A XV. századtól a reneszánsz Európa mecénás uralkodói és tudós értelmisége nyomán megjelentek az ún. Kunst-und Wunderkammereket, Schatz- und Raritätenkabineteket, azaz a „csodakamrák”, kincstárak és ritkasággyűjtemények, amelyek a műveltség és a kultúra felhalmozásának, és egyben az udvari reprezentáció terei voltak.
Ezen gyűjteménytípus előzményének tekinthető a középkorra visszanyúló kincstár, ám attól mind eszmeiségében, mind pedig az adott kollekciók darabjainak rendszerezésében jelentősen eltértek. Egy ilyen gyűjteményben – melyhez gyakran tartozott könyvtár is – számos különféle tárgy helyet kapott, így festmények, ötvösművek, természeti ritkaságok, fegyverek, mechanikai szerkezetek, numizmatikai emlékek és antikvitások: minden, ami régi, az ország és a természeti táj, az élővilág múltját és jelenét őrzi, minden ami különös, ami értékes és bemutatásra méltó – a humanista tudományos szemlélet és a retorika szabályai szerint, a tárgyak neveihez fűződő analógiák alapján rendszerezve. Az így létrejött gyűjtemények a diplomáciai és peregrinus utak kedvelt állomásaivá is váltak, a tudás- és értékfelhalmozás, illetve a művelődés egyik formájává.
Fotó: Kozák-Kígyóssy Szabolcs László
Európában a XVI. századtól kezdődően kialakuló gyűjtemények egyre összetettebbé váltak, külön termekben helyezték el az azonos tárgycsoportokat, és méretre készíttetett szekrényekben, asztalokon, vagy ládákban tárolták az egyes darabokat, a nagyobbakat a földre helyezték és rendszerint a falakat is díszítették – festményekkel, kárpitokkal vagy trófeákkal. Ezek a tárházak jelentősen eltértek a középkori elődeiktől, a kincstáraktól, bár a tezauráció, mint szempont a gyűjtemények kialakításában továbbra is megmaradt, ám fokozatosan előtérbe került a Föld gazdagságának, a természetnek a megismerése, és az egyre nagyobbá váló kollekciók a diplomáciai és peregrinus utak kedvelt színhelyeivé, s ezáltal a reprezentáció egyik kulcselemévé váltak. A gyűjtemény gyarapításában a művészek támogatása, a mecenatúra jelentős szerepet játszott, de gyakran alkalmaztak hivatásos gyűjtőket is, akik utazásaik során felkutatták a kollekcióba illő természeti ritkaságokat, ötvösműveket, mechanikai csodákat, a távoli országok tárgyait, régiségeket és képzőművészeti alkotásokat.
A XVI. század egyik legjelentősebb gyűjteményekkel foglalkozó, rendszerező jellegű munkája az 1565-ben megjelent Inscriptiones. Szerzője Samuel Quicchenberg, a Fugger család augsburgi könyvtárának alkalmazottja, majd V. Albrecht bajor herceg képtárának gondozója volt. A herceg megbízásából az 1560-as évektől Itáliában tett utazásai – amelyek nyomán megismerte Ulisse Aldrovandi és a Mediciek gyűjteményét is – nagy hatással voltak rá. Művében amellett, hogy praktikus tanácsokat adott a gyűjtők számára, egy ideális, tudományos rendszerezésen alapuló tárházat vázolt fel, amelyben a tárgyakat 5 osztályba és azon belül különböző alosztályokba sorolta. A negyedik részbe a mechanikus szerkezetek kerültek, amelyek a kollekciók kiemelkedő értékű és reprezentációs jelentőségű darabjainak számítottak.
Fotó: Kozák-Kígyóssy Szabolcs László
Az emberi fantázia és találékonyság már az ókortól megpróbálta utánozni az élőlények mozgását különféle masinákkal, ezek azonban ekkor még nagyok, súlyosak és nehézkes mozgásúak voltak. A kisméretű és könnyen szállítható automaták készítését évszázadokkal később, a kulccsal felhúzható rugós hajtású óraszerkezet és a kiegyenlítő csiga feltalálása tette lehetővé. A manierizmus és a barokk művészet időszakában az automaták, a mozgó mechanikus figurák értékes és különösen drága darabjai voltak az uralkodói és főúri udvarok gyűjteményeinek.
A kora újkorban a hajó, hadi és kereskedelmi célzatú felhasználásán kívül, politikai és reprezentációs jelentéssel is bírt, a hatalom, a hódítás és a felfedezések szimbóluma volt. A II. Rudolf német-római császár (1676-1612) Kunstkammeréből származó asztali díszként használt hajóautomata a vendégfogadásokkor éppen ezeket a fogalmakat jelenítette meg, kifejezte a tárgy az uralkodó, gazdagságát, kiterjedt hatalmát és birodalmát, valamint katonai erejét. Az aprólékosan megmunkált, 67 cm magas, 67 cm széles és 66 cm hosszú, aranyozott ezüst hajó az augsburgi Hans Schlottheim arany-és óramester, automatakésztítő munkája, 1586-ra datálható. A mester prágai udvari tartózkodása alatt több óraművet is készített az uralkodó megrendelésére, Rudolf gyűjteményében tőle és más mesterektől is találhatók analógiák. A hajóautomata vitorláin a vízhez és a hajózáshoz köthető mitológiai alakok és jelentek láthatók, a zászlókon és trombitákon pedig a Habsburg család címere. Apró bábui egy lassú, ünnepélyes dallamot játszanak, majd kis szünet után a hajó egy hasonló, gyorsabb, magasabb hangú tételre elindul, majd 2 ágyúlövéssel fejezi be mozgását:
