Csend

Laudáció

Frazon Zsófia
2019-10-11 22:00

A Pannonhalmi Főapátságban az idei év "CSEND-es". Az apátsági év témájához kapcsolódva CSEND címmel kiállítás is nyílt kortárs alkotók munkáiból ez év tavaszán a monostori kiállítótérben, ahol október 12-én, szombaton Erőss Nikolett és Dejcsics Konrád OSB vezetésé tart kurátori vezetést. Most azt a laudációt olvashatják el, amelyet a kiállításhoz készült katalógus bemutatóján mondott el Frazon Zsófia etnográfus.

 

 

A csend színe

 

A cím egyetlen szó: Csend. Látszólag egyszerű, holott a csend egyáltalán nem könnyű. Egy regény oldalain szavakba kell önteni: hallgatott némán Jolán – írja a szerző; a zenében kitartani – a megadott mértékig, hosszan vagy röviden: hallhatóvá tenni a két hang közötti tartományt. A táncban mozdulatlanná válni, vagy zajtalanul, lassan suhanni. A festészet és a fotográfia csendéletein megörökíteni valahogy az időt, teresíteni a mozdulatlant. Ha valami bánt, hallgatni, időt adni a belső munkára. Ha valami titok, tartani. Ha valamiről nem tudok eleget, másokat hallgatni. Ha meg kell fejteni, kérdezni és gondolkodni.

 

Kristóf Krisztián: Nemnewtoni gyakorlat, korrekcióval. 2019. Fotó: Kiss Imre

 

 

Vannak profán és szent csendek, ünnepi és hétköznapi hallgatások, és olyanok, melyeket észre sem veszünk. Mert ez is a csend természete. Az észrevétlenség. A csend azonban nem azonos a semmivel. Hiszen nagyon is valami! Valami belső. Valami feszültség: a könyv lapjain, az elmondott vagy elhallgatott történetekben; a mozdulatlanná feszült izomban, a lelassított testben; a levegőben kitartott hegedűvonóban; a kinyíló majd mégis hangtalanul összecsukódó ajkakban. A festett vagy fotózott csendélettel zavarban vagyok. Talán mert keresem a csend színét. Legyen a csend színe a fehér! Vagy legyen a csend színe fekete! A fehér legyen a jó, a fekete a rossz csend. Akár egy westernfilmben.

 

Szóval a csend egyáltalán nem egyszerű. Könnyű viszont lírával leplezni. Mint fent. Forgatni a szavakat; hasonlatokat, metaforákat és szóvirágokat vonni köré. Ami viszont nehéz: közel menni hozzá, megérteni, mindennapivá tenni. Egy része elmondható, a másik nem. Egy része ábrázolható, a másik nem. Talán leginkább érezhető. De ahányan érzik, annyiféleképpen mesélnek róla. Nehéz létrehozni a csend mintázatát. Általában is, de ma Magyarországon, kortárs művészeti közegben méginkább. Ezért is indultam messziről, hogy látható legyen: ez a csend nem fekete és nem fehér.

 

Ember Sári: Vagyok az élő suhanás, vagyok az élő zuhanás. 2019.

Részlet. Fotó: Kiss Imre 

 

 

Nem is lehetne, hiszen a Csend-kiállítás alkotói egymástól merőben eltérő pozícióból vágtak bele a „csendfeltáró munkába” (Dejcsics Konrád OSB). A kezdőpont lehetett saját kétség, érzelmi válság vagy emlék, egy alig hallható családi történet ugyanúgy, mint egy beavató, feltáró művészi kutatás vagy akció. Az egyéni és közös gondolkodásból születő művek műfaja és formája változatos: a térben és a kötet lapjain egyaránt. Tárgyak, szobrok, installáció, festménysorozat, fotó, videómunka és dokumentumok. A művészek (Schuller Judit Flóra, Ember Sári, Kristóf Krisztián, Trapp Dominika és Pálinkás Bence György) és a kurátor (Erős Nikolett) azt kérdezi, megragadható-e a csend a kortárs művészet eszközeivel. Igen – válaszolják. Talán – válaszolják. De meddig lehet elmenni ebben a munkában? Meddig engedjük be saját magunkat belső csendjeinkbe? Meddig enged be egy közösség idegeneket saját mindennapjaiba, gondolataiba és érzéseibe? Létrehozható-e közös csendfeltáró munka?    

