E. Csorba Csilla, a Petőfi Irodalmi Múzeum tiszteletbeli főigazgatója kapta idén a Pulszky Társaság Pulszky Ferenc-díját, amelyet minden évben az a szakember nyer el, aki jelentős eredmények mellett kiemelkedő szakmai életutat tud maga mögött. Vele készített interjúnkban arról kérdeztük, hogyan tekint a díjra, milyen sikerekre büszke, honnan merít új ötletet és hogyan látja a magyar múzeumi szakmát.
Mit jelent számára ez az elismerés?
Nagy meglepetés volt. Hosszabb időn át tagja voltam a Pulszky Társaság vezetőségének, nem egy esetben magam összegeztem a beérkezett kitüntetési javaslatokat, s írtam a laudációkat. Emlékszem a vitákra, amelyek egy-egy jelölt kiválasztását megelőlegezték, illetve arra is, amikor ellenvélemény nélkül „simán” szavaztuk meg a jelöltet. (A vita elsősorban abból fakadt, hogy kevés állami és civil díj áll rendelkezésre, s sokkal több az arra érdemes fiatal, vagy idősebb kolléga.) Akkor mindig azt éreztem, hogy milyen fontos, hogy a muzeológus érdemeit egy civil szakmai csapat döntése alapján ismerhetjük el. Most fordítva történik ugyanez: megtisztelő, örömteli, mértékadó, hogy a Pulszky Társaság döntése rám esett. Tudjuk, s ez nem üres frázis, hogy az elismerés egy főnek jut, de mögötte(m) az elmúlt évtizedek alatt sokan álltak, kezet adtak, tanácsokkal, tettekkel segítettek – így én ezt a díjat szívesen kis apró darabokra szedném, s juttatnék belőle sok-sok kollégámnak. Köszönet érte mindenkinek.
Hogyan gondol vissza a mögötte lévő múzeumi pályára? Ha valaki leül vele beszélgetni az elmúlt időszakról, akkor mi lenne az, amit leginkább hangsúlyozna?
Legutóbb az ELTE Alumni Staféta oldalára fogalmaztam meg a következőket: „…muzeológusként definiálom a szakmámat. Számomra soha meg nem unható, változatos, színes, széleskörű tudást nyújtó a gyűjteményekben dolgozó muzeológus munkája. Műtárgyak között élni, azokkal elmélyülten foglalkozni, leírni, meghatározni annak tudatában, hogy a közös emlékezetünk számára, a jövőnek őrzünk meg valami fontosat, mindig felemelő volt számomra. Jó érzés alakítani, formálni az intézmény történetét, előbbre vinni az elődöktől kapott ismereteket, s azt különböző formában (kiállítás, publikációk, rendezvények, múzeumpedagógia) megosztani másokkal.” Ehhez hozzátenném, hogy szerencsés voltam: kiváló, elhivatott, szakmájukban hittel dolgozó kollégák ismertettek meg a muzeológusi munka szépségével. Pályám első húsz évére (ebből ötöt külföldön töltöttem) a gyűjteményi, tári feladatok gyakorlása, a csendesebb, elmélyülésre lehetőséget adó pillanatok voltak jellemzőek. Bár kitüntetett feladatok már ekkor is megtaláltak, akkor még erős volt az idősebb generáció tisztelete, bizonyos területeken csak ők kerülhettek kezdeményezői és döntési helyzetbe. Ez a tanulási időszak, felzárkózás, a múzeum egészének és értelmének megértése fontos volt ahhoz, hogy a következő húsz évben már magam is kijelöljek fontos elérendő célpontokat.
Melyik az a kiemelt teljesítmény, esemény, vagy projekt, amire szívesen emlékszik?
Vannak egyéni és közösen elért teljesítmények, én a PIM mint közösség által elért csapatmunkára emlékszem szívesen. Most látom visszafelé nézve, hogy a magyar muzeológia fejlődésének milyen fontos éveit élhettem meg különböző vezetői pozíciókban. Számomra meghatározó élmény volt, hogy az évek során a PIM-es kiállítások branddé váltak, díjak, kitüntetések sorát hozhattuk el – egyik emlékezetes év volt számomra a Nyugat100 a maga sokszínű, tudományos és közművelődési kínálatával. Szintén az 1990-es évek második felétől építkező számítógépes, informatikai fejlesztések, az Europeána programhoz való kapcsolódás, a múzeumi informatika (Huntéka) más intézmények számára való oktatása előtérbe helyezte az intézményt. Az Irodalmi emlékházak reneszánsza program idején másfél tucat emlékház újulhatott meg országszerte. Létrejött az azóta is sikeresen működő Mesemúzeum, a Kassák Múzeum elismerések tömegét „zsebelte be”. A magyar tanárok szervezeteivel, oktatási intézményekkel, hátrányos helyzetű iskolákkal közös programot dolgozhattunk ki, amely később követőkre talált. A múzeum nyitottsága, amelyhez a Digitális Irodalmi Akadémia is nagyban hozzájárult, programjainak változatossága sokakat vonzott, a nyári kerti fesztiváljaink felkerültek a főváros kulturális térképére. A PIM elnyerte az Év Múzeuma díjat – nagyon jó, összeszokott csapattal dolgozhattam együtt, s most a vidéki filiáléinkat nem is említettem.
