Életének 106. évében, 2020. október 4-én, vasárnap elhunyt a Magyar Nemzeti Múzeum legidősebb munkatársa, dr. Patay Pál nyugalmazott régész-főmuzeológus. T. Orgona Angelika, az intézmény történésze 100. születésnapja alkalmából készített interjút a legendás kutatóval. Az ő írásával tisztelgünk Patay Pál emléke előtt.
" …Egyébként nézze, a hosszú életkor az nem érdem, hanem kegyelem" – jelentette ki Patay Pál, a magyar régészet doyenje. Pál apostol sokszor idézett sorai jutottak eszembe: „Nem azé, aki akarja, nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené....” (Róm. 9. 16) Ezt a bibliai idézetet választotta jelmondatául I. Rákóczi György erdélyi fejedelem is, ezt írták a fejedelem által öntetett harangokra a sárospataki ágyúöntő műhely mesterei. Erről Patay Pál Corpus Campanarum című művében olvastam. Pali bácsi ugyanis nemcsak kivételes életkora, hanem rendkívüli életpályája révén is rekordokat döntöget. Nevéhez fűződik a mai Magyarország szinte összes harangjának számbavétele, kutatása és feldolgozása, sőt, a már elpusztult harangokra és a történelmi Magyarországon valaha működött harangöntőkre vonatkozó adatokat is összegyűjtötte. És ez a kivételesen gazdag életpályának csak az egyik állomása volt. Nevéhez fűződik számos rézkori temető feltárása, a Csörsz árkának nevezett sáncrendszer ásatásában is részt vett, és a kora középkori várépítészet kutatását is fontos eredményekkel gazdagította.
Patay Pál 1914-ben született Budapesten, gyermekkorát a Pest megyei Acsán, a szülei birtokán töltötte. Édesanyja báró Prónay Ifigénia, édesapja Patay Tibor földbirtokos volt. Mindkét család már a kora újkorban országos ügyekben forgolódott. Prónay László és testvére, Gábor 1770-ben bárói rangot nyertek, a család többi ága azonban nem lett főnemes. (A máig vitatott megítélésű Prónay Pál (1874-1946 k.) a család egy másik ágából származik.) A (takta-)báji Patay-ősök közül Sámuel 1680 körül született, tokaji harmincados volt, s a Rákóczi-szabadságharcban a felkelők oldalán állt. A Ráday Levéltár ma is őrzi a fejedelem két hozzá írt levelét. Később a sárospataki református kollégium kurátora lett. Pali bácsi régészet iránti érdeklődése is, ahogy ő fogalmazott, „genetikai természetű”, és „jó téma lenne egy orvos számára”:
– Dédatyám unokatestvére volt Kubinyi Ferenc, aki az első magyarországi őskori ásatást végezte, s akinek testvére, Kubinyi Ágoston, a Nemzeti Múzeum főigazgatója volt több mint húsz éven keresztül. Dédatyám, Prónay Gábor báró adta ki 1855-ben Magyarország első néprajzi vonatkozású könyvét: Vázlatok Magyarhon népéletéből. Három nyelven adta ki, azért, hogy külföldön Magyarország életéről valós képet mutasson be. Nagyatyám támogatója volt a Régészeti és Művészettörténeti Társulatnak, tőle örököltem az Archaeológiai Értesítő régi évfolyamának köteteit, Hampel József Bronzkorát, és egy vastag, fehér könyvet: A magyar honfoglalás kútfői-t. Nagyatyám elég sokat mesélt 19. századi életéből, hisz 1848-ban született. Ténylegesen a bennem lévő gén volt, ami arra késztetett, hogy amikor 1929 augusztusában, nagybátyámnál, a szőlőföldje közelében, Taktabájon egy ízben látogatást tettünk, és egy este egy ember egy cserépfazekat hozott be, azzal, hogy árokásásnál találták, másnap az atyám zsebkésével felszerelkezve magam is kimenjek oda. Húzták az árkot, és a földből eléggé összetört edények kerültek elő, amiből sejtettem, hogy