Hajléktalan emberek a múzeumokban

MÓDSZERTANI AJÁNLÁS

Joó Emese
2018-03-28 08:00

Földváry Piroska, a Magyar Nemzeti Galéria munkatársa kezdeményezésére a Magyar Máltai Szeretetszolgálat 2017 év elején múzeumlátogatási programot indított hajléktalan emberek számára. Egy év elteltével, az egymástól függetlenül, egyedi módszerekkel kísérletező budapesti múzeumok munkatársai a Ludwig Múzeumban, majd a Kassák Múzeumban találkoztak egymással és a programokon résztvevő hajléktalan emberekkel. Hogyan zajlottak a szakmai találkozók, és melyek azok a kölcsönösen elfogadott és ajánlott módszerek, amelyeket a hajléktalan emberek és a múzeumi szakemberek együtt fogalmaztak meg?

 

A szakmai találkozókra a "Társadalmi esélyteremtés − A múzeumok esélye" új budapesti koordinátori programsorozatom első és második alkalmaként, a "Múzeumi és könyvtári fejlesztések mindenkinek" EFOP-3.3.3-VEKOP-16-2016-00001 projekt  keretében nyílt lehetőség.

 

 

2017. december 14-én a Ludwig Múzeumban Dabi-Farkas Rita képzőművész, múzeumpedagógus, a MOKK "Hátrányos helyzetűek a múzeumokban" kutatócsoport vezetője és Hemrik László múzeumpedagógus, osztályvezető vezette a programot. A hajléktalan vendégek Szabó Tamás Ferenc, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat munkatársa, a múzeumi szakemberek a budapesti MOKK koordinátori hálózat szervezésében érkeztek. A 32 fős csoporttal közösen vettünk részt Hemrik László integrált, inkluzív múzeumpedagógiai foglalkozásán, majd a friss élményről és a korábbi múzeumlátogatási tapasztalatokról közösen próbáltunk beszélgetni. Próbáltunk, mivel azonnal kiderült, hogy nehéz közös nevezőt találni. A hajléktalan emberek szóhasználatában, hajléktalan helyzetük viszonylatában felmerült pl. a "civil", mint a társadalom többségét alkotó, saját hajlékkal rendelkező emberekre vonatkozó megfogalmazás. A kifejezés sajnos nem pontosan jelöli azt, amit ők ezzel hangsúlyozni szeretnének: hogy ők és „mi” a lakhatási jogviszonyunkon kívül az alapvető emberi jogainkban, az értékekhez, a kultúrához, a tudáshoz való igényeinkben mindössze annyira különbözünk egymástól, mint bármely általános anyagi, szociális körülmény között élő különbözik egy másik vele hasonló anyagi környezetben élő embertársától. A Hemrik László által vezetett közös foglalkozás éppen a bennünk lévő hasonlóságokat hozta felszínre, kiderültek egymást kiegészítő, egymásra épülő ismereteink, ami minden résztvevőnek valódi élménnyé tette a múzeumpedagógiai programot.

 

 

 

A közös beszélgetés során a hajléktalan emberek személyes beszámolói segítettek nekünk múzeumi nézőpontunkon fordítani, empátiánkat, szolidaritásunkat erősíteni és szemléletünket formálni. A létrejövő párbeszéd eredményeként együtt kezdtük el megfogalmazni azt a módszertani ajánlást, amellyel motiválni szeretnénk a múzeumokban a hajléktalan emberek fogadását, illetve segítenénk az erre nyitott múzeumoknak abban, hogy az emberi méltóság tiszteletével, az egyenlő bánásmód követelményének betartásával, a társadalmias múzeumi szempontoknak megfelelően lássák vendégül a hajléktalan embereket. A Ludwig Múzeumban megfogalmazott legfontosabb gondolatok egyike volt, hogy a múzeumok amellett, hogy megosztják egymással a tapasztalataikat, elengedhetetlen, hogy a számukra ismeretlen célközönségüket megkérdezzék a megfelelő bánásmódról.

