújtva. Az oldal üzembe helyezése óta ugyanis az tapasztalható, hogy a felhasználók függetlenítik a szöveges tartalmat a képitől, s szinte kizárólag a képi keresőfelületet használják, hiszen nem a társadalom- és szakmatörténet, hanem saját családjuk, saját őseik érdeklik őket. Számtalan megkeresés érkezik a fotótárba családfakutatóktól, történészektől, levéltárosoktól és csak a nagypapájukat kereső magánosoktól is, akik a képekért cserébe gyakran megosztják velünk a kutatási eredményeiket, történeteiket vagy hívják fel a figyelmet az adatok, nevek módosítására. Sajnos az oldal nem blogrendszerű, így nehéz a javításokat kivitelezni, de igyekszünk egy évben egyszer frissíteni. Az oldal ismertsége, ha lassan is, de egyre szélesebb körben terjed, sikerét pedig az az öröm jelenti, amelyet egy-egy családtag megtalálása felett nyilvánítanak a használói.
