Az európai múzeumi közvélemény figyelme – ahogy arról a NEMO Open Heart Surgery – The Value of Museum Collections című 2017-es konferenciája is tanúskodott, az elmúlt években a gyűjtemény felé fordult. Egyre többen érzékelik és gondolják úgy, hogy a közelmúlt szakmai vitáit, útkereséseit meghatározó kérdésfeltevések mellett, amelyek elsősorban a múzeumok társadalmi szerepéről és szerepvállalásáról, a látogatók felé fordulásról, múzeumi szolgáltatások fejlesztéséről szóltak, a gyűjteménnyel kapcsolatos kérdéseket, feladatokat, illetve általában a gyűjtemény szerepét is érdemes újragondolni. Ez a hangsúlyváltás egyértelműen illeszkedik a múzeumok identitásválságával kapcsolatos vitákba, hiszen az európai közösségben axiómának számít, hogy a múzeum alapja a gyűjtemény. Ha pedig így van, akkor a múzeumról és a múzeum identitásáról szóló diskurzus sem lehet értelmes a gyűjteményi munka újraértelmezése nélkül.
A fenti gondolatok köré épült a Pulszky Társaság és a Türr István Múzeum Mit rejt a gyűjtemény? című konferenciája október 17-18-án, amelynek fő üzenetét dr. Bereczki Ibolya, a Pulszky Társaság elnöke fogalmazta meg bevezetőjében, utalva arra, hogy az elmúlt években talán itthon is a szükségesnél kevesebb konferenciát, szakmai programot szenteltünk a témának: Vissza a gyűjteményhez!
A rendezvény szakmai programja három nagy gyűjteményi témát ölelt fel. Célja az volt, hogy a gyűjtemény értékelése, az állományvédelem és a gyűjteményi nyilvántartás vonatkozásában új szempontok felvetésével, és részben külföldi példák bemutatásával segítse a hazai múzeumi szakma útkeresését, új megoldások és módszerek kialakítását. A három fő témát egyfajta búvópatakként kísérték végig a múzeumi szervezetfejlesztés és nem utolsó sorban a belső kommunikáció kérdései, feltételezve, hogy szakmai megújulás csak megfelelő szervezeti működés és belső kommunikáció esetén lehetséges.
Szervezetfejlesztés, avagy a belső kommunikáció fontossága
A konferencia felvezetéseként Csordás Izabella coach, mentálhigiénés és szervezetfejlesztő szakember Fókuszban a belügyek. A szervezetfejlesztés szükségességéről és a munkatársi elégedettségről a múzeumi szférában című előadása egy 2019-ben a Pulszky Társaság támogatásával múzeumi dolgozók körében végzett felmérésről számolt be. A vizsgálat szomorú képet fest a múzeumi szakma mentálhigiénés állapotáról, hiszen a válaszadók mintegy 60 %-a esetében jellemző az enerváltság, vagy a kiégés előrehaladottabb stádiuma. A kiégésről Csordás Izabella nemrégiben a magyarmuzeumok.hu-n közölt cikket, így itt elég csak arra utalni, hogy a WHO legújabb, idén elfogadott definíciója szerint az elégtelenül kezelt munkahelyi stressz okozta tünetegyüttesről, a kimerültség és enerváltság érzéséről, a végzett munkával szembeni megnövekedett távolságtartásról, negatív érzésekről, akár cinizmusról és csökkenő szakmai hatékonyságról van szó. Egyértelmű, hogy mindez nem csak a munkavállaló személyes