 

Az eddigi múzeumlátogatások tapasztalata az, hogy első lépésként (az integrált, inkluzív programokat megelőzően) a múzeumok kínálatában legyen egy olyan, kifejezetten hajléktalan embereknek szóló, háromelemű programtípus (interaktív tárlatvezetés, teázással egybekötött beszélgetés, alkotó tevékenység), amelyen ők a sorstársaikkal és a múzeumi dolgozókkal közösen vesznek részt. A zártabb csoport és környezet biztonságosabb alapot és nagyobb védettséget nyújt számukra, és segíti őket önkifejező, önmegismerő, önbecsülésüket újraépítő folyamataikban.

 

Következő lépés lehet egyik hajléktalan vendégünk tanácsa, amit módszertani javaslatként szintén hasznosíthatunk: a múzeumok kezeljék a hajléktalan embereket − szakmai napi foglalkozásunkhoz hasonlóan − integráltan és inkluzívan, a társadalmat  formáló és a hajléktalan emberek önbecsülését, egyenlőségét megerősítő programokkal, hogy pl. ők a többi látogatóval együtt vehessenek részt a programokban. Egyéni, figyelemre méltó javaslat volt, hogy a hajléktalan emberek az  integrált múzeumi programok végén kapjanak lehetőséget arra, hogy ha szeretnék, hajléktalanságukat felfedhessék a többi ember számára. Ezzel a múzeumok elősegítenék az elfogadásukat és a megbecsülésüket, hiszen az előzetes információ egyfajta megbélyegzésként hozhatná elő a többi emberből az előítéleteket, amelyeket csakis a közös, előítélet-mentes, egyenlő esélyt teremtő társadalmi együttlétek képesek megkérdőjelezni és megszüntetni. Az utólagos felfedés meglepetést okozhat, egyben kifejthet olyan hatást, amely önreflexióra készteti azokat, akik előítélettel viszonyultak volna embertársukhoz, ha előre tudták volna a hátrányosságuk mibenlétét.

 

Beszélgetésünk során több egyedi, személyes tapasztalat és vélemény is a felszínre került, amelyek nagy hatással voltak ránk. Felmerült pl., hogy a sokféle társadalmi hátrány és megkülönböztetés között a hajléktalanság csupán egy, és még csak nem is mindig kezelendő hátrányosság. Miért kell éppen ezt kihangsúlyozni? Miért kezelik a hajléktalansággal küzdő embereket jellemzően elkülönített csoportként a múzeumokban? Ugyanis, társadalmi szempontból hasonlóan hátrányos státuszt jelent pl. az etnikai kisebbséghez tartozás, a fogyatékosság, a többségtől eltérő társadalmi nemi identitás, vagy akár az egyedül gyermekeket nevelő családi állapot, és sok más látható vagy láthatatlan, a társadalmi beilleszkedést nehezítő élethelyzet, amelyeket a múzeumok már megtanultak integráltan, vagy legalábbis különösebb negatív megbélyegzés nélkül kezelni. Jól látszik tehát, hogy a múzeumok a tanulási folyamat kezdetén állnak a hajléktalansággal kapcsolatban, és csak az első kísérletekre, tapasztalatokra építve, közös gondolkodással tudják majd sikeresen fejleszteni a megoldásaikat.

 

 

 

