Mályvaszín pompa a Bódva mentén

AZ EDELÉNYI KASTÉLY FALFRESKÓI

Szathmáry-Király Ágnes
2018-04-04 17:00

Méreteit tekintve Magyarország hetedik legnagyobb kastélya, és a hazai kora barokk építészet kiemelkedő emléke az edelényi L’Huillier–Coburg-kastély. Igazi értéke a külcsín. Se történelmi jelentősége, se fennmaradt változatos kulturális kincsei nincsenek. De hat szobányi, összesen ezer négyzetméternyi rokokó falfestménye megbabonázza a kastélytúrára betérő látogatót.

 

A pompás edelényi kastélyt a Bódva ágai által határolt szigetre emelték. A tavaszi áradások miatt megduzzadt folyó ma is körülöleli az impozáns épületet, amely a hetedik legnagyobb főnemesi rezidencia a kastélynagyhatalomnak számító Magyarországon. Ha pedig a méret mellett a stílusjegyeket is figyelembe vesszük, akkor barokk kastélyaink sorában a harmadik. Különleges elrendezése és gazdái életútja miatt az egyik legtitokzatosabb, legsejtelmesebb múltú műemlék épületünk, amelyről az Építészfórum cikkében is elismerően írnak: „az 1716 és 1730 között épült kastély egyedülálló módon ötvözte a kor divatjának megfelelően a francia és itáliai barokk stíluselemeket a 17. századi magyar kastélyépítészeti tradíciókkal, mely leginkább a saroktornyok kialakításában érzékelhető.”

 

 

A hercegi lakokat is megszégyenítő pompájú kastély építője a francia származású, de már Budavár felszabadításánál is a magyar seregben vitézkedő Jean-François L’Huillier generális volt. A fejedelmi méretű rezidencia megvalósítására kora legjobb mesterembereit kérte fel 1716-ban. A gróf halála után az építést felesége, Marie-Madeleine de Saint-Croix fejezte be 1730-ban. A legjelentősebb, máig fennmaradt átalakításokat – így a keleti szárny emeleti teremsorának falképekkel történő díszítését – az építtető unokája, Ludmilla és az ő második férje, Esterházy István gróf végeztette el.  Utolsó tulajdonosai, a Coburgok 1928-ban adták el a birtokot az államnak.

 

Ezután évtizedekig komoly képzelőerőt kellett magukkal hozni tarisznyájukban az erre tévedő vándoroknak, ha bele akarták képzelni magukat a rizsporos parókájú L’Huillier-család életébe.

 

 

A rendszerváltozásig működött a kastélyban csendőrség, börtön, járásbíróság; volt szovjet főhadiszállás, iskola, idősek otthona és bérlakás. Majd a magyar kastélyok kálváriáját megjárt műemlék épületet – számos drasztikus funkcióváltás után – méltatlan állapotban hagyta hátra a pártállam. Az ablakkereteit is elhagyó, hányattatott sorsú épület külső vakolata omlott, padlásterében kiváló élőhelyre talált a könnyező házigomba; a különböző hasznosulások során freskóinak jelentős részét lemeszelték, és senki nem bánta, ha a rokokó remekműveken keresztül kell kivésni a falat a villanyvezetékek számára. A különleges hangulatú, Lieb Ferenc által készített falfestmények már majdnem teljesen eltűntek, mire 2009-ben megkezdődött az öt évig tartó, 2,2 milliárd forintos felújítási munka.

 

Ma, a rekonstrukció után, 2014-ben átadott főúri rezidenciában egyszerre van jelen a 18. és a 21. század, az épített örökségünk kimagasló alkotása iránti tisztelet és a korszerű múzeumi elvárásoknak megfelelő modernitás.

 

 

De ki látott már elefántot?

 