tragédiája, hanem a szervezetet, esetünkben a múzeumot is hátrányosan érinti. Ebből a nézőpontból figyelmeztető a Csordás Izabella által végzett felmérésnek az az eredménye, hogy a múzeumi munkahelyeken a dolgozók 60 %-át tanácstalanság és bizalomhiány jellemzi abból a szempontból saját szervezetén belül hogyan, kinek jelezze problémáját. A kutatás egyelőre hipotézisként kezelhető eredménye szerint a múzeumi munkában a 3. és a 10. év körül mutatkoznak a kifáradás jelei. A felmérés kiterjedt a múzeumi munkatársak elvárásaira is, ezek szerint jelentős motiváló erővel bír, ha a múzeumi szervezeten belüli folyamatok átláthatók, ha hatékony az információáramlás és végül, ha a felmerülő problémákat a vezetők érezhetően érdemi módon kezelik. Az előadó végül a Magyar Nemzeti Múzeumban és a Budapesti Történeti Múzeumban megindult szervezetfejlesztési projekt tanulságairól számolt be hangsúlyozva, hogy a sikeres szervezetfejlesztés záloga az alapos helyzetelemzés, a vezetői elkötelezettség, a nyitott, bizalomteli és együttműködésre épülő belső légkör megteremtése és nem utolsó sorban annak megértése, hogy mindez időt vesz igénybe. Elgondolkodtató volt az az idézet, amellyel Csordás Izabella az előadását zárta. „Az a tény, hogy az emberek egymás közelségében élnek, még nem jelenti szükségszerűen azt, hogy közösséget alkotnak – a köztük lévő viszonyok, kapcsolatok és informális hálózataik teszik őket közösséggé…” A múzeumi körökben sem ismeretlen közösségfejlesztő szakembertől, Vercseg Ilonától származó gondolat arra is figyelmeztet minket, hogy ha a közösség építésében megerősítésében látjuk a múzeum feladatát, akkor nem feledkezhetünk meg arról, hogy saját munkahelyi közösségünket is ápolni, fejleszteni kell. A délelőtti plenáris ülést követően Csordás Izabella Belső kommunikáció a gyűjteménymenedzsment szolgálatában című workshopjának résztvevői önismereti játékokkal és egyéb gyakorlatokkal modellezték, hogyan javítható az intézményen belüli kommunikáció.
Múzeumi folyamatok leírása: a régészeti szekrénykatasztertől a Múzeum Spektrumig
Sz. Fejes Ildikó, az MNM OMMIK főosztályvezetője a készülő Múzeum Spektrumot mutatta be. A tervek szerint az új szabályzat a néhány éve hatályon kívül helyezett 1984-es múzeumi ügyrend – a szakmai zsargonban: spenót – helyét veszi majd át. A múzeumok alapfeladataiból kiindulva a gyarapítás, a műtárgyvédelem, a nyilvántartás, a kiállítás, a tudásátadás, digitalizálás folyamatai külön-külön, a felelősségekkel, az azokban érintettek meghatározásával kerülnek leírásra. Ugyanakkor a Múzeum Spektrumban kifejezésre jut az is – ami a korábbi ügyrendből hiányzott –, hogy a különböző folyamatok között milyen kapcsolatok állnak fenn, hogyan épül fel a múzeumi tevékenységek egységes rendszere. Az előkészítés fázisában lévő ügyrend elfogadása és bevezetése a közeljövőben várható és remélhetőleg hozzájárul majd a múzeumi tevékenységek országos egységesüléséhez, standardizálásához.
