Kiss Imre, a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum nyugalmazott főigazgatója kapta idén a Pulszky Társaság Éri István-díját, amelyet minden évben az a szakember nyeri el, aki ki hosszabb távon kiemelkedő és hatásában jelentős tevékenységet folytat a társaság munkája terén, lényegesen hozzájárulva a magyar múzeumügy fejlesztéséhez is. Vele készített interjúnkban arról kérdeztük, hogyan tekint a díjra és az elmúlt múzeumi évekre, milyen sikerekre büszke, honnan merít új ötletet és hogyan látja a magyar múzeumi szakmát.
Kiss Imre, a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum nyugalmazott főigazgatója
Mit jelent az Ön számára ez az elismerés?
A szakmai elismerés mindig többet jelent, mint bármilyen hivatalos díj vagy bármilyen fényes rendjel. Ez ebben az esetben is így van. Az pedig, hogy ez a szakma általam oly nagyra becsült és szeretett civil szervezetének egyik rangos kitüntetése, csak emeli annak értékét és becsületét. Szóval nagyon örülök neki, különösen, ha végig nézem, hogy kik kapták meg eddig. Ebbe a „klubba” bekerülni nagy jutalom számomra, mert olyanok kapták meg, akikkel vállvetve harcoltunk és küzdöttünk a szakma érdekeinek érvényesítéséért és társadalmi rangjának és érdemeinek elismertetéséért.
Ha valaki leül Önnel beszélgetni az elmúlt időszakról, akkor mi lenne az, amit leginkább hangsúlyozna?
Az én múzeumi pályafutásom nem olyan hosszú, de annál sűrűbb és gazdagabb, legfőképpen változásokban, és ahogy manapság mondják paradigmaváltásokban. Ez az elmúlt közel két évtized jelentősen átírta a szokásokat, megközelítési módokat és viselkedési mechanizmusokat a magyar múzeumi arénában és ebben talán nekem is szerepem lehetett, mint első „menedzser” múzeumigazgatónak, aki az üzleti élet mentalitását kitartóan dugványozta és palántázta a fejekben és a lelkekben. Az egyszerű, átlátható és hatékony módszerek híve vagyok; valamint a hierarchikus, és ezért sokszor fennhéjázó és megalázó, viselkedéssel szemben a csapatszellemet, a lapos szervezetet és az igy meghozható gyors és követhető döntéseket részesítem előnyben. Megszállottan hiszem, hogy az egyenrangú felek együttműködése hozza meg a kívánt eredményt és biztosítja azt a légkört, amiben érdemes dolgozni. Alapelveimet a következő három fogalom köré tudom rendezni: kölcsönösség, következetesség és közvetlenség. A három együttes és harmonikus megnyilvánulása, egyik vagy másik szükség szerinti elsődlegessége, kiegyensúlyozott és kitartóan kimagasló eredményeket tud megteremteni.
Melyik az a kiemelt teljesítmény, esemény, vagy projekt, amire szívesen emlékszik?
Összeségében talán azt lehet megemlíteni, hogy múzeumunknak sikerült úgy pozícionálni magát mind a szakmai berkekben, mind a nagyközönség szemszögéből nézve, hogy a sajnos eltűnő félben lévő, vagy nagyon nehéz körülmények között létező szakmai múzeumok közül szinte egyedüliként országos, sőt kiterjedt nemzetközi elismertségre tudtunk szert tenni. E mögött persze sok-sok munka van, számtalan sikeres projekt hozta meg ezt az eredményt. Elsőként volt például „szerencsénk” elköltöztetni a múzeumunkat, sőt kétszer is, de minden alkalommal - elmondhatjuk – sikerült erényt kovácsolni a nehézségekből. Amikor például nem állt módunkban állandó kiállítást létrehozni, akkor időszaki és utazó kiállításainkkal leptük meg a közönséget országhatárokon kívül és belül. A hozzájuk kapcsolódó többnyire kétnyelvű könyvek szakmailag megalapozott, értékes ismeretterjesztő kiadványok formájában örökítettek meg ezeket az utókornak. A legbüszkébb persze a 17 éve utazó saját kiállításomra vagyok, ami Szódavíz, egy magyar kultuszital címmel sokaknak a szívébe és elméjébe belopta magát, a könyv pedig már a negyedik kiadást is érte meg.