régészeti leletek. Belőlük égett csontok, hamvak fordultak ki: gimnazistaként realizáltam, hogy urnatemető kellett, hogy legyen. Épebb dolgokból néhányat fölhoztam ide Pestre: három darabot beadtam a Magyar Nemzeti Múzeumba, amelyek egyébként azóta néhányszor régészeti kiállításon is szerepeltek. Vasárnap volt, amikor bevittem, hiszen hétköznap iskolába járván, nem volt időm rá, és akkor csak két óráig volt hivatal a múzeumban. Igaz, hogy a Lónyai utcába jártam gimnáziumba, de ebédre vártak otthon a Bálvány utcában (ma Október 6. utca), szigorúan haza kellett menni. Fettich Nándor volt az ügyeletes, megállapította, hogy ezek őskoriak, nem az ő szakmája. Hamarosan levelet kaptam Márton Lajos osztályvezetőtől, melyet büszkén lobogtattam az osztályfőnöknek, hogy engedjen el a görögóráról, mert nem szerettem. Márton Lajos kifaggatott a lelőhely körülményeiről, mert őt közvetlenül érdekelte és ásatást akart ott végezni, amiből sajnos nem lett semmi. (A hetvenes években Kemenczei Tibor végzett ott ásatást és tizenhét urnasírt fel is tárt.) Amikor Márton befejezte a kérdezést, akkor elkezdtem én kérdezni. Négy-öt kérdés után hátranyúlt a könyvespolchoz – akkor még nem volt régészeti könyvtár – és kezembe nyomta Bella–Hillebrand: Az őskor embere és kultúrája című könyvét. Ebből többet tudok meg, mondta, s így meg is szabadult tőlem. Elolvastam, visszavittem, kértem újat. A gimnazista időkben és utána, mikor Debrecenbe a Magyar Királyi Mezőgazdasági Akadémiára jártam, Budapesten átutazva mindig bementem a múzeumba, érdeklődtem ásatásokról, vittem könyveket. 1933 tavaszán Tompa Ferenc, a Régészeti Osztály múzeum őre javasolta, hogy iratkozzak be a pesti egyetemre, ahol magántanár volt.
– Akkoriban az egyetemen magántanárok, nyilvános, rendes és rendkívüli tanárok is tanítottak. Mit jelentenek ezek a beosztások?
– A magántanár egy másik intézmény (múzeum, könyvtár) alkalmazottja volt, aki habilitált az egyetemen és órát tartott. Nyilvános rendes tanár volt a tanszékvezető. Volt nyilvános rendkívüli tanár, általában az újonnan alkalmazottakat hívták így. A rendkívüli tanár nem volt az egyetem alkalmazottja, úgy, mint ma a megbízott előadó. Ettől még lehetett tanszékvezető is. Visszakanyarodva Tompa Ferenchez, azt válaszoltam neki: – Feri bátyám, én Debrecenben vagyok az akadémián. – Na – azt mondja – azt ne is halaszd el! Hanem mi elintézzük, hogy ne kelljen neked állandóan Pesten lenned! – Debrecenben hál' Istennek szereztem annyi renomét, hogy megengedhettem magamnak, hogy egy hónapig nem voltam ott, pedig gyakran tartottak katalógust. Egyszer egy tanár mondta is nekem: – Kolléga úr, magát nagyon régen láttam az előadásomon! – Ez félév után volt. Mondtam is neki akkor: – Professzor úr, hogy sikerült a kollokviumom? – Jelesre. – Hát, ezzel el volt intézve a dolog.
– Hányan voltak egy évfolyamon?
– 40-45-en voltunk egy évfolyamon.
– Hogyan mulattak akkoriban az egyetemisták?
– Éjszakázni, az érettségi utáni egy-két évtől eltekintve, nem szerettem. Akkor buli még nem volt, de voltak alkalmak, hogy a fiatalság összejött. Debrecenben a Bikának volt egy terme, egy illető zongorázott, egy csésze kávéra, egy stampedli italra bejött a fiatalság. Éjfél után már nem szórakoztam. Az első két évben viszont előfordult, hogy alvás nélkül mentem ki az akadémiára. 6 óra 30 perckor indult a Bikától a villamos.
– Kollégiumban lakott Pali bácsi?
