A lexikon szó hallatán sokunknak jókora keménytáblák közé rejtett, apró betűs, befogadhatatlan információtömeg jut eszünkbe. Mégis, ha valamiért le kell kapnunk a polcról, nagyon jól jön, hogy valaki vagy valakik hosszú évek fáradságos munkájával a lehető legtöbb fellelhető ismeretet összegyűjtötték, amihez adott szakterülettel kapcsolatban hozzá lehet férni.
Így van ez azzal a nemrég megjelent, különleges lexikonnal is, amely azokat a személyeket mutatja be, akik a magyar madártan ügyét akár hivatásos, akár műkedvelő ornitológusként a múltban előre vitték.
A dr. Magyar Gábor tollából megjelent Magyarországi ornitológusok életrajzi lexikona címet viselő kötetben megtaláljuk a magyar ornitológia „nagyágyúit”, de olyan személyeket is, akikről talán sosem hallottunk, vagy ugyan más szakterületről ismerjük őket, ám nem tudtuk, hogy valamilyen formában az ornitológiához is közük volt.
A Magyar Természettudományi Múzeumban július 12-én tartott könyvbemutató keretében nemcsak a frissen megjelent életrajzi lexikon keletkezésének körülményeit, hanem a magyar ornitológia fellegvárainak történetét is megismerhettük. A dr. Csorba Gábor tudományos és gyűjteményi főigazgató-helyettes moderálásával zajló bemutató kuriózuma volt továbbá a néhány – Herman Ottó, Kittenberger Kálmán és Xántus János (természetesen valamennyien szerepelnek a lexikonban) által gyűjtött – madárból álló minikiállítás, valamint a madárgyűjtemény ritka, értékes példányainak bemutatása egy exkluzív gyűjteményi séta keretében.
A könyvbemutatón a múzeum főigazgatója, dr. Korsós Zoltán köszöntő beszédében kiemelte, hogy a lexikon nemcsak a magyar madártan, hanem jószerivel a magyar zoológia keresztmetszetét is adja, hiszen szinte mindenki, aki zoológiával foglalkozik, valamiképpen kapcsolatba kerül a madarakkal. A főigazgató felhívta a figyelmet a Madárgyűjteménynek az ’56-os tüzet „túlélő”, értékes gyűjteményi anyagára, azonban hangsúlyozta az azóta újjáépült gyűjtemény jelentőségét is, amit az is mutat, hogy azt számos hazai és külföldi szakember látogatja rendszeresen kutatási célból.
A zöldfejű nektármadár (Cyanomitra verticalis) Kittenberger által gyűjtött példánya is része volt a helyszíni minikiállításnak (fotó: György Zoltán)
Zöldfejű nektármadár (Cyanomitra verticalis)
Afrika középső területeiről ismert, széles elterjedésű faj. Elsősorban nektárfogyasztó, de táplálékát kisebb rovarokkal is kiegészíti.
A madarat Kittenberger Kálmán a kelet-afrikai Mujenje-ben, 1913. 08.30-án gyűjtötte.
Dr. Magyar Gábor a könyv keletkezésének körülményeit, valamint a könyvben szereplő személyek körét ismertette. A lexikonban 455, olyan hivatásos vagy amatőr ornitológus életrajza olvasható, aki Magyarországon született vagy Magyarországon madártani tevékenységet folytatott, magyarul vagy ugyan idegen nyelven, de a magyarországi madárvilággal kapcsolatban publikált, illetve a magyar madártan ügyét bármilyen egyéb módon segítette. Megtudhattuk, hogy az egyetlen szerzős lexikon megszületéséhez szükséges adatgyűjtő munka mintegy tíz évet ölelt fel. Összehasonlításképpen megemlítette, hogy a Magyar Életrajzi Lexikon elkészültéhez 33 év alatt 363 ember járult hozzá.
Magyar Gábor, a szerző (fotó: György Zoltán)
A könyvbemutató következő három előadásában a magyar ornitológia fellegvárait ismerhettük meg. Elsőként dr. Bankovics Attila, a múzeum Madárgyűjteményének egykori vezetője mutatta be a múzeum és a Magyar Madártani Egyesület tevékenységének történetét. Az 1800-as évek első felétől, a Madárgyűjtemény vezetőinek nevével fémjelzett időszakokban megtörtént a magyar tudományos ornitológia alapjainak lerakása, a hazai fajok tudományos leírása, majd az addig kevéssé kutatott régiók orniszának feltárása. Az 1970-es évektől kezdődően, több évtizeden keresztül, a gyűjtemény tevékenységét a természetvédelmi célú kutatások határozták meg. Az ezt követő, jelenleg is tartó szakaszban speciálisabb területhez kötődő ökológiai, faunisztikai és taxonómiai célú kutatások folytak, illetve folynak ma is (pl. gyurgyalagok táplálkozásvizsgálata, madarak és tolltetveik gazda-parazita kapcsolatának makroevolúciós elemzése, madárkoponyák finommorfológiai vizsgálata.