Örömmel hoztunk létre közös kiállításokat más múzeumokkal is, például a Nagy Háború rekláméletéről a Hadtörténeti Múzeummal vagy éppen az „EZ SÖR!” címmel a Kunszentmártoni Múzeummal, amely utóbbi most éppen Erdélyben vendégszerepel.
A KULTEA, kulturális köztér létrehozásával úttörő szerepet vállaltunk a múzeumok összművészeti nyitásában, a merev határok feszegetésében és a rendelkezésünkre álló terek maximális és racionális kihasználásában. Szerencsére ebben a tágan értelmezhető feladatkörünk segítségünkre volt. Bátran léptünk például a tárgyaink designelméleti értelmezése és megközelítésé tekintetében, a Design Hétre mindig volt mondani és mutatni valónk.
Hosszan lehetne sorolni vállalkozásainkat és szinte mindegyikre szívesen gondolok vissza, mert a kevésbé sikeresek is sok tanulságot hordoztak magukban és segítettek kijelölni további utunkat.
Milyen jó minták motiválják munkája során, milyen inspirációs forrásokból táplálkozik teljesítőképessége?
A jó példák, de persze a rosszak is nagyon tanulságosak, ahogy az imént említettem, csak figyelni kell. Ha nyitott szemmel (és szívvel!) élünk a világban, a tanulságok mellett újabb és újabb ötletek is megtalálják az embert, a „téma az utcán hever” csak le kell hajolni érte. Mikor a Bazilikához költöztünk és kerestük a helyi kapcsolódási pontokat, örömmel fedeztük fel, hogy Liebner Bácsi játékboltja térszomszédunk volt néhány évtized különbséggel. Ebből született a budapesti játékkereskedelem feldolgozása mentén egy pazar kiállítás és könyv, holott ilyen gyűjteményünk valójában nem is volt néhány értékes darabtól eltekintve. Más múzeumoktól és gyűjtőktől kölcsönzött anyaggal, de saját elgondolással és mondanivalóval olyat alkottunk, hogy mindenki azt mondta: „Ha ti ilyet tudtok, a budapesti játékmúzeumot is meg tudnátok csinálni.” Jelentem: elhittük! Ennek a töretlen hitnek, és persze megint a kitartó munkának köszönhetően 10 év múlva, hivatalosan is lett egy párját ritkító játékgyűjteményünk. Tudjuk, hogy mi a cél, egy olyan hely létrehozása Budapesten, ami a JÁTÉK jelentőséget és szerepét életünkben és mindennapjainkban lesz hivatott bemutatni és tudatosítani. Ez a kulturális vállalkozás, és most szándékosan nem múzeumot mondunk, sokrétűen, minden érzékszervünkre hatóan és elménket megmozgatva fogja emberi létünk egyik igen fontos elemét bemutatni és megélhetővé tenni. Biztosak vagyunk benne, hogy ettől minőségibb és boldogabb életet élhetünk és még a felnőtté válás rögös útján is segít előrébb haladni. Külön öröm, hogy ezt az utat folytatják, e tekintetben is, a régi és új munkatársaim akár döntéshozói, akár kurátori, akár gyűjteménykezelői szinten.
Szóval, hogy kik inspirálnak? Mindenki, legyen akár egy lelkes látogató vagy önkéntes, egy megszállott gyűjtő vagy éppen egy kitartó és dolgos kolléga, aki hasonló hittel néz a szemünkbe és vállvetve tesz az ügy érdekében.
Mit gondol, mi az, ami nélkül nem érdemes múzeumi szakembernek állni? Hogyan érdemes készülni erre a pályára?
Félek, hogy csak frázisokkal lehet erre a kérdésre válaszolni. A hit megtartó erejéről és a megszállottsággal vegyes szorgalomról már az előző kérdés kapcsán említést tettem.
A folyamatos kíváncsiság, a közlési vágy és a tudás iránti szomj szintén fontos elemei ennek a létnek, amihez nem árt, ha egy csipetnyi alázat is párosul. Elszántan kell készülni erre a hivatásra, mert itt sajnos még nem anyagiakkal mérik az eredményt, ezért könnyen megbicsaklik az önbizalom és a remény. Itt megint arra hívnám fel a figyelmet, hogy együtt könnyebb.
Miben rejlik a magyar múzeumok ereje?
A sokszínűségben, a kölcsönös tiszteletben és megbecsülésben, az őszinte és nyílt együttműködésben. Abban a szellemi és érzelmi potenciálban, ami a munkatársakban lakozik, és ami a hátán hordja ezt a számunkra oly szeretett szakmát.