– Nem, a városban, albérleti szobában. Budapest és Debrecen között, mint az inga, jártam föl s alá, vonattal. Volt úgy, hogy már számoltam azzal, hogy kollokvium lesz. Tudniillik a tanár évközben akár hármat is tarthatott. Egy lakótársam megkértem, hogy ha kiírják a kollokviumot, értesítsen engem Pesten. Magammal hoztam a könyvet, itt fölkészültem arra is, az éjszakai vonattal leutaztam Debrecenbe, átöltözködtem, kimentem az akadémiára, ami 10 km-re volt a várostól, villamos közlekedett arra. A déli gyorssal már utaztam vissza Pestre… Három év volt a tanidő, megszereztem a diplomát, az alatt Pesten lehallgattam nyolc félévet. Utána megszakítottam az egyetemet az egy éves katonai szolgálattal, utána folytattam az egyetemet. 1938-ban megkaptam az abszolutóriumot, úgy volt, hogy ősszel szigorlatozok, a disszertáció témát már harmadéves dolgomban kiosztotta Tompa, aki akkor már rendes tanár volt. 1938 nyarán leadtam a disszertációt...
– De a történelem közbeszólt...
– Igen, a katonai alakulatomat (tartalékos honvéd, címzetes őrmester voltam) mozgósították. Szeptember első napjaiban mentünk Munkácsra. Karácsony előtt leszereltek. 1939 tavaszára gondoltam a szigorlatot, közben a történelem megint közbeszólt. Szerencsére az alakulatból egy tiszt figyelmeztetett, hogy valami disznóság megint lesz, erre rohantam föl február 20-a tájékán a kvesztúrára, hogy mi a legközelebbi terminus, hogy szigorlatozhassak. Február végén leszigorlatoztam… Hála Istennek, mert március 14-én megint berángattak az alakulatomhoz és mentünk Kárpátaljára. Tompa már megmondta nekem korábban is, hogy ha leszigorlatozok, fölterjeszt, hogy tanársegéd legyek a tanszékén. Ugyanakkor Gróf Zichy István, a Nemzeti Múzeum akkori igazgatója is mondta, hogy menjek a múzeumhoz. Egyébként meg kell mondanom, hogy az édesatyám támogatta azt, hogy én nem mentem haza Acsára, segíteni neki az otthoni munkákban, mint pl. a két bátyám. Anyagilag támogatott, hogy itt Pesten mint fizetés nélküli tanársegéd működjek. 1941-ben az édesatyám meghalt. Bementem Tompához egy szép napon azzal, hogy sajnos, nekem haza kell mennem, és lemondok a tanársegédségről. Ő ehhez nem járul hozzá, mondta, Acsa közel van Pesthez, ő úgyis fizetéstelen, egy fél évre szabadságra mehetek, s majd nyáron beszélünk. Félháborús idő volt, jóformán minden héten meg kellett fordulnom Pesten, így nyáron megállapodtunk abban, hogy hétfő–kedd–szerdán fenn vagyok Pesten, délután bent vagyok az egyetemen, csütörtök–péntek–szombaton otthon lehetek. 1944 ősszel megint berántottak katonáékhoz. Először Hévízen játszottuk a katonásdit két hónapig, majd december 1-én a frontra kerültem, ami akkor már a számunkra Csepel volt. Február 8-án a Testnevelési Egyetem épületében többedmagammal együtt szépen bevártuk az oroszokat. Utána jött egy két és fél éves „tanulmányút” (értsd: szovjet hadifogság). 1947 júliusában kerültem haza, akkorára Tompa a háború áldozata lett. (Tompa Ferenc polgári védelmi kötelezettségét végezve, Budapest ostromakor, 1945. február 9-én, egy aknaszilánk okozta sérülésbe halt bele.) Helyette Banner János Szegedről került fel a tanszékre. Ő mondta, hogy maradjak nála tanársegéd. Otthon paradicsomi állapotokat találtam: a földreform alapján száz holdat visszahagytak, úgy nézett ki, hogy lehet folytatni az életet, ide, mint fizetéstelen tanársegéd be-bejártam. Addigra már nős és egy gyerekes apa is voltam. – Valamiből élned is kell. Amikor ráérsz, gyere be – mondta Banner. 1949-ben az egyetem közölte, hogy az átszervezés miatt rám nincs szükség, különben is, nem lehet valaki fizetés nélküli dolgozó, mert ilyet a szocializmus nem tűr el, viszont nem azért voltam két és fél éves „tanulmányúton”, hogy az itteni helyzetet ne tudjam felmérni, és 1949 folyamán egy állami gazdaságnak bérbe adtam, majd ellenszolgáltatás nélkül felajánlottam a gazdaságot.
– És a bátyjai?