A témát a régészeti nyilvántartásról szóló szekció előadói folytatták, akik a nagyrészt a megelőző feltárások miatt folyamatosan növekvő számú régészeti lelet múzeumi nyilvántartásba vételével kapcsolatos nehézségeket és egy lehetséges új eljárásrend kidolgozását elemezték, majd vitatták meg. Egyik oldalról a beruházásokhoz kapcsolódó régészeti feltárások nagy száma, másik oldalról a múzeumi munkaerőhiány és a tudományos feldolgozás finanszírozásának hiánya vezetett és vezet ahhoz, hogy a terepi feldolgozást követően az előkerült régészeti leletek múzeumi nyilvántartásba vétele gyakran elmarad, ami ellentétes a tudományos kutatás és a szélesebb társadalmi hasznosítás elveivel. Figyelembe véve, hogy ez a leletmennyiség a múzeumi nyilvántartás hiánya miatt a múzeumi statisztikában sem látszik, szinte megbecsülhetetlen, mekkora mennyiségről van szó, de a feldolgozatlan régészeti leletanyag több millió darabra tehető. A szekció azt vizsgálta, hogy a természettudományi muzeológia gyakorlatában ismert és alkalmazott szekrénykataszteri nyilvántartás, amelynek módszertanát, előnyeit és hátrányait dr. Vas Zoltán, a Magyar Természettudományi Múzeum muzeológusa mutatta be, alkalmazható-e a régészeti gyűjtemények esetében is. Dr. Láng Orsolya, a Budapesti Történeti Múzeum főigazgató-helyettese a múzeum jelenlegi gyakorlatát mutatta be, végül dr. Pusztai Tamás, a Magyar Nemzeti Múzeum régészeti örökségvédelmi főigazgató-helyettese arra tett javaslatot, hogy a terepi dokumentációs protokoll alapján hogyan alakítható ki egy régészeti szekrénykataszteri nyilvántartási rendszer. Az előadók, akik mellé egy kerekasztal keretében dr. Szörényi Gábor, a Magyar Régész Szövetség képviselője és dr. Hatházi Gábor, az EMMI Kulturális Államtitkárság osztályvezetője csatlakozott arra jutottak, elképzelhető egy régészeti szekrénykataszteri eljárásrend kidolgozása, amely szélesebb szakmai vita után akár a Múzeum Spektrumba is beépülhet.
A gyűjtemény értékelése
Dr. Galambos Henriett a Szépművészeti Múzeum Jogi Osztályának osztályvezetője A gyűjtemény értékelése. Nemzetközi példák című előadása elején leszögezte, hogy a gyűjtemény értékelése nem a pénzbeli érték meghatározását jelenti, hanem olyan tudás létrehozását, amely a gyűjteményi munkában, a gyűjteménymenedzsment folyamataiban hasznosítható. A módszer nemzetközi történetének, ausztrál, angol és holland előzményeinek ismertetése után utóbbi részletes bemutatására vállalkozott. Hangsúlyozta, hogy az értékelés mindig valamilyen cél érdekében történik, szabályozott, és nem egyetlen múzeumi szakember véleményét tükrözi, hanem a folyamatba a lehető legtöbb szakembert be kell vonni, sőt múzeumon kívüli résztvevői – pl. a helyi közösség képviselői – is lehetnek.
A téma A gyűjtemény értékelése. Közgyűjteményi nézőpontok szekcióban folytatódott, ahol először dr. Rácz Attila, Budapest Főváros Levéltára főosztályvezetője mutatta be a Kádár-kori bírósági iratok példáján, milyen módon dolgozzák ki a levéltárosok egy-egy irattípus selejtezési protokollját, illetve a levéltárba kerülés előtti szelektálás során milyen szempontokat vesznek figyelembe. Kitért arra, milyen belső ellenőrzési eljárásrend biztosítja a szubjektív döntések kiküszöbölését, hogyan kerülik el a duplumok felhalmozódását és hogyan biztosítják, hogy a raktárban mindig elegendő hely legyen a várható iratanyag befogadására. Molnár Georgina, a Debreceni Egyetemi és Nemzeti Könyvtár gyűjteménygyarapítási főigazgató-helyettese előadásában először a könyvtár szervezeti struktúráját mutatta be, amely éppen idén esett át egy a változó tevékenységekre, illetve hangsúlyokra, társadalmi elvárásokra reflektáló szervezeti átalakításon, majd ismertette a könyvtári gyarapítás és selejtezés szabályait. Hangsúlyozta, hogy a köteles példányoktól eltekintve – amelyek esetében nincs döntési lehetőség – a gyűjteménybe kerülést szigorúan kontroll alatt tartják. A gyarapításnál figyelembe veszik az oktatói, kutatói kéréseket, de kiemelkedő