2018. január 19-én a "Társadalmi esélyteremtés − A múzeumok esélye" programsorozat második alkalmán a Kassák Múzeumban immár hajléktalan vendégek nélkül, azonban egy új múzeumi szakterület: a muzeológia bevonásával folytattuk a hajléktalan emberek múzeumlátogatásával kapcsolatos módszertani ajánlás előkészítését. Csatlós Judit muzeológus a "Tettek ideje − Lakhatási mozgalmak a 20. században" című kiállítási projekt kurátori koncepcióját és a lakhatási szegénységgel küzdő emberek múzeumi reprezentációjának tanulságos példáit mutatta be. Annak ellenére, hogy a kiállításhoz nem kapcsolódott olyan múzeumpedagógiai program, amely a hajléktalan embereket bevonta volna a róluk szóló kiállítás közvetítésébe, illetve amely a felnőtt közönséget velük közös foglalkozás keretében érzékenyítette volna a helyzetük iránt, a kurátori tevékenységet rendkívül előremutatónak értékeltük, és a hátrányos helyzet múzeumi reprezentációjában példaértékűnek és követendőnek tartjuk. Többek között azért, mert a kiállítási projekt valódi részvételen alapuló társadalmi múzeumi projekt volt, amelynek egyéni látogatóknak szóló kiállításközvetítési programjaiban az érintett, hajléktalan emberek minden alkalommal részt vettek. Egyikük mindig jelen volt a csoportból a szabadidős programokon, tárlatvezetést tartott, válaszolt a feltett kérdésekre, vagy éppen több csoportot is hozott a kiállításra. A Roma képműhellyel szervezett eseményeken és a Szociopolyn pedig a közönség és a hajléktalan emberek együtt vettek részt. A programok és szereplések a kiállítást előkészítő fázisban közös ötlet nyomán és közös döntés eredményeként alakultak ki. A hajléktalan emberek nyilvános szerepléstől való félelmeit és kéréseit figyelembe véve a programokat az érintettek és a múzeumi munkatársak közösen menedzselték. A szakmai program végén közös tapasztalatként megfogalmaztuk, hogy a múzeumok társadalmi felelősségvállalásának terén minőségi előrelépéshez leginkább az vezethet, ha a muzeológusok és a múzeumpedagógusok együttműködése révén a hátrányos helyzetről szóló kiállítás és hátrányos helyzetet feldolgozó hasznosítási program szorosan összekapcsolódik egymással.

 

 

 

A módszertani ajánlás előkészítési folyamatában fontos helyet kapott az egyéni és közösségi önreflexió, amelyet azok a múzeumpedagógusi beszámolók segítettek (Csóka Heléna, Bolcsó István, Bodnár Kata), amelyek a hajléktalan emberek múzeumi fogadásának eredményei és sikerei mellett a nehézségeket, ügyetlenségeket, a gyakorlatlanság következményeit, a belső és a külső múzeumi kommunikáció hiányosságait sem hallgatták el. A második találkozó végén a hajléktalan emberek múzeumlátogatásával kapcsolatban összefoglalóan megfogalmazott módszertani ajánlás legfontosabb pontjai a következőek:

 