– A két bátyám Vilmányban és Göncruszkán élt, ők is felköltöztek Pestre. Én maradtam még Acsán. A Közgyűjtemények Országos Főfelügyelőségének vezetője, Radnóti Aladár egyetemista társam volt. Ő ajánlotta fel nekem, hogy menjek a balassagyarmati múzeumba régésznek.
– Holott korábban a pesti egyetemen volt tanársegéd Pali bácsi, és a Magyar Nemzeti Múzeumba is szívesen várták volna...
– De 1945 után, engem?... Az osztályidegent?... És a gyarmati múzeum igazgatója akkor Manga János volt, egy néprajzos, felvidéki ember, aki ide járt egyetemre. Én akkor már tanársegéd voltam. Ő is mondta, hogy menjek Gyarmatra. A múzeum tulajdonképpen teljes csőd volt a háború után, egy nyugdíjától is megvont egykori alezredes látta el a szükséges teendőket. Elég hosszú ideig tartott a kinevezés, végül 1950. május 16-án Balassagyarmatra kerültem. Ott voltam egészen 1957 elejéig.
– Hogyan élte meg '56-ot?
– Véletlenül engem az ötvenhatos forradalom nem Pesten talált. Rádon voltam ásatáson, amikor meghallottam, hogy ezen a környéken harcok vannak, visszajöttem ide Pestre a családhoz. Míg távol voltam, az alatt egy felettesem nem éppen kedvező híreket terjesztett rólam, ami miatt elhatároztam, hogy nem vagyok hajlandó Gyarmaton maradni. Fölmentem a minisztériumba Korek Józsefhez, aki akkor helyettes vezetője volt a múzeumi osztálynak. Elmondtam neki, böcsületesen elkáromkodta magát, és január 9-én áthelyeztetett a Nemzeti Múzeumba.
– Hogyan jött az ötlet, hogy bronzkoros, rézkoros régészként, ráadásul az ötvenes években, a harangokkal foglalkozzon?
– 1951-ben a balassagyarmati múzeum kapott egy értesítést, hogy valami nagy csontot találtak Nógrádszakál településen. Gyakorlatilag ketten voltunk, az igazgató és jómagam, a múzeumból nekem kellett kiszállnom. A reggeli vonattal ki is mentem Szakálba: egy kútásásnál az Ipoly rétjén kb. három méter mélyből egy mamutfogat hoztak elő. A mamut a zápfogait időnként kiköpi és újat növeszt. Mivel hordalékföldben volt, a jó ég tudja, mikor és hol köpte ki egy mamut, az Ipoly honnan hozta – jelentősége nem volt. A munkások kérdezték, mivel foglalkozom. Mondtam, hogy régiségekkel. Mire az egyik munkás megszólalt, jó palócosan: – Hát, há volomi igen régit akór látni akkór menjen föl a toronybá! – Vonat csak este volt vissza Gyarmatra, hát mit csináljak? Fölkapaszkodtam a kis dombra, ahol a templom állt a falu mellett (utáltam a hegymászást!), jött a harangozó, fölkapaszkodtam vele a toronyba, és ahogy fölmásztunk a felső szintre, a szemben lévő harangon ujjnyi nagyságú számjegyek: 1523. Tehát három évvel Mohács előtt... ez már akárhogy is, valami! Legközelebbi pesti utam alkalmával bementem a Nemzeti Múzeum akkori főigazgató-helyetteséhez, Mihalik Sándorhoz, aki kiváló művészettörténész volt: – Sándor, ki foglalkozik Magyarországon, aki ipartörténész, harangokkal? – Azzal senki. Nem is jó azzal foglalkozni, azok templomtoronyban vannak!... (1951-et írtunk.) – Hát, gondoltam magamban, ha senki nem foglalkozik, akkor érdemes ezzel foglalkozni. Mert ez egy speciális, nem mindennapi kézműipar, és ennek a magyarországi történetével foglalkozni érdemes. Egyébként Rómer Flóris is ugyanezen a véleményen volt száz évvel korábban, csak hát akkor se a közlekedési, se a híradási helyzet Magyarországon nem volt olyan, hogy ő ténylegesen tudjon foglalkozni a magyarországi harangöntés történetével. Nagyszerű munkát végzett, hanem az élete folyamán ő is előbb-utóbb alábbhagyott a harangok kutatásával. Ezután Nógrádban, miután elég sokat kellett nekem vidékre kiszállnom, ha volt időm, elmentem a plébániára, parókiára, és két kérdéssel fordultam a lelkészhez: 1. Engedjen föl a toronyba. 2. Ha megvan az egyházlátogatási jegyzőkönyv, azt átnézhessem, kiírhassam a harangok adatait. Hamarosan rájöttem, hogy ennek a nógrádszakáli harangnak két harangtestvére is van még Nógrádban. (A harangtestvérek ugyanannak a mesternek a munkái; felirataik ugyanazzal a sablonnal készültek.) Ebből kifolyólag aztán Nógrádban az összes községet bejártam. Amikor fölkerültem Pestre, itt előttem sokkal nagyobb lehetőségek nyíltak ki, mert rengeteget kellett a beosztásom miatt vidékre járnom. Akkor a leletmentéseket országszerte az Adattár irányította, ahol én dolgoztam. Rengeteg felé kellett mennem, ha volt időm, akkor a templomtorony szintén az aznapi munkáim közé tartozott.