Bankovics Attila (fotó: György Zoltán)
Az előadó az 1974-ben alakult Magyar Madártani Egyesület tevékenységének történetét is összefoglalta. Kiemelte a mára már hatékonyan működő, globális madárvédelmi szervezeti rendszerbe való betagozódás jelentőségét és eredményeit, a nemzetközi keretek közt zajló vonulásvizsgálatokat, valamint a hazai veszélyeztetett madárfajok védelmét célzó tevékenységet, melynek köszönhetően hosszú évtizedek óta nyomon követhető a veszélyeztetett fajok állományának változása.
Jambu-gyümölcsgalamb (Ptilinopus jambu) (fotó: György Zoltán)
Jambu-gyümölcsgalamb (Ptilinopus jambu)
Ez a gyümölcsevő galambfaj Délkelet-Ázsia, Indonézia, Pápua Új-Guinea és a környező kisebb-nagyobb szigetek térségében honos.
Az itt látható példányt Xántus János (1825–1894) az 1868–1871 közötti délkelet-ázsiai gyűjtőútján ejtette el.
Ugartyúk (Burhinus oedicnemus) (fotó: György Zoltán)
Ugartyúk (Burhinus oedicnemus)
Dél-Európa, Délnyugat-Ázsia és Észak-Afrika szikes, homokos pusztáinak jellegzetes, viszonylag ritka madara. Nagyobb rovarokkal, kisebb gerincesekkel táplálkozik.
A madarat Herman Ottó (1835–1914) tömte ki az 1860-es évek elején Chernel Károlynak, Chernel István édesapjának. Chernel István felirata szerint ez volt az első általa látott kitömött madár.
Az előadók sorában dr. Kalotás Zsolt következett, aki a Herman Ottó kezdeményezésére 1893-ban miniszteri rendelettel létrejött Magyar Madártani Intézet történetét ismertette. A számos különböző formában és néven több mint 100 évig a magyar madártani kutatás központjaként működő, többször megszűnéssel fenyegetett, majd 2004-ben rendelettel felszámolt intézményének tevékenységét a legelső időben három irány jellemezte: a madárvonulás-kutatás, a gazdasági madártan és a madárvédelem. Már a 19. század végén is foglalkoztak a madarakat fenyegető vadászat szabályozásának kérdésével, a mezőgazdaság és az erdőgazdálkodás bizonyos madárfajokra gyakorolt hatásával, és persze a széles társadalmi bázison nyugvó madárvonulás-kutatással is, melynek eredményeként rövidesen megszülettek az első, vonulási útvonalakat ábrázoló térképek. Az intézet, vele együtt Magyarország 1908-ban, a világon harmadikként csatlakozott a madárgyűrűzési programhoz. Az első világháborút, a gazdasági világválság szorongató hatásait az intézet valahogyan átvészelte, ám az 1944-es ostrom végzetes károkat okozott. Megsemmisült többek közt az irattár, 60 ezer könyv, több ezer madárpreparátum és az összes gyűrűzési adat. A háború után újrafogalmazták és meghatározták az intézet működési feltételeit, és az 1950-es években már intenzív madárvédelmi, ökológiai és természetvédelmi kutatásokat tudott folytatni, akkor éppen a növényvédelmi kutatóintézet szervezetén belül. Az 1960-as években az Országos Természetvédelmi Hivatal szervezetrendszerébe azonban már nem illett bele, a korábbi tevékenységeket egyre inkább felváltották az adminisztratív, hivatali feladatok. Az intézet a rendszerváltás után rövid időre újjáéledt, 1993-ban, fennállásának 100. évfordulóján úgy tűnt, van politikai akarat a folytatásra. Sajnos nem így lett, az intézet 2004-ben végleg megszűnt.
Kalotás Zsolt (fotó: György Zoltán)
Végül nem maradhatott el a társadalmi alapon szerveződött Magyar Ornithológusok Szövetségének bemutatása sem. Dr. Magyar Gábor előadásában elmondta, hogy 1928-tól 1945-ig működő szervezet tevékenységének célja és jellege hasonló volt a mai MME-jéhez. A két háború közt létrejött, és bizonyos politikai szereplők által támogatott szervezetet azonban az 1930-as évektől egyre inkább szétzilálta a Madártani Intézettel történő rivalizálás, majd végleg felszámolta a háború után kialakult politikai rendszer.
A könyvbemutatót dedikálás, majd gyűjteménylátogatás zárta.
A szerző dedikál (fotó: György Zoltán)
Nyitókép:
Papucscsőrű gólya (Balaeniceps rex) (fotó: György Zoltán)
A papucscsőrű gólya neve kissé félrevezető, hiszen nem a gólyaalakúak (Ciconiiformes), hanem a gödényalakúak (Pelecaniformes) rokonsági körébe tartozik. Afrika középső részeinek mocsaras területein él, elsősorban halakkal, kétéltűekkel, hüllőkkel táplálkozik.
A madarat Kittenberger Kálmán (1881–1958) gyűjtötte Kelet-Afrikában, a gyűjtés pontos helye és ideje nem ismert.