 

A csend tere

 

Ha a kutatást, a kiállítást és a katalógust elemző és kritikus szemmel tekintjük, akkor több értelmezési mezőben mozgunk egyszerre. Figyelünk az alkotókra, akik létrehozzák és olykor szereplői a műveknek, próbáljuk megérteni a helyet, amely a művészi intencióknak terepet és teret ad, leírjuk és elemezzük a művészek és a kurátor szándékát, a szubjektív tapasztalat és a kutatás dinamikáját, a műfajokat, a beszédmódot, a gondolkodás fordítási eljárásait. A Csend-kiállítás esetében érdemes a hellyel kezdeni: olyan tényező ez, amely minden másra hatással van.

 

Csend az iskolában. 2019: Fotó: Kiss Imre

Koordinátor: Pálinkás Bence György

Alkotók: Bodnár László, Bolf Nándor, Büki Damján, Hencsei Zsombor, Jakus Donát, Kiss Levente Csaba, Kiss Marcell, Lits László, Lits Levente, Lukács Bálint, Nagy Domonkos, Sefcsik Péter, Szabó Sámuel, Szegszárdy Bendegúz, Velki András

Közreműködők: Bankó Dávid, Demeter Csongor, Gergely Bálint, Samu Barnabás, Szabó Jónás, Tuboly Zsombor

 

  

A Pannonhalmi Főapátság Főmonostori kiállítótere néhány éve kortárs művészeti színtérré vált, és egyre inkább az. A kiállítások a szerzetes közösség spirituális és kulturális évadjának témáihoz kapcsolódnak. Ez idén a csend. A kortárs képzőművészet az évad egy regisztere. A megközelítés módja és formája szabadon választható. A csendcsapat egy dinamikus alkotói modell kidolgozására törekedett, amely az elmúlt év (Kibékülés; kurátor Mélyi József) alkotófolyamatát is meghatározta. Ebben a folyamatalapú munkában kiemelten fontos, hogy új művek készüljenek. Ez egy kevésbé kiszámítható kiállításrendezői megoldás, mint egy előzetesen megírt koncepcióhoz már meglévő művekből készíteni válogatást, viszont folyamatában alakíthatóbb: az alkotás finomabban illeszkedhet a művészek és a kurátor közös gondolkodásához, plasztikusabbá válhatnak a szerepkörök és a beszélői pozíciók, ezáltal a kiállítás határozottabban tükrözi az alkotók karakterét. Ha a szereplőknek fontos a kapcsolódás, a párbeszéd és a finom megkülönböztetések, akkor a munkával töltött idő nemcsak az egyes művek biográfiájába íródik be, hanem a kiállításra mint műre is hatással van: koncepcionálisan, strukturálisan és vizuálisan. A Csend-kiállítás alkotófolyamatában felismerhető ez a szándék. Az egyes művekben, a kiállításban és a katalógus szerkesztésében egyaránt.  

 

Schuller Judit Flóra: Mozaik. 2019. Fotó: Kiss Imre

 

 

A kiállítás erénye, hogy nem törekszik az egymástól olykor radikálisan eltérő alkotói tapasztalatok és következtetések homogenizálására, az eltérések tompítására. Különbségeik ellenére azonban meghatározó azonosságuk, hogy a hely beleíródik a művek biográfiájába – mégha ez első olvasásra közhelynek és evidenciának is tűnik. A születés helye nemcsak hideg adat egy elképzelt kortárs gyűjtemény múzeumi leírókartonján, hanem a művek immanens, közös része, erős közege. Izgalmas lesz figyelni ennek alakulását: miként viszik majd tovább ezt a jellegzetességüket a kortárs művészet más színtereire, és új helyzeteikben miként dinamizálják: a monostor közegét, a helyi szereplők karakterét, a pannonhalmi csend spirituális és kulturális regiszterét.

 

A művek csendje

 

Ahogy az alkotás, a csend is egy folyamat. Egy pontján művek születnek, láthatóvá válnak, hozzászólnak és tovább gördítik a csendről szóló gondolkodást. És ahogy a művek esetében is nyitott kérdés, miként örökítik helyben szerzett tapasztalataikat, az is kérdés, hogy a művészek és műveik jelenléte gyakorol-e hatást a közösség életére és mindennapjaira. Hogy a sűrített jelenlét, amely a művek létrejöttéhez elengedhetetlen volt, vajon hagy-e hiányt maga után, és mi születik ebből a hiányból? Ha mindezt a tudáskörforgás kölcsönösségében értelmezzük, akkor adódik egy további kérdés: integrálható-e ebbe a folyamatába a művek interpretációja, a kiállítás befogadása, a nézők és olvasók tudása.