– Mikor mászott fel utoljára Pali bácsi harangtoronyba?
– 2000-ben infarktust kaptam, a feleségemnek megígértem, hogy toronyba már nem mászom, viszont Baranya megyét még bejártam. Horváth Csillával bejártuk Baranya községeit, ti. megmaradt egy már 1931-ben megszűnt műhely díszítéseinek 130 darabos öntőformakészlete. Melyik mikor készült, a meglévő harangok alapján lehet kikövetkeztetni. Az egyik pécsi kápolnában lévő harang egy olyan pécsi harangöntő műve volt 1687-ből, egy évvel Pécsnek a töröktől való visszafoglalása után, akinek a nevével addig nem találkoztunk. A felirat a harang oldalára volt öntve, közvetlenül a harangszék tartógerendái között volt. A múzeum fényképésze hiába ment fel, és hiába készített fényképet, nem látszott. Ennek elolvasására felmásztam, de csak egy emelet magas volt, ez 2001-ben volt.
– Van-e legkedvesebb harangja?
– Hát a nógrádszakáli.
– Az első?
– Hát, természetes. Mert az vitt rá erre.
– Létezik egy középkori legenda, hogy ezüstöt kell tenni a harang anyagához, hogy szépen szóljon.
– Ez nem középkori legenda, kérem szépen. Ez egy általános és Európa-szerte elterjedt legenda. Különböző változatai vannak. Az alap, hogy a község régi harangját egy sertés túrta ki a mocsárból, forrásból. Másik: a község számára régen öntöttek egy harangot, amit vízen át hoztak volna, de a csónak felborult, vagy a harang kiesett a csónakból és még most is a tóban lappang. Van egy változata, hogy mocsárban, kútban el van rejtve a község régi harangja, kinccsel, pénzzel van tele. További: már megtalálták, ki akarták húzni, már majdnem a föld felszínén volt, de akkor az ökrök vagy lovak, akik húzták, megijedtek, a harang visszaesett, és azóta sem találják. A Jeges-tengertől az Adriáig, a Rajnától a Keleti-Kárpátokig vannak erről adataim. Ez egy népi legenda, amely majdnem minden 1700 előtti magyarországi harangnál megvan. Bodrogzsadány görög katolikus templomában van egy harang, amelyet 1646-ban egy eperjesi mester, Georgius Wierd öntött, de a helybéliek szerint a Bodrogban találták.
– Szép története van Magyarországon a harangöntésnek. Európa első harangöntő műhelye is hazánkban került elő.
– Az első harangöntő műhely, amit ismerünk, valóban Zalavárott működött.
– A Csolnoknál előkerült harang pedig Európa legrégibb harangja?
– Európa jelenleg megszólaltatható legrégibb harangját 1966-ban egy traktor szántotta ki Csolnok határában. Ennél idősebb harang is van, a Vatikáni Múzeumban, a San Camino-i harang, az 8. századi, csak az annyira korrodált, hogy nem szólaltatható meg. A kölni múzeumban van egy Saufang (koca fogta), nem bronz, hanem vaslemezből készült, valószínűleg 8. századi harang. Amikor II. János Pál 1991-ben Magyarországon járt, és Esztergomban a bazilika előtt celebrált egy misét, akkor a javaslatomra egy kis állványon ott volt ez a harang, és amikor a pápa bevonult, ezzel harangoztak.
– A magyarországi harangöntés középkori virágzása után a kora újkorban, a hódoltsági területeken visszaesett a haranggyártás.