A kastélytúra bevezetője M. Tóth Géza háromdimenziós kisjátékfilmje. Könnyed humorral eleveníti meg a főúri lak fénykorát: Lieb Ferenc falképsorozatának keletkezéstörténetét, valamint megrendelőinek életét. Rövid és szellemes jellemrajz ez Forgách Ludmilláról, a Csillagrenddel kitüntetett, erényes életet élő grófnőről és második férjéről, gr. Eszterházy Istvánról, valamint első házasságából született „Ferus” fiáról, ifj. Desswffy Ferencről. A kisfilm amellett, hogy remek ráhangolódást biztosít a kastély felfedezésére, még a tárlatvezető válláról is sok munkát levesz. A festett terekben ugyanis visszautalások történnek rá. Egyes jelenetei az interpretációt szolgálják: hogyan ihlették meg a két lábbal a földön álló egyszerű, józan gondolkodású – és felettébb bátor – felvidéki festőt a kastély szűkebb és tágabb környezetének mindennapjai.  Megfestette az évszakokat, a vidéki élet idilli hangulatait, az arisztokraták világának rokokó jeleneteit és a mitológiai figurákat; megálmodta és – vászon helyett – falra vitte a világrészek megszemélyesítőit. A szemfüles, részletekre figyelő látogató magától fedezheti fel a filmben is szereplő Czinka Pannát, aki mint pipázó romaasszony ül a bárói háló mennyezetének sarkában, és figyeli az Esterházy-házaspár enyelgését. Az edelényi piktor nem szépítette meg a valóságot: a legendás magyar cigányzenészről ugyanis feljegyezték, hogy golyvája volt, és ez jól látszik a képen is.

 

 

A freskósorozat festése közben Lieb Ferenc szívesen alkalmazta a színes rokokó ornamentikát és az aranyfüstöt, valamint bőséggel használta a grófnő kedvenc mályvaszínét. Azonban – hogy a tárlatvezető szavait idézzem – a falképek alakjainak arcai nem túl karakteresek; leginkább típusrajzokat használt megalkotásukhoz. A képzetlen festőt mégsem tántorította el a legváratlanabb kérés sem, kellő spiritusszal állt valamennyi ilyen munka elé: mivel grófi megrendelésre sem tudta elképzelni az Afrikát jelképező elefántot a négy kontinens megelevenítésekor, ezért az ázsiai teve és az amerikai papagáj mellé egy hosszú ormányú vadkant festett.

 

 

A szobája mennyezetét díszítő „tetszetős afrikai állatra” elismerően nézhetett fel naponta a grófné? És vajon kinek szólt a Lieb Ferenc profán zsánerjeleneteinek némelyikében megjelenő suta cinizmus? Szándékos fricskák voltak, rejtett címzéssel?  Megrendelőként valóban végig lehetett sétálni őszinte lelkesedéssel a karaktert nélkülöző arcok alatt abban a tudatban, hogy a családtagjaik jelennek meg a kurkászó pár vagy a derékban kettétört, kézcsókot lehelő férfi képében?

 

 

Mert, ha minden kérdésre igen lenne a Forgách-Esterházy házaspár válasza, akkor – a látogatóban felmerülhet –, a festő személyében egy kellő kurázsival bíró, korának jó értelemben vett szélhámosával volt dolga a gróféknak. Aki bár áron alul dolgozott, de eközben – a főúri hiúságot kihasználva – jól szórakozhatott. Azonban ez csak egy művészettörténetben kevésbé jártas, laikus látogató kritikája, a sejtés semmit nem vesz el a kastéllyal kapcsolatos pozitív élményből. Sőt, még hangulatosabbá teszi a grófi rezidencián tett sétát; mondván: a művészetet a rejtett tartalmak és az egyedi látásmód élteti. Lieb Ferenc pedig beváltotta a megrendelő reményeit: a sajátos hangvételű, eleven figurális képei magukkal ragadják a mai szemlélőt is, és észrevétlenül röpítik vissza a 240 évvel ezelőtti világba.

 

Vitathatatlanul komoly fantázia és kézügyesség kellett az összesen ezer négyzetméter falfelület kifestéséhez. A képeket téma és terem szerint is strukturáló felvidéki festő példaértékű falképegyüttest alkotott, amit 12 restaurátor másfél éves munkával hozott rendbe a közelmúltban. Munkájukhoz archív fotókat használtak fel, valamint megvizsgálták Lieb Ferenc monoki, tőketerebesi, sárospataki, sajóládi, taktabáji és miskolci munkáit. Az 1770-ben elkészült teljes falfestmény 90 százalékát sikerült ily módon rekonstruálni.

