Ámos Imre termékeny alkotói periódusának szűk tizenöt esztendejében, 1929–1944 között élet és művészet szoros egységét teremtette meg: a művészetbe vetett hite vált fő éltető erejévé, míg alkotásainak legfőbb forrása az apokaliptikus kor víziószerű megjelenítése volt.
Pályája kezdetén idilli, időtlen térbe helyezett sokalakos kompozíciókat festett: kúthoz igyekvő mélabús asszonyok, meditatív nyugalmú férfialakok népesítik be képeit. 1936–37-től kezdve, részben a Párizsban személyesen is megismert Chagall hatására, figyelme a „szubjektív álomképek és víziók” megjelenítésére irányul. Ámos egyedülálló emberi és művészi teljesítménye, hogy akkor is alkotott, amikor az emberi szellem megtörni látszott és elnémult. A kiállításon bemutatott 1939-1944 között keletkezett művein végigvonul az értelmes emberi létbe vetett hit és a sötét, pusztító háború elleni tiltakozás ellentéte. Művészete csak szimbólumok által képes közvetíteni humanista életfelfogásáról, ezen az alkotói úton állandó kísérőivé válnak műveinek kulcsfigurái az angyalok. Motívumtára új jelképekkel bővül: a hulló madár, a csonka fa, a lángoló, üszkös fahasábok, fényt kioltó, pusztító emberalakok fejezik ki a háború brutalitását, a széteső, ezer darabra hulló valóság irracionalitását.
Személyiségének és művészetének értékeléséhez képzőművészeti alkotásain túl hozzájárulnak hagyatékának szöveges dokumentumai is: Anna Margithoz írt korai szerelmes levelei, 1935–1944 között vezetett naplója, vázlatkönyvei, a lágeréletről tudósító tábori levelezőlapjai, lírai versei, feljegyzései.
Ámos Imre meghaladta a létező világ ábrázolását, túllépve a valóságon sejtéseit, félelmeit, prófétai látomásait tárta elénk összetett szimbólumai és asszociációi által. Minden erejével arra törekedett, hogy írásaival, műveivel jelet hagyjon az utókornak az embertelen korról, amelyben élt. Felesége, Anna Margit e szándékát megvalósítva, élethosszig tartó hivatásként gondozta férje életművét, küzdött elismertetéséért, méltó helyet kivívva számára a magyar művészet történetében.
