Az alábbiakban Dan Hicks cikkének fordítása alapján gondolkodhatunk el a múzeumok társadalmi szerepéről, kultúraformáló erejéről. Olyan kérdéseket vet fel a cikk szerzője, amelyek önvizsgálatra késztetnek, illetve megkérdőjelezik a meglévő hatalmi narratívákat. Dan Hicks régészprofesszor az Oxfordi Egyetemen, és a hamarosan megjelenő The Brutish Museums írója.
Ahogy Afrikában rohamos ütemben nyílnak meg újabb és újabb múzeumok, a kolonizáció borzalmaiból eredeztethető problémák felülvizsgálatára való is igény egyre növekszik, ezzel kényszerítve a klasszikus európai intézményeket az egykori birodalmak hagyatékának felszámolására.
A régészet és az antropológia a kolonizációs bűnök kiemelten fontos eszköze. Erejük kulcsa abból a különlegességükből fakadt, hogy képesek voltak tér és idő megértésére, felszámolására. Johannes Fabian - amszterdami születésű író1983-ban íródott Time and the Other (Az Idő és a Másik; a szerk.) c. könyvéből megtudhatjuk, miként is működött pontosan ez az illúzió. Ahogy a világutazó egyre messzebb és messzebb utazott az őt meghatározó nagyvárostól, úgy jutott vissza egyfajta társadalmilag konstruált "múltba" is, s döbbent rá, hogy Afrikában, Tasmániában, vagy Tierra del Fuegon egészen a "kőkorszakig" jutott.
Johannes Fabian, Time and the Other
Az antropológiai múzeumok, melyek „egyetemes”, vagy „világi kultúra” megnevezésű gyűjteményeket birtokolnak, először Európában - leginkább a XIX. század végi Németországban és Angliában - alakultak ki. Ezeket a fent említett, "különleges időhurkok" a bemutatására hívták életre, így nem meglepő, hogy intézményes szinten legitimizálták az imperialista Európa rasszista ideológiáit, bebetonozva őket a köztudatba. A „primitív művészet” és a “civilizáció” ilyen fokú szétválasztása mélyen beivódott az európai múzeumi kultúrába. Ez, a napjainkban is meghatározó, kolonizációs hozzáállás kérdőjeleződik meg és vár teljes gondolati felülbírálatra, ennek pedig nem szabadna elkerülnie a figyelmünket.
A brüsszeli agglomerációba tartozó csendes kisvárosban, Tervurenben, a Royal Museum of Central Africa, egy ötéves felújítást követően, 2018. decemberében újra megnyitotta kapuit. Az 1897-ben építtetett múzeum eredetileg II. Leopold, Congo Free State megnevezésű, a korban majdnem egész Kongó államra kiterjedő kolóniából zsákmányolt privát gyűjteményének biztosított helyet, így kitömött állatok és geológia leletek is megtalálhatóak a tradicionális afrikai művészet tárgyai mellett. A múzeum megalakulásakor egy rövid életű „emberi állatkert” is helyet kapott, kertjében több, mint 260 kongói férfit és nőt vettek fel a látványosságok közé. Az intézmény jelenleg a történelmi kegyetlenségek felszínre hozásával, új múzeumi szövegek megalkotásával kísérli meg átírni a belga kolonizáció történetét és megosztani annak körülményeit a világgal.
Azonban ez a dekolonizációs megközelítés egyidejűleg sikerltelen kísérlet és kudarc is. Teljesen mindegy ugyanis, milyen részletesen és őszintén meséljük el Belga Kongó több millió áldozatainak vérrel festett történetét, ha a berendezési tárgyak és maga az épület is eredeti céljainak megfelelően cselekszik: azaz az afrikaik tárgyiasításával terjeszti letűnt korok kolonizációs és rasszista ideológiáját. Ilyen formában Európa múzeumai, Sumaya Kassim szavaival élve sosem lesznek dekolonizáltak.
Fotó: Museum of Black Civilisations
A belga múzeummal kontrasztba állítható Szenegál új, 35 milliódolláros beruházása, a Museum of Black Civilisations, azaz a Fekete Civilizációk Múzeuma, amely belga ellenpólusával egyazon hónapban nyitotta meg kapuit. Ahogy igazgatója, Hamady Bokoum is elmondt; a múzeum nem etnológiára, vagy az Európa által meghatározott múltra kíván nagy hangsúlyt fektetni, hanem egy olyan Afrikára, melynek jövője és fiatalsága képes végre az őt mustráló fehér tekintetek reakciójától elvonatkoztatni, és helyette önmagába nézni.