Milyen jó minták motiválják munkája során, milyen inspirációs forrásokból táplálkozik teljesítőképessége?
Amikor lehetőségem volt, sokat utaztam, illetve hosszabb időt töltöttem külföldön – igyekeztem a jó példákat, újszerű megoldásokat elsajátítani, a szakirodalomban elmélyülni, s partnereket keresni az intézményi „építkezéshez”. AZ ICOM ICLM-ben rendezett találkozók az 1980-as évek vége óta sok baráti, szakmai segítséget adtak. A Magyarországon működő külföldi kulturális intézetekkel igyekeztem jó kapcsolatot ápolni, ez is kitekintést engedett a világra, illetve a PIM jó hírét vitte. Szakfelügyelőként sokat jártam az országot, s ismertem a vidéki múzeumi hálózatot, s a Tájházak működését. A Magyar Irodalmi Emlékházak Egyesületének létrehozása egy tudatosabb hálózatosodásra adott lehetőséget. Több szakmai szervezetnek tagja, vezetőségi tagja, vezetője voltam – e kapcsolatok, s itt hangsúlyosan a Pulszky Társaságra gondolok, szintén szélesebb alapozást eredményeztek. Igyekeztem az írói, irodalmi társaságokkal, szervezetekkel nyitott, kölcsönös segítségnyújtáson alapuló intézményi kapcsolatot teremteni, Sokat merítettem kollégáimmal folytatott párbeszédekből, kis csoportokban folytatott műhelymunkák eredményeiből, s a társintézmények jó példáiból.
Mit gondol, mi az, ami nélkül nem érdemes múzeumi szakembernek állni? Hogyan lehet készülni erre a pályára?
Én tanárnak készültem, tanári állás híján ajánlották a múzeumot. Korábban nyári gyakorlaton levéltárban dolgoztam, ennyi gyűjteményi tapasztalatom volt. Nem készültem, de néhány év elteltével éreztem, hogy ez az én helyem. Kitartás, egy nyomozót megszégyenítő alapos utánjárásra való készség, érdeklődés, szorgalom, kíváncsiság, ízlés, tisztelet a múlt emlékei iránt, kreativitás, párbeszédre való hajlam, alázat szükséges. Amikor felvettek a múzeumba, esküt kellett tenni, amely nagyjából arról szólt, hogy a legjobb tudásommal a múzeum érdekeit szolgálom, s a rám bízott műtárgyakat minden igyekezetemmel szerint őrzöm, feldolgozom, s adom közre. Erre az esküre a későbbiekben is mindig emlékeztem.
Ön szerint miben rejlik a magyar múzeumok ereje?
E kérdésre talán nem általánosságban válaszolnék, hanem egyedileg, a Petőfi Irodalmi Múzeum vonatkozásában. Irodalmi múzeum sok országban található, de létezik néhány, ahol nincs, ezért az onnan érkező kollégák néha csodálkoztak: mivégre is az irodalmi múzeum? Az ICOM irodalmi és zenei múzeumokat tömörítő tagozatának tagjai több rendbélileg jártak a PIM-ben, s mindig az őszinte csodálkozás hangján reflektáltak az itt látottakra, az interdiszciplinaritásra, a kiállítások sajátos nyelvére. A véleményüknek hazai földön szélesebb körben is hangot adtak, nem egyszer jelent meg német, osztrák, francia hivatalos személyiség tapasztalatcserére, Az Osztrák Irodalmi Múzeum a 2010-es években jött létre, talán egy kis inspirációt tőlünk is vettek. Az erő elsősorban az állandóan bővülő gyűjteményben rejlik, amely csak akkor nyílik meg, ha értő, felkészült szakembercsapat kezeli. Ha hiteles, elkötelezett muzeológusok dolgoznak a gyűjteményben, megnő a bizalom, erősödnek a kapcsolatok, s e kapcsolati tőke sok esetben több, mint a pénzben mérhető. Fontos az intézmények közötti kommunikáció, nem egymással konkurálva, hanem egymást segítve, a párhuzamosságokat elkerülve végeztük a munkánkat. Erőt ad, ha minél szélesebb nyilvánossággal, közönséggel tudjuk elfogadtatni létezésünk fontosságát, s ha a fiatalok neveléséhez egy vékony szálon át hozzátehetünk valami érdekeset, életre szóló emléket.