szempont a használói igény, amelyet folyamatosan monitoroznak. Utóbbi az apasztásra is visszahat, ugyanis az elhasználódott példányok mellett selejtezés vár azoknak a kiadványoknak a másod- és harmadpéldányaira is, amelyeknek a tartalma avult el, vagyis amelyek iránt az olvasók érdeklődése csökkent. A selejtezett kiadványok más könyvtárakba kerülhetnek, kiárusítják őket vagy papírként kerülnek újrahasznosításra. Dr. Mészáros Balázs, a Pulszky Társaság ügyvezető elnökének előadása arra hívta fel a figyelmet, hogy az értékelés olyan tevékenység, amelyet folyamatosan végzünk a múzeumi munka során, talán csak nem eléggé tudatosan. A váci Hincz-gyűjtemény példáján mutatta be, hogy egy negatív megítélésű gyűjtemény értékelése hogyan vezethet el azoknak az értékeknek, gyűjteményrészeknek vagy egyes gyűjteményi daraboknak a felfedezéséhez, amelyek segítségével új párbeszéd indítható a helyi közösséggel. Felhívta továbbá a figyelmet arra, hogy a hatályos jogszabályi környezet is elvárja a gyűjtemény értékelését, hiszen a 49/2016 (XII. 28.) EMMI rendelet alapján készítendő Honvédelmi Intézkedési Tervben rögzíteni kell a pótolhatatlan és kiemelkedő kulturális javak körét és hangsúlyozta azt is, hogy a Közgyűjteményi Digitalizálási Stratégia már nemcsak elvárja az értékelést, de szempontokat is meghatároz: egy-egy gyűjtemény vagy tárgy digitalizálásáról való döntés esetén azt ajánlja az állományvédelmi szempontok helyett inkább a további – pl. online – hasznosítás lehetőségére koncentráljunk.
A szekciót záró kerekasztal beszélgetésen, melyet Galambos Henriett vezetett, elhangzott, hogy bár a gyűjtemény értékelése minden közgyűjteményi ágazatban megszokott, sőt szükséges tevékenység, a könyvtárakban és levéltárakban – szemben a múzeumokkal – mindez átgondoltabb és szabályozottabb. Különösen a gyűjteménybe kerülés vonatkozásában látszik, hogy a múzeumokra kevésbé jellemző a szelekció. Miközben múzeumi területen a gyarapítás gyakran a helyi közösséggel való kapcsolattartás eszköze, a könyvtárak és levéltárak gyakorlatában a jogszabályi előírásokon túl a hasznosíthatóság és a raktárak fenntarthatósága is kiemelkedő szempontként jelenik meg. A szekcióhoz kapcsolódóan Mészáros Balázs és Borbély Katalin, a Szépművészeti Múzeum regisztrárja vezetésével lehetőség volt a gyakorlatban is kipróbálni a gyűjteményértékelés Caroline Reed által kidolgozott és a brit Collection Trust által ajánlott módszertanát (Reviewing Significance 3.0.).
Fenntartható állományvédelem
Az állományvédelem témájának elemzési kereteit dr. Orosz Katalin, az MNM Országos Restaurátor és Restaurátorképző Központjának főosztályvezető-helyettese adta meg Klimatizálás, fenntarthatóság, kockázatelemzés. Szemléletváltozás az állományvédelemben című előadásával. Orosz Katalin bemutatta az ideális műtárgykörnyezetre vonatkozó előírások közelmúltbeli változását, amely nem csupán új hőmérsékleti vagy pártartalom sztenderdeket jelent, hanem egy új szemléletet is. A klimatizált raktárak magas fenntartási költségei egyre több intézményben okoznak problémát, finanszírozásuk egyre több helyen megoldhatatlan terhet jelent, ezért az állományvédelmi szakemberek figyelme újabban kevésbé költséges megoldások felé fordult. Példaként hozta, hogy a Sankt Gallen-i kolostori könyvtárban évszázadok óta biztosítják a régi kéziratok és ősnyomtatványok megőrzését modern klimatizálás nélkül, és ezek a körülmények máshol is megvalósíthatók. Egy dániai raktárépítési projekt kapcsán mutatta be, hogy a földfelszínre épített, de csak a falak és a tető felől hőszigetelt, klimatizálás nélküli raktárban is megteremthetők azok az állományvédelmi feltételek, amelyek biztosítják a műtárgyak hosszútávú biztonságos megőrzését. A fenntartható állományvédelem kulcsfogalma és módszere a kockázatelemzés, vagyis a műtárgyakra leselkedő veszélyek és lehetséges káresemények felmérése, amelyek megfelelő kezelésével kialakíthatók a műtárgyakra nézve kedvező állományvédelmi körülmények.