Egy amerikai kolléga, aki nemrég érkezett vissza Dakarból, az ottani galéria bizonyos részeit ritkának, félkésznek érezte. Nem hibázott megfigyelésében, ugyanis Afrikán keresztül, Dakartól a nigériai Royal Museum of Benin City-ig, (melynek megtervezésére David Adjaye-t kérték fel), az afrikai művészet és kulturális örökség bemutatásáért és megőrzéséért felelős modern terek párhuzamosan épülnek a megújított, elrabolt tárgyakra vonatkozó visszaszolgáltatási kérelmek beérkezésével.
Tavaly, az Economic Community of West African States 15 állama akciótervet léptetett életbe az afrikai kulturális tulajdon visszatérítésére. 2020. februárjában 13 afrikai államfő szövetkezett egy új stratégia mentén, hogy majd 2021 a Year of Culture for Africa nevet kapja. Reményeik szerint így felgyorsíthatják a kulturális vagyontárgyak Afrikába történő visszatérését. Az afrikai intézmények nem végpontként, inkább lélegző, élő folyamatként gondolnak a múzeumok rehabilitációjára.
Ez az újkeletű, afrikai megközelítés olyan kihívásra készteti egész Európát, melyben magába kell néznie és átértékelnie önnön befejezetlen múzeumait. Az első és legfontosabb programpont a királyi, szakrális, vagy kulturális szempontból ikonikus, kolonizáció alatt ellopott műremekek és anyagi kultúrtárgyak visszatérítése. Nagy-Britannia nemzeti narratívájában ez a Parthenon márványainak, húsvét-szigeteki szobroknak, a Rozetta kőnek, a Benini-bronzoknak, de még a Lewis sakkfigurának is az esetleges elvesztését jelentené. Ezzel kontrasztban, Felwine Sarr és Bénédicte Savoy kártérítési jelentése, mely Emmanuel Macron megbízásából készült, önvizsgálatra szólít fel a „megszerzés körülményeitől függően”. Ennek értelmében olyan tényezők, mint az esetleges eltulajdonítás erőszakossága, vagy kolonizációs begyűjtések, nem vehetőek egy kalap alá a régészeti terepmunkával, vagy akár vásárlással, mely a felek kölcsönös beleegyezésével történt.
Macron jelentése most akciót szült: Tavaly novemberben Omar Saidou Tall kardja, melyet 1893-ban háborús trófeaként vettek magukhoz a franciák, visszakerült Párizsból Dakarba. A Col Alfred Dodds által, az Abomey palota 1892-es kifosztásánál eltulajdonított 26 Benini-szobor pedig, a műtárgyak tartós tulajdonosváltását legitimizáló törvényjavaslatok életbe lépésével szintén visszakerülhet anyaországába. Így Németorszában, az 1904 és 1908 közötti Nama és Ovaherero népirtás – együtt többszázezres áldozatszámmal járó genocídiumok – folyamán eltulajdonított kőkereszt és a Wittboi Biblia is visszakerül Berlinből, illetve Stuttgartból Namíbiába. A Kongói Demokratikus Köztársaság kinshasai múzeumának tavaly novemberi felavatása pedig a Tervureni Múzeum gyűjteményének visszatérítési lehetőségét is a lehetséges kérdések közé emeli. Jóvátételi intézkedések indultak meg egész Európában, Hollandiától Angliáig.
Videó: Kinshasa Nemzeti Múzeum
Európa „egyetemes”, „világi kultúrát” bemutató múzeumainak ideje hamarosan lejár. Hogyan tudnánk részt venni a globalizált jelenben úgy, hogy ne propagáljunk egy elavult, kolonialista szemléletet? El kell engednünk mélyen gyökerező, kultúrát birtokolni vágyó megszállottságainkat, az üresedő galériák okozta félelemérzetünket (gyakori szófordulat olyanoktól, akik a status quo megőrzésén fárdoznak és félnek a lemeztelenített nyugati múzeumok csúfságától, amennyiben a jóvátételi intézkedések valóban létrejönnének.) Itt az idő, hogy a múzeumok a tudatosság tereiként működjenek, amelyek lehetőséget adnak a megértésre, a visszaemlékezésre, és a birodalmak olyan hagyatékainak, mint a „rassztudomány” köztudatból való végleges kiiktatására. Mindezt a tulajdon, a tudás és az emlékezet helyreállítása érdekében is meg kell tenniük.
Az eugenetikai viták hirtelen újraéledése a brit politikában egy erős figyelmeztető jel. Éppen ezért azon túl, hogy a múzeumok reflektív és önelemző módon helyet biztosítanak az egyetemes kultúra nézőpontjából a birodalmak történetének, mégis fontos tudatosítani, hogy ezek bizonyos értelemben állandóan bővülő, azaz befejezetlen létesítmények, és olyan kulcsfontosságú források, amelyek folyamatos újragondolást és újratervezést követelnek meg. Ezzel hozzájárulhatnak ahhoz a szélesebb körű és sürgető európai kihíváshoz, hogy megérthessük és feldolgozhassuk a kolonizált világ okozta borzalmakat.
Dan Hicks cikke alapján.