– Mohács nem állította meg azonnal a harangöntést. Nógrádban találunk 1532-es harangot is. A nógrádszakáli testvérei között is lehet esetleg Mohács utáni.
– A török korban megjelennek a falusi mesterek is.
– Az egykori török határ közelében fekvő községekben, pl. Tardon, Borsodban és Nógrádban Szandaváralján, amelyekről első benyomásra is látszik, hogy nem hivatásos céhes mester munkája volt. Eperjesen Georgius Wierd kiváló harangokat tudott önteni. Feliratuk vagy latin, vagy német. Ezek felirata viszont magyar, a betűk rondák, néha a fejük tetején állnak, kis méretűek. Én úgy tudom elképzelni, hogy a török által birtokolt terület határán – én most akarattal nem hódoltsági területet mondok, mert azt nagyon jól tudjuk, hogy a királyi területen is voltak hódolt falvak – a közelben nem volt olyan város, ahol harangot öntöttek, viszont a falunak harangra szüksége volt. A falusi élet ritmusát az óra előtt a harang adta meg: az ébredést, a déli munkaszünetet és az esti elnyugvást a harangszó jelezte. Ha valami miatt riasztani kellett a falut, a harangszó riasztotta, de ha valaki meghalt, arról is a harang adott hírt. Mindig voltak olyan ezermesterek a világtörténelem folyamán, akik nagyon sok mindent el tudtak sikeresen végezni. Nem is voltak tanult emberek, de vállalkoztak arra, hogy egy kisebb harangot készítenek.
– Nem szándékozott soha tudományos fokozatot szerezni Pali bácsi?
– Tudományos minősítést nem szereztem, mert az 1970-es években, amikor erre pályáztam, negyven éves szakmai múlttal a hátam mögött, a Nemzetközi Régészeti Unió Állandó Tanácsának tagjaként, az akkori tudományos bizottság se az ideológiai, se a szakmai vizsgát nem engedélyezte…
– Pali bácsi szerint van-e jövője a múzeumnak a 21. században, amikor az ifjabb generációk egyre inkább a virtuális, számítógépeken megjelenő valóságot preferálják?
– Az 1920-as években élt még egy idős nagynéném, aki azt mondta: – Jaj, a múzeum a legunalmasabb hely a világon, mindegyik a kőkorral kezdődik. – Annyiból igaza volt, hogy a 19. század múzeumi anyagbemutatása abból állt, hogy vitrinekbe egymás mellé téve a tárgyakat, kitették a múzeum egész anyagát, és különösebb magyarázat nélkül bemutatták. A második világháború után a muzeológusok átlátták, hogy nem ez a múzeum feladata, hanem az ismeretterjesztés. A hatvanas években a Nemzeti Múzeum alkalmanként, egy-egy vasárnapon, rendkívüli kiállításokat rendezett. Volt pl. „Aranyvasárnap”: a múzeum kincs anyagát mutatták be, egy napra. A jegykiadás fél hatkor megszűnt, de még fél nyolckor is az Arany János szobra mellett várakoztak az emberek, és türelmesen várták, hogy bejöhessenek. Egy jól megrendezett kiállításnak van értelme és tanító ereje. Ez a múzeum feladata. De ezt csak megfelelő képzettséggel, gyakorlattal és értelemmel rendelkező muzeológusok állíthatják össze, akik nem állnak meg a saját ismereteikkel az egyetemi szinten, hanem utána is tovább képzik magukat és kutatómunkát végeznek. De nem csak bent a múzeumban, hanem a terepen is. A régész helye nem az íróasztal mellett van...
Ez utóbbit Patay Pál életművével is igazolta. A harangok kutatása során bejárta az egész országot, felmászott minden harangtoronyba, miközben bronzkoros, rézkoros régészként számtalan feltárás fűződik a nevéhez, amelyek összefoglalását Ő Maga tette közzé a megyei múzeumi évkönyvekben. Sokrétű munkásságának elismeréseképpen 2004-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét, 2014-ben, századik születésnapján a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjét kapta meg.
Miközben az ünnepelt hosszú pályafutásáról mesélt nekem, amelyet minduntalan átrajzolt a történelem, azon tűnődtem, hogy Patay Pált kivételesen erős és nemes anyagból alkotta meg a Jóisten: mint a harangöntő mester, aki ezüstöt kevert az érchez, hogy a harang szépen szóljon.
Legalábbis így szól a legenda.