  1. A múzeumok rendezzenek olyan kiállításokat és szervezzenek olyan kiállítási programokat, amelyek több nézőpontból mutatják be a társadalomban tapasztalható hátrányos élethelyzeteket, pl. a hajléktalanság mibenlétét, ezzel erősítsék a társadalmi felelősségvállalást és a toleranciát.
  2. A múzeumok tekintsék erőforrásuknak és vonják be a társadalmi hátrányokat bemutató kiállítások rendezésébe és hasznosításába azokat az érintetteket, akikről a kiállítás szól.
  3. A múzeumi programok legyenek nyitottak a hajléktalan emberek számára, amit a múzeumok jelezzenek, tegyék láthatóvá a honlapjukon és a programajánlóikban.
  4. A múzeumok vállalják fel a nyilvánosság előtt és tegyék láthatóvá a honlapjukon az olyan, kifejezetten hajléktalan emberek esélyteremtését célzó törekvéseiket, amelyekbe bekapcsolódtak, mint pl. a Magyar Máltai Szeretetszolgálat múzeumlátogatási programját.
  5. A múzeumok biztosítsanak ingyenességet a hajléktalan emberek számára a szervezett és az egyéni látogatásaik alkalmával egyaránt.
  6. A múzeumok törekedjenek arra, hogy a hajléktalan embereket saját csoportjukban és a látogatói csoportok részeként is integrált, inkluzív módon kezeljék, a többi látogatóval minden szempontból egyenrangúan, egyenlő bánásmód alkalmazásával.
  7. A múzeumok hajléktalan embereknek szóló programja ne frontális tudásátadás és tárlatvezetés legyen, hanem olyan interaktív programok, amelyekben a résztvevőknek lehetőségük van megnyilvánulni, véleményüket kifejezni, beszélgetni a múzeum munkatársaival és a többi látogatóval is.
  8. A múzeumi programok vezetői tegyék lehetővé az integrált (múzeumi munkatársak széles körét és a látogatókat bevonó) programok végén a hajléktalanság méltó módon történő felfedését azoknak a hajléktalan embereknek, akik ezt igénylik.
  9. A múzeumlátogatás során a hajléktalan embereknek legyen lehetőségük jelezni előzetesen és/ vagy utólagosan a számukra megfelelő bánásmódot, és annak teljesülésével kapcsolatos észrevételeiket.
  10. A múzeumok látogassanak el a hajléktalan-szállásokra, szólítsák meg és saját eszközeikkel (műtárgymásolatok bemutatása, alkotási lehetőség) motiválják a hajléktalan embereket életminőségük javítására.
  11. A múzeumok mutassanak példát a társadalom számára azzal, hogy előítélet-mentesen közelítenek, érdeklődéssel fordulnak és egyenrangú partnerként viszonyulnak a lakhatási szegénységben élő emberekhez.
  12. A múzeumoknak a társadalmi különbségek helyett a társadalom közösségeit erősítő értékeket, tulajdonságokat és képességeket kell hangsúlyozniuk, fel kell fedezniük és fel kell mutatniuk mindazt, amivel a különböző társadalmi csoportok és egyének a közös kultúrához hozzájárulnak.
  13. A múzeumok törekedjenek arra, hogy reprezentációjukban és látogatóik összetételében valamennyi társadalmi csoportot az össztársadalmi aránynak megfelelően képviseltessék.

 

 

 

A hajléktalan emberek múzeumlátogatásának módszertani összehangolását célzó első szakmai találkozók megszervezésében Szabó Tamás Ferenc, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat munkatársa segített, aki a múzeumlátogatási programban is folyamatosan kezdeményező és koordináló szerepet vállal. A program eddigi partnerei Budapesten: Magyar Nemzeti Galéria, Magyar Természettudományi Múzeum, Magyar Nemzeti Múzeum, Néprajzi Múzeum, Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum, Memento Park, Aeropark, Magyar Vasúttörténeti Park, Terror Háza Múzeum, Országgyűlési Múzeum, Űrkiállítás, valamint vidéken: Esztergomi Bazilika, Keresztény Múzeum (Esztergom), Szabadtéri Néprajzi Múzeum (Szentendre), Visegrádi Fellegvár. Az újonnan bekapcsolódó múzeumi partnerek számára szívesen adnak felvilágosítást a tapasztalattal rendelkező múzeumok munkatársai, és Szabó Tamás Ferenc: szabo.tamas.ferenc@maltai.hu, 30/931-8650.

 

A módszertani ajánlás mindezzel korántsem teljes, a javaslat csupán a fő irányokba mutat. A hajléktalanság, lakhatási szegénység méltó múzeumi bánásmódjának kialakítása közös társadalmi érdekünk. A különböző minőségű és léptékű társadalmi hátrányokhoz való megfelelő múzeumi viszonyulás kialakítása alapvetően szemléletmódbeli változtatás kérdése. Bármilyen hátránnyal kapcsolatos méltó bánásmódunk tudatos alkalmazása kihat arra, ahogyan a múzeumokban a többi társadalmi problémát kezeljük. A "Társadalmi esélyteremtés − A múzeumok esélye" koordinátori szakmai programsorozatban a továbbiakban a múzeumok felzárkóztatásban, korai iskolaelhagyás csökkentésben és tehetséggondozásban vállalható szerepe is terítékre kerül.

Legnépszerűbb cikkek

látogató, múzeumtörténet, téma, állapot
2018-03-12 19:00
arisztokrácia, gyarapodás, tárgy, történelem
2017-12-12 12:55
beruházás, intézmény, liget, látogató
2018-02-12 14:30