Az állományvédelmi szekcióban Orosz Péter, az Iparművészeti Múzeum főosztályvezetője az Állományvédelmi Bizottság tevékenységét és terveit mutatta be. Ezután Pápay Kornélia, a Janus Pannonius Múzeum restaurátora beszélt az állományvédelmi felelősök munkájáról és saját tapasztalatairól, valamint beszámolt egy a katasztrófavédelem szakembereivel közösen szervezett műtárgymenekítési gyakorlatról. Végül Fancsalszki Noémi és Orosz Katalin ismertette a tájházakra kialakított kockázatelemzés módszertanát és eredményeit. Az előadásokat követő kerekasztalbeszélgetésen konkrét javaslatok fogalmazódtak meg a múzeumi állományvédelmi helyzet javítása érdekében. 1) Elhangzott, hogy a tájházakra fejlesztett kockázatelemzési módszertant minél szélesebb körben hozzáférhetővé kell tenni, ami a Szabadtéri Néprajzi Múzeum Tájházigazgatósága és a Képzőművészeti Egyetem együttműködésében és szükség szerint további szereplők bevonásával formális képzésként valósítható meg. 2) A kockázatelemzés módszerének az egész múzeumi területre való kiterjesztésének lehetséges eszköze az állományvédelmi felelősök ilyen irányú továbbképzése. Egy ilyen képzés szakmai kialakítása és szervezése az Országos Restaurátor és Restaurátorképző Központ és az Állományvédelmi Bizottság együttműködésében történhetne, de finanszírozása minisztériumi feladat. 3) A múzeumok állományvédelmi helyzetének általános javítása, az állományvédelmi szemlélet erősítése érdekében indokolt lehet a meglévő múzeumi pályázati rendszerek elbírálásába (pl. Kubinyi-program, járásszékhely múzeumok támogatása, stb.) az állományvédelmi szempontok beépítése is. 4) Megfogalmazódott az is, hogy a fenntarthatóság – a műemléki szempontok figyelembe ételével – elvárásként szerepeljen a múzeumi épületek – beleértve a raktárak – felújítása, rekonstrukciója során. Erre már jó példák vannak egyes európai országokban.
A párhuzamosan futó szekciók látszólag eltérő témájuk ellenére szorosan kapcsolódtak egymáshoz, a beszélgetések is megerősítették, hogy a múzeumi munka egyes területei egymásra támaszkodnak, egymással együttműködnek, sőt egymással lépést tartva kell fejlődjenek. Gondoljunk csak arra, hogy az állományvédelmi helyzet leírásához szempontokat adhat a gyűjtemény értékelése, amikor felhívja a figyelmet a legértékesebb – kiemelkedő és pótolhatatlan kulturális javakra –, amelyek különös odafigyelést igényelnek. Vagy éppen fordítva: az állományvédelem irányítja rá a figyelmet a túlzsúfolt raktárra mint kockázati tényezőre, ami lendületet adhat a múzeum számára különleges értéket jelentő tárgyak meghatározására. És mindez persze feltételezi, hogy a különböző területeken dolgozó munkatársak között működik a kommunikáció: együtt dolgozva, sőt egymást bevonva végzik a munkájukat. Teszik ezt annak érdekében, hogy a gyűjtemény olyan állapotba kerüljön és olyan állapotban maradjon, hogy továbbra se kérdőjeleződjön meg: gyűjtemény nélkül nincs múzeum.