 

 

Tavasz a kastélyszigetenű

 

Rendkívül elterjedt motívum volt a 18. században a hintázó hölgy alakja. Ezt a freskóképet kölcsönözte logójához a kastélysziget. A korabeli nőalak légies sziluettje szinte megbabonázza a kultúrára éhes látogatókat. A logó játékossága és a kora tavaszi napsütés a vidéki friss levegőre, a Bódva völgyi kastélyszigetre csalogatja a nagyvárosi embert.  A vágyott élményhez hozzátesz az is, hogy a minden évszakban csodálatos főnemesi rezidencia mai „személyzete” szakmailag megalapozott, és a nagyközönség számára is szórakoztató rendezvényekkel teszi még vonzóbbá a látogatást, vagy egyszerű játékokkal dobja fel a tárlatvezetést. Áprilisi aktualitásként a tavasz egyik hírnökét, a fecskét kellett megtalálnia a vendégeknek Leib Ferenc falfreskóin, majd verset vagy csak egy strófát költeni a madárról – persze ajándékért cserébe. Bár egy fecske nem csinál nyarat, de figyelmesen szemlélődő látogatót igen. Így aztán mindenki tüzetesen nézte végig a felvidéki festő alkotásait mind a hat szoba falán. Máson nem is nagyon tudtak ámulni a vendégek ezekben a terekben. Az eredeti főúri bútorzatnak még a 20. század során lába kelt. Ma néhány – különböző múzeumi gyűjteményekből kölcsönzött – darab díszíti a szobákat itt-ott. Így leginkább a freskókra és azok részleteire koncentráló látogatói figyelmet csak a gyönyörűen kimunkált, a 18. század második felében gyártott cserépkályhák terelték el rövid időre. A festett tűzhelyek mindegyike híján van az öntött vasajtónak.

 

 

Mégpedig azért, mert egykor hátsó fűtőjáratokból táplálták bennük a tüzet, hogy a szolga ne érintkezzen az urával és ne kormozza össze a szoba berendezését. De így az edelényi kastély falainak füle is lett a festett ékességeken túl. Ám a személyzet nem csak pletykákból tájékozódott anno. Az ablakokban felvillanó fényekből is ügyesen ki tudták következtetni, hogy ki, hol, és mit csinál a kastély falai között. Minden szobának volt valamilyen funkciója és „tulajdonosa”. A teljes ház ma is „bejárható” egy terepasztalhoz hasonlító maketten: csak a helyiségek neve mellett álló gombot kell megnyomni, és követni a szobaablakokban felvillanó fényt például a komornyik szobájától a konyhán és cselédlépcsőn át a gróf szobájáig.

 

 

A kastélyt tulajdonló családok nemesi vérvonalának megismerése után a szolgálók ranglétrájára a „cselédfa” ad magyarázatot. Az alá- és fölérendeltséget ábrázoló ágrajz bemutatása egyúttal a kastélytúra végét jelzi. Ezután nincs más hátra, mint hogy a főzésben jeleskedő látogatók letegyék a pékesküt a szolgálólányruhába bújt tárlatvezető előtt. A rátermettségüket bizonyítani már nem kell sem a helyszínen, sem a kastély „Népszuper” című kiállításának szocializmust idéző konyhájában.  Ez utóbbi időszaki tárlat az egykori gazdasági épületben kapott helyet, azokban a helyiségekben, amelyeket lakásként használtak az ötvenes évektől egészen a nyolcvanas évek közepéig.  A „Népszuper” – akárcsak a névadó rádió – betekintést enged a II. világháborút követő időszak hangulatába. Teszi ezt a kor jellegzetes tárgykultúráján keresztül, amelyek darabjai Barna György műgyűjtő hagyatékából kerültek az edelényi kastélyba. Így az enteriőrökben az eredeti csomagolású „luxuscikkek”, a hétköznapi háztartási eszközök, néhány korabeli jármű és a képzőművészeti alkotások mellett megtalálhatók a reklámok és a politikai plakátok, a kitüntetések, az oklevelek, valamint a mezőgazdaság szocialista átszervezésének emlékei.

 

A kastélytörténetbe illő tárlat megidézi az államosított épület bérlakásainak hangulatát, de megtöri azt az idilli hangulatot, amivel a látogató a Bódva kis szigetére érkezik, és amit tovább fokoz a freskóval díszített falak közti séta. Na, ekkor kell egy jó nagy kört tenni a kastély 18. századi franciakertjének és a 19. századi angol kertjének stílusjegyeit egyaránt magán viselő birtokon, és újrapörgetni fejben a kisfilmből már ismert, rizsporos parókájú grófok történetét! Az élmény garantáltan visszazökkenti a látogatót a kezdeti romantikus hangulatba.

 

 

Legnépszerűbb cikkek

látogató, múzeumtörténet, téma
2018-03-12 19:00
helytörténet, régészet
2018-12-15 09:00
fénykép, helytörténet, restaurátor, állományvédelem
2019-01-10 16:00