Ismerős, „bemelegítő”, csapatépítő játék: mindenki írjon egy szót egy papírlapra, dobjuk be egy kalapba, húzzunk egyenként, csukott szemmel és próbáljuk meg kitalálni, kinek a „szava” lehet, ami a kezünkbe került és miért pont ezt választhatta. Mi történik, ha valaki a Kalyi Jag Roma Nemzetiségi Iskolában a cigány szót dobja be a közösbe? És mivel senkinek semmi kedve találgatni a szerzőt vagy motivációit, nekik szegezzük a kérdést: mi jut erről elsőre eszükbe? Cigány? – méláznak el… Lop. Csal. Hazudik. Nem olyan mint mi, mert mi más, tisztességes, cigányok vagyunk. Valakiben felbukkan a tánc, ő írásban kommunikál, nem akar/tud megszólalni. A többiek rendíthetetlenül sorolják a többségi társadalom tagjainak tulajdonított előítélet-rendszer minden vaskosan negatív sztereotípiáját megkérdőjelezhetetlen igazságként.
Jellemző pillanatkép, megválaszolatlan kérdéseivel, ellentmondásosságával, felkavaró tapasztalatiságával, a Petőfi Irodalmi Múzeum Ki vagyok én? című közel féléves kísérletéből[1]. 5 hónapon keresztül heti másfél órában, három csoportban dolgoztak a Kalyi Jag Roma Nemzetiségi Iskola diákjai hol az iskolában, hol a múzeumban, csoportvezetőikkel és egy múzeumpedagógussal, hogy a címben felvetett igencsak súlyos kérdésre válaszokat találjanak és létrehozzanak egy közösségi kiállítást a performatív művészetek, a kreatív írás és olvasás, illetve a képzőművészet eszköztárának segítségével.
A kísérletezés – közhely – kockázatos vállalkozás. Mi történik, ha a projektbe bevont diákoknak „cigánynak lenni” sokkal inkább a „társadalmi bőr” élménye, mint a megtartó kulturális gyökerezettség megélése? Mi, ha a csoportvezetők szembesülnek azzal, hogy a 16-22 év közötti fiatalok számára bármilyen keretrendszer, „játékszabály” a bukás, a meg nem felelés frusztráló érzetét hordozza, ezért elutasítják annak felvállalását, betartását? Ha a foglalkozásokat az egymásra következés, nyersen egyszerű időbelisége kapcsolja össze, s nem pedig a cél felé törekvés élménye? Mit tehet egy múzeum és múzeumpedagógusai, ha a heterogén, mozaik identitás múzeumi (re)prezentációjáról a múzeum(pedagógia)i szerepvállalás lehetőségeire, felelősségére és határaira helyeződik a hangsúly?
Fotó: Bach Máté
Talán azt, hogy komolyan veszi mindezeket a kérdéseket, még ha nem is talál rájuk megnyugtató választ és megosztja tapasztalatait. Például: hogyan lehetett a közel fél év alatt a kreatív írás és olvasás csoport tagjait, akik számára az írás elsődlegesen a mindennapi kommunikáció részét képező (üzenet)írás, és az olvasáshoz szinte semmilyen pozitív élményük nem kapcsolódik, pár mondatos, közösen írt szövegek létrehozására ösztönözni?
A csoportvezetői elképzelés szerint egyszerű szabály játékokat, szövegalkotási gyakorlatokat követően, melyek felszabadítják a diákok kreatív energiáit, megtapasztaltatják velük a szöveges teremtés örömét, a résztvevők közösen létrehoznak egy kortárs cigány mesét. A kitűzött célból mi sem valósult még meg két hónapot követően. Semmilyen történet nem korvonalazódott: a diákok majd minden órán kijelentették, hogy értelmetlennek tartják a firkálgatást, olvasgatást, egyáltalán történetek kitalálását; a közös alkotást segíteni hivatott játékok szabályrendszereit nem fogadták el, jobb esetben csupán módosították, folyamatos „rögtönzésre” kényszerítve a csoportvezetőket.
Fotó: Bach Máté
Kérdéstelen figyelemmel fogadták azonban a cigány származású és / vagy identitású, kötődésű, az óra végén érkező vendégeket, akik képesek voltak megfogalmazni céljaikat és hihetetlen erővel el is kezdték megvalósítani őket. Az utolsó meghívott Bach Máté volt, akinek szociofotói szinte lenyűgözték a fiatalokat, a csengő hangjára meg sem rezzentek és a 90 percre tervezett beszélgetésből 120 perces ámulat lett. Tűpontosan értelmezték a képek kompozícióit és végtelen empátiával, odaforduló megértéssel, igaz együttérzéssel az azokon szereplő többnyire kiszolgáltatott embereket. A cigány már nem hazug, fa tolvaj gazember volt, hanem mélyszegénységben élő, reményvesztett édesapa, aki még mindent megtesz, hogy a gyermekeinek enni adhasson. Innentől a csoportvezetők (Gökhan Ayhan és Izsó Zita) képzőművészeti alkotásokat és fotókat vittek minden órára és a közös szövegek elkezdtek formálódni, nyers és gyönyörű mondatok születtek és egy közös tapasztalat: az írás segít élni. Egy történet megalkotása lehetőséget teremt arra, hogy alig-alig kanalizált feszültségek „kiszikrázzanak”, szavakba sűrűsödjenek, formát találva csillapodjanak, legalábbis ott és akkor, átmenetileg. Csendes csodák történjenek: az indulatait nehezen mérséklő lány, mikor zavarta, hogy néhány iskolatársa az osztályterem ajtaja előtt zajongott, s ő a formálódó szövegre szeretett volna koncentrálni, mindössze résnyire nyitotta az ajtót és kért, csendesen és csend lett. S miért kell mindehhez a múzeum, mit ad az osztályteremben zajló munkához? Két szóval: legitimál és megmutat. Megmutatja a diákok alkotásait, értéküket és történetüket kibontva, teret, időt és közönséget ad a prezentációnak, kijelöli azt a legitim beszédmódot, mely hozzájuk kapcsolódhat, s nyilvános elismeréshez segíti a diákok szabálykövetőbb, közös alkotást eredményező együttműködését.
[1] EFOP-3.3.3-VEKOP-16-2016-00001 azonosítószámú, Múzeumi és könyvtári fejlesztések mindenkinek című kiemelt projekt keretében megvalósuló Ki vagyok én? Én mondom meg! mintaprojekt
