Nem csak a sárguló őszi falevelek varázsolják aranysárgává a szürke hétköznapokat, hanem az MKVM legújabb kiállítása is. A múzeum júniusban, a Kunszentmártoni Helytörténeti Múzeummal együttműködve nyitotta meg Ez sör! A sernevelőtől a sörgyárig című időszaki kiállítását, melyet a tervek szerint vándoroltatni fognak szerte az országban.
A rendező múzeumok a hazai ipar, kereskedelem és vendéglátás egy újabb fontos területét, a sörgyártás és -fogyasztás történetét vizsgálják meg egészen közelről, megkérdőjelezve az evidenciákat. A rendezők célja nem csupán az volt, hogy egy világos sörtörténetet adjanak a látogatóknak, hanem szerették volna azt is feltárni, hogy mi igaz azokból a sztereotípiákból, melyek közszájon forognak a sör kapcsán. Bor- vagy sörivó-e a magyar? Kultúra vagy jó üzlet? Polgári vagy munkásital? Létezett-e a sörfogyasztásnak hazánkban is polgári kultúrája a 20. század elején? Ezek a kérdések foglalkoztatták a kurátorokat, mikor elkezdték a kutatást.
Bor- vagy sörivó a magyar?
Az egyik sztereotípiát már magával a partnerválasztással is megcáfolták a rendezők. Mi köze van Kunszentmártonnak és tulajdonképpen a nagy magyar Alföldnek a sörhöz? A török idők után újjáéledő alföldi településeken a 18. század elején sorra jelentek meg a sörházak, amelyek történetéről eddig igen keveset tudtunk. A német, stájer területekről ide érkező sörfőző mesterek hamar sikeres vállalkozásokká fejlesztették ezeket, különösen, ha nagyobb településeken, átkelők közelében vetették meg a lábukat.
Természetesen a sörfogyasztást nem lehet csak az átmenő forgalom kontójára írni. Az előbb említett Kunszentmárton példáját tekintve levéltári adatok alapján megállapítható, hogy 1760-ban az éves sörfogyasztás közel 40 000 liter volt, amely közel egy szinten mozgott a borcsaplárosnál kimért bor mennyiségével. A sörfőzde üzemépületei igen komoly értéket képviseltek, ezért sokszor apáról fiúra vagy házasság útján öröklődtek. Érdekes adat, hogy a sörházat apjától megöröklő Weiszpocher Katalin 1760 és 1793 között háromszor ment férjhez, természetesen sörfőző mesterekhez. Azt csak remélhetjük, hogy az üzlethez több szerencséje volt, mint a házassághoz.
Ebből az időből számos további, jászságban és a környező vármegyékben működő sörházról van tudomásunk: Jászberény, Jászfényszaru, Kiskundorozsma, Vásárhely, Szentes, Csongrád stb. Azt is tudjuk, hogy a nagykunsági Kisújszállásra a kunszentmártoni sörházból szállították a sört, mivel ott nem volt serfőző, de úgy tűnik a söritalra a lakosság igényt tartott. Tehát a 18-19. századi mezővárosi sörfogyasztást semmiképp sem kezelhetjük az italkultúra perifériáján.
Hagyományokon alapuló sörkultúra vagy üzlet?
A tárlat központi egysége a filoxéravész után (19. század 2. fele) meginduló ipari sörgyártás korszakát mutatja be. A magas borár helyzeti előnybe hozta a sörgyárakat, melyet természetesen ki is használtak, de ez nem jelenti azt, hogy a hazai indusztriális keretek között zajló sörfőzés hirtelen, a semmiből nőtt ki. Legtöbb esetben kisebb sörházakat vásárolták fel magyar, cseh, osztrák befektetők (nagyon gyakran gabonakereskedők), és indították el a sörgyártást az iparrá válás útján. Ezt a kb. 50 éves időszakot sörgyár alapítási láz, valamint Kőbánya megerősödése jellemzi, ekkor alapították többek között az Első Magyar Részvény Serfőzdét, Dreher Antal Serfőzdéit, a Haggenmacher Sörgyárat és a Polgári Serfőzdét.
A 19. század végére a hazai sörgyártás 90%-át Kőbánya adta, noha az országban 90 sörgyár működött, köztük olyan nagyobb gyárak is, mint a pécsi Pannónia, a nagykanizsai Király és az Első Soproni Serfőzde és Malátagyár. Ez a sörgyár „kavalkád” azonban a 20. század első pár évtizede alatt folyamatosan ritkult, a cégek felvásárolták egymást, a sörből származó bevétel kezdett egy kézbe csordogálni: az 1940-es években a sörpiac 75%-át a Dreher gyár uralta. A söriparnak nem mai találmánya tehát a folyamatos fúzió, már 100 évvel ezelőtt is működő gyakorlat volt, ami azt bizonyítja, hogy a sörgyártás üzlet. Méghozzá nagyon nagy üzlet.
Polgári vagy munkásital?
A tárlat utolsó egységében egy 1930-as évekbeli vendéglőt, ezzel szemben pedig egy 20. század második feléből származó talponállót rendeztek be a kurátorok. Ez az egység hívatott körbejárni a sörgyártás és vendéglátás kapcsolatát, valamint a sörfogyasztás szokásának széles területét, beleértve a tárolás, szállítás és fogyasztás eszközeit is.
A kiállítás árnyalja azt a köztudatban élő képet is, mi szerint a II. világháborút megelőző évtizedekben a sör polgári ital, majd a szocializmus korszakában munkás itallá degradálódott. A 19. század végén a sörgyárak működését óriási munkássztrájkok kísérték. Ennek hatására a munkásosztály tömegei vették fel a bojkottot egyes termékek ellen, hatalmas károkat okozva ezzel a gyáraknak. Ebből arra következtethetünk, hogy a századfordulón jelentős fogyasztói rétege volt a sörnek a munkásosztály is.
A kiállításon bemutatott reklámanyagok, plakátok, nyomtatványok mind a polgárságot célozták, tehát a gyárak elsőszámú célcsoportja ez a réteg volt. Joggal vetődik fel a kérdés: a gyárak igyekeztek elhinteni, hogy igazi bürger sörrel kezdi a napot, vagy valóban a polgárság volt a minőségi magyar sör legjelentősebb fogyasztói rétege?
Az archív felvételek sorra arról tanúskodnak, hogy szerves része volt a sör a polgári mindennapokban. Az elegáns éttermek étlapjai viszont meglehetősen szerény sörkínálatot sorakoztatnak fel (általában 1-2 féle), rangos események menülapjairól pedig teljesen hiányzik ez az ital. Nem úgy, mint az osztrákoknál, akik I. Ferenc József császárt 1895-ös salzburgi látogatása alkalmával, sörrel kínálták. A pohár, melyből ivott, megtekinthető a kiállításon.
A fentebb említett témák mellett a sörgyártás alapanyagaival és folyamatával, valamint a magyar sörfőzés történetével is megismerkedhet a látogató, a honfoglalástól, egészen a napjainkat jellemző „sörforradalomig”. Mindez gazdagon illusztrálva tárgyakkal, plakátokkal, reklámanyagokkal.
A kiállítás 2018. március 4-ig látható az MKVM-ben, ezután Kunszentmártonba utazik, ahol 2018 májusától lesz megtekinthető.
