A napokban bezárta kapuit a Bécsi Szépművészeti Múzeumban megrendezett Bruegel-tárlat. Ahogyan azt korábban hirdették is, nagy rá az esély, hogy ezek a művek együtt, egy helyen a mi életünkben már nem lesznek láthatók. A flamand festőóriás életéről vajmi keveset tudunk. Ugyanakkor a korról, amelyben Bruegel élt, illetve arról, ahogyan a világot látta, festményein keresztül annál többet sugall nekünk. Gondár Flóra kalauzolásában, átlépve az idő korlátait mi is ellátogathatunk a tárlatra.
A festmények mesélnek nekünk egy olyan világról, amely idegen, egyben ismerős is, s bár örökre benne ragadni bizonyosan nem szeretnénk, ám órákon át magunk is szívesen belépnénk a festmények teremtette világba, hogy felfedezzük, alaposan szemügyre vegyük, megvizsgáljuk az apró, hihetetlen precizitással és türelemmel kidolgozott, rejtőzködő vagy éppen ordítás erősségű részleteket. Szívesen sétálnánk a domboldalon, ahonnan letekinthetünk a fagyott tótükrön korcsolyázókra vagy épp a vadászokra, de az is lehet, mi lennénk a rémült alak, aki a halál – az apokalipszis – lovasainak támadásakor egy kopár fa mögött megbújva figyeli az élők felkoncolását.
És Bruegel nemcsak mesél nekünk, öreg mesemondóként tanít bennünket. Az idő, a kozmosz rezdüléseinek ismerője, tisztában van az élet törékenységével és a mulandóság elodázhatatlanságával, s ezt egyfajta bölcs nyugalommal fogadja, egyben iróniával is szemléli.
Fotó: Gondár Flóra
Ahogyan az egyes festékrétegek, úgy számos jelentésréteg rakódik egymásra a képeken, s ezek a nézőben kibomlanak, nem is feltétlenül tudatosan, inkább ösztönösen, tudat alatt indulhat el az értelmezés a képeket szemlélve. Erre példa a Téli tájkép korcsolyázókkal és madárcsapdával című festmény, mely akár egy klasszikus értelemben vett tájképként is szemlélhető, ám mielőtt megtudnánk az okát, a harmonikus tájat fürkészve baljós érzés ébred bennünk. Miután több időt eltöltünk a kép előtt, észrevehető, hogy a fekete madarak egy része akkora, mint maguk a korcsolyázók, ezáltal összemosódik ember és madár alakja, mindketten azonos létezőkként jelennek meg. A festő egyben figyelmezteti is a nézőt a közelgő veszélyre, amit a madárcsapda is szimbolizál a kép egyik eldugott zugában.
Fotó: Gondár Flóra
Bruegel olyan, mint egy zeneszerző, aki egy monumentális művet komponál. A szörnyszülöttek tobzódása, a halál diadala, a részletek végletekig menő kidolgozottsága mind a festő zsenijéről árulkodnak. Egyfelől elképzelhetetlen e világ, a szörnyszülöttek, szegények világa, de aztán meglátjuk a részeget, akit büntetésül a disznók közé zárnak, vagy a fészekrablót – e jelenetek a mában is játszódhatnának. A többi vajon nem? Vagy épp ott a két majom, akik láncra verve ülnek egy ablakban ahonnan kilátás nyílik Antwerpenre. E művével Brueghel szintén remek skiccet rajzolt kora társadalmáról: ekkoriban nagy látványosságnak számítottak az egzotikus világból érkezett állatok, melyeket vásárokon – akár pénzért is – mutogattak.
Fotó: Gondár Flóra
A kiállításhoz többletet adott, hogy az egyes termekben különböző érdekességekkel tették még izgalmasabbá az egyébként is gigantikus tárlatot: láthattunk korabeli cipőt, mely akár származhatna a szénásszekér parasztjainak lábáról, de a restaurálási folyamatok bemutatása is értékes adalékul szolgált. Az pedig külön öröm volt, hogy ottlétünk alatt számos magyar szót hallottunk, de németül, angolul, franciául és olaszul is folyt a diskurzus a képek előtt – Brueghel valóban mindenkié.
Bruegel egyszerre magasztos és profán, megrágja és kiköpi a megfigyelőt, csakúgy, mint A nagy halak megeszik a kishalakat című képen az óriás hal, melynek hasát egy arctalan alak vágja fel, s belőle kisebb halak ömlenek ki, azokból pedig még kisebbek, és így tovább. Ahogy a part melletti csónakból szemlélő öreg megállapítja fia számára, úgy mi is levonhatjuk a tanulságot: Látod, fiam, a nagy halak megeszik a kishalakat…
Fotó: Gondár Flóra
A cikkben belinkelt videó: YouTube - egy másik látogatóé
