Hogy miért is időtálló a múzeumi kiállítás? Lehet-e egyáltalán időtálló egy kiállítás? A régi törvényszerűen unalmas is? A választ az MNMKK Forgách-Lipthay Kastélymúzeumban keressük Szécsényben!
A kérdés teljesen jogosan merül fel bennünk, hiszen amikor a modern, digitális világban szinte minden elérhető az online térben, érdemes-e elutazni egy kisvárosba, hogy megnézzünk néhány bútort? Különben is kit érdekelnek ezek manapság? Nos, kijelenthetem ezek hamis sztereotípiák! Több, iskolás fiatal, egyetemista meglepett, rácsodálkozó arcát sikerült megfigyelnem, miután beléptek az MNMKK Forgách-Lipthay Kastélymúzeumban berendezett női szalonba, ahol egyből előkerültek a fényképezésre kész mobiltelefonok.
Kiváló lehetőség nyílik tehát arra, hogy megálljunk egy pillanatra. Megállítsuk, sőt visszatekerjük az idő kerekét, és betekintsünk oda, ahová 150 évvel ezelőtt kizárólag az arisztokrata hölgyek léphetek be. A kiállítás Szécsényben található, a Forgách család által emelt barokk kastélyban, amely valamikor a 18. század közepén épült, az 1750/53-1760/63 közötti időszakban. A 2005-től látogatható kiállítási tér az elmúlt 20 évben is autentikus és látványos enteriőrje maradt a kastélynak.
A kastély építésének idejétől kezdve a gyakori tulajdonosváltások miatt nehezen rekonstruálhatók az épület belső terei. A 19. század végén Pulszky Ferenc idősebb fia, Pulszky Ágost és felesége, Figdor Hermina voltak a kastély tulajdonosai. Az ő itt-tartózkodásuk idejéből származó adatok szolgáltak alapul a tárlat megalkotói számára a belső terek berendezésének rekonstruálásához. Bár Pulszky Ágost és felesége csupán nyári lakhelyként használták az épületet, ez az időszak mégis értékes információkat nyújtott a berendezéshez.
Mielőtt belépnénk a nem túl nagy, de annál „zsúfoltabb” kiállítási térbe érdemes elolvasni a falra függesztett ismertetőt. „SZALON BUDOÁR”. Budoár, vagyis franciásan: boudoir. Így hívták a főúri rezidenciák női szalonjait. A kifejezés a francia bouder igéből származik, a jelentése duzzogni, megsértődni, innen ered az elvonulás, a különvonulás helye, a boudoir.
A budoár számos női tevékenységnek adott teret, miközben sajátos önarcképe is volt tulajdonosának. Ez a helyiség elsősorban főúri vagy főúri színvonalon berendezett nagypolgári otthonokban volt megtalálható.Az ilyen női lakosztályok a kastélyok legreprezentatívabb helyiségének számítottak. Ellentétben a kastélyok jellemző közösségi terével, a nagyszalonnal, a női szalonok intimebbek és zártabbak voltak a külvilágtól. Míg a nagyszalon a családi és a társasági élet központjaként szolgált, és kapcsolatot teremtett a kastély lakói és a külvilág között, addig a budoárba már nem mindenki nyerhetett betekintést. Itt a társasági élet a rokonokra és a barátnőkre korlátozódott, akik a délutáni teázás, kártyázás, beszélgetés színhelyén, nyugodtan elvonulva tudták szabadidejüket eltölteni.
Ezek a szalonok nőiesebb hangulatot árasztottak, nem titkolt céljuk volt az elkápráztatás. A kiállításban is jellemző a túlzsúfoltság, amely a látogatót is elgondolkodtatja: vajon ez szándékos? A válasz: igen. A budoárok a „kirakatszoba” szerepét töltötték be.
A 19. század második felében teljesedett ki a historizmus, amely a történelem összes addigi stílusirányzatának motívumait sűrítette. A szobákban elhelyezett, a funkcionális szükségleten messze túlmutató bútorzat a gazdagság, a biztonság és a stabilitás illúzióját volt hivatott kelteni. A végeredmény minden esetben a terek nyomasztó túlzsúfoltságával járt az amúgy sem nagy helységekben. A falakra sötét bordó és barna tapéták kerültek, az ablakokat pedig súlyos nehéz függönyök takarják. A lakosztály berendezésében nem a praktikusságra törekedtek. Az ünnepélyesség és a jólét megjelenítése volt a legfontosabb cél.
A falakról nem hiányozhattak a különböző méretű festmények. Buttler János, Mikszáth Kálmán Különös házasság című regényének főszereplője köszön vissza egy 2 x 1.5 méteres festményről, melynek alsó harmada sérülés miatt hiányzik. Jobbján Mária Terézia, aki 1741-től magyar uralkodó is, bal oldalon fia, II. József, a „kalapos király”.Ebben a „kirakatszobában” megtaláljuk a legreprezentatívabb tárgyakat, mint az úgynevezett „Boulle szalongarnitúrát”. Nevét XIV. Lajos francia király híres francia bútorasztalos mestere, André-Charles Boulle után kapta. A gyönyörű gyöngyház és rézberakású díszes bútor magán hordozza a jellegzetesen francia barokk jegyeket. Bécsben készült.
Ha tovább lépünk a szalon melletti sokkal kisebb, szerényebb olvasószobába, bepillantást nyerhetünk a hölgyek kizárólag olvasásra, levelezésre, naplóírásra használt szobájába. A 19. század végi hangulatból a 20. századba repít ez a kiállítási terem. A piciny helyiség szerény, biedermeier stílusú bútorai nem a szalonban tapasztalható zsúfoltságot tükrözik, a visszafogottság jellemző rá. A kastély utolsó lakóinak bútorai láthatók itt: báró Lipthay Béla felesége, Odescalchi Eugénia hozatta őket Romániából, Lovrinból 1944-ben, miután megvásárolták a Forgách család ősi kastélyát. Az utolsó terembe már csak bepillantani lehet, a belépés nem engedélyezett. A külön hálószoba jelzi, hogy a főúri és nagypolgári családok tagjai – néhány kivételtől eltekintve – elkülönülve töltötték az éjszakát. Az egyszemélyes ágy mellett imazsámoly is helyet kapott, míg a szoba másik sarkában a tisztálkodás és öltözködés elengedhetetlen kellékeit helyezték el a kiállítás tervezői.
Érdemes tehát egy pár órát szánni MNMKK Forgách-Lipthay Kastélymúzeumában kiállított emlékekre, benne erre a kiállításra is, hiszen gyorsan változó világunkban egy-egy állandóságot közvetítő tárgy szinte kuriózumnak számít.
A szerző az ELTE PPK múzeumpedagógiai szaktanácsadó szakirányú továbbképzés hallgatója.