 

A műveket és a kiállítást nem tudom beavatatlan szemmel nézni, hiszen az alkotófolyamat egyes részleteit is ismerem – bár nem résztvevőként, csak nézőként. Nagyon kedvelem a művekben, ahogy a csend kulturális és társadalmi, szent és profán rétegei között lavíroznak, hogy vagy nagyon távolról, vagy épp zsigerin közelről indítják a gondolkodást.

 

Judit az emlékállítás vágyával, a könnyűnek tűnő, mégis nehéz struktúrák látszatvilágával, illetve a kirekesztettség feszült csendjével dolgozik (Glockenspiel; Mozaik). Sári felvállalja a legmélyebb csend, a halál megmunkálását, fragmentumaiban való megragadását és kivetítését, melyeket tárgyakhoz, szereplőkhöz és jelenségekhez köt (Vagyok az élő suhanás, vagyok az élő zuhanás). Krisztián a válság, a titok és a hallgatás naggyá tévő erejének, illetve egy nem-newtoni közeg teremtésének feszültségével és abszurditásával mondja/hallgatja el kétségeit, fiktív történetét, amely egyfajta konstruktív provokációtól sem mentes (Nemnewtoni gyakorlat, korrekcióval; Minden este hazafelemenet). Dominika látszólag nem mozdul a monostor környékéről, keresi a csendet lehetővé tevő háttérstruktúrát, amelyhez egy építmény (biomassza-erőmű) és egy metafora (labirintus) közös értelmezésére hívja meg a szerzetes közösség tagjait és a világi munkatársakat, majd a közös víziók lenyomataiból installált képsorozatot hoz létre (Parázstartás). Bence ugyancsak a monostor falain belülről indult, és a diákokkal kialakított komplex együttműködésben az iskola és a privát élet csendjeinek mintázatát kutatja, a pedagógia, a dráma és a művészeti kutatás eszközeivel, a valóság és fikció színrevitelével és verbalizálásával nyitja a csendet (Csend az iskolában). Ebből a nagyon szikár recenzióból is kiolvasható, hogy nemcsak a csend sokfélesége, hanem a módszerek, a munkafolyamatok és a médiumok összetettsége is a közös munka jellemzője.

 

Trapp Dominika: Parázstartás. 2019. Fotó: Kiss Imre

 

 

A szöveg bevezetőjében utaltam rá, hogy a csendéletek mindig megdolgoztatnak, látszólagos mozdulatlanságuk és látszólagos csendjük zavarba ejt. Viszont ez a zavar jót tesz a nézésnek, jót tesz a gondolkodásnak. Valahogy így vagyok a Csend-kiállítás munkáival is: a képeken nem látható események feltárása, a rend látszólagossága, a kérdések feszültsége, a szereplők zavart vagy felszabadult nevetése nemcsak az emlékezés, a hallgatás, a cinkosság, a némaság és az üresség közegét, hanem a kísértés, a küzdelem, a kétség, a misztika, a fájdalom és a felszabadulás tapasztalatát is megmozgatja bennem. Pedig csak a csendről beszélnek.

 

Bevallom, nem találtam könnyen fogást a kiállításon és az egyes alkotásokon, melyek egyszerre nagyon nyíltak és rejtőzködők, mindennapiak és misztikusak. Tágasságuk mellett nagyon személyesek és konkrétak, de messze nem fehérek és feketék. Gondolkodásra, nézésre, mesélésre, kritikára és beszélgetésre születtek. Ezzel is oldják a csend zavarba ejtően direkt mégis éteri világát. 

 

Leadkép: Schuller Judit Flóra. Glockenspiel. 2019. Fotó: Kiss Imre

 

CSEND
Időszaki kiállítás a Pannonhalmi Főapátság Főmonostori kiállítóterében

  1. március 21. – november 11.

Kiállító művészek: Ember Sári, Kristóf Krisztián, Pálinkás Bence György, Schuller Judit Flóra, Trapp Dominika

Kurátor: Erőss Nikolett

A kiállítást a Pannonhalmi Főapátság Kulturális Irodája rendezte a Csend2019 éve alkalmából

 

KURÁTORI TÁRLATVEZETÉS A KIÁLLÍTÁSBAN

  1. október 12., szombat; Erőss Nikolett és Dejcsics Konrád OSB vezetésével

Legnépszerűbb cikkek

látogató, múzeumtörténet, téma, állapot
2018-03-12 19:00
helytörténet, régészet
2018-12-15 09:00
fénykép, helytörténet, restaurátor, állományvédelem
2019-01-10 16:00