Demeter Szilárddal, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatójával készítettünk interjút, amelyben múzeumokat érintő szakmai kérdéseket tettünk fel neki, a múzeumok szerepéről, küldetésétől, gyűjteményezésről.
Hogy látja, melyek azok a legfontosabb hívószavak, gondolatok, amelyek a mai múzeum fogalmait meghatározzák?
A 21. század múzeuma az identitás megalkotásának és megerősítésének helye. Ha bemész bármelyik múzeumba Magyarországon, akkor jobb magyarként jössz ki, mint ahogyan bementél. Nem azért, mert propagandát tolnának az arcodba, hanem azért, mert olyan teljesítményeket mutatnak fel, amelyekre méltán lehetünk büszkék.
Ráadásul – filozófiai közhely – még a más kultúrákat bemutató közgyűjtemény is a saját kulturális szűrődön keresztül mutat meg valamit a világból, vagyis a saját kulturális identitásoderősítésére, gazdagítására lesz alkalmas.
A múzeumok, mondhatni, könnyű helyzetben vannak, hiszen a legelemibb emberi tulajdonságára, a kíváncsiságra építenek. A múzeum lehetőséget ad a személyes, egyéni tapasztalat kiterjesztésére, a tárgyakon, képeken, szövegeken keresztül térben és időben távolinak látszó történetek kerülnek kézzelfogható közelségbe. Mintegy felkínálkoznak a kiállításon keresztül látogatónak, a gyűjtemény látványán vagy digitalizált adatain át a kutatónak, hogy válogasson az őt szellemileg-érzelmileg megérintő tartalmakból, tematizálja, tegye önmaga számára is láthatóvá érdeklődését.
A legtöbb múzeum körül van egy láthatatlan háló, a „törzslátogatók”, akik virtuális – de a közösségi oldalak miatt egyre inkább látható – közösséget alkotnak, vagyis a múzeum a személy öndefiníciójának részévé válik. Mutasd meg, melyik múzeum oldalát lájkolod, és megmondom, ki vagy.
A szabadidő-, a turizmusipar a szórakoztatás, a mind tökéletesebb élmény és illúzió szolgáltatása felé nyomják a múzeumokat, a tét a megérinthető, hallgatható, sőt megehető, megszagolható stb. múlt prezentálása. Egy másik nagy trend az oktatás „kiköltözése” az iskolákból többek között a múzeumokba: az iskolán kívüli tanulás szerepének rohamos térhódítása együtt az élethosszig tartó tanulás hétköznapivá válásával a folyamatos ismeretszerzés, a kultúrába való észrevétlen "belenövés" természetes helyszínévé teszi a múzeumot.
Milyen európai (irodalmi) múzeumi példát lát, amelyet követendő mintaként tud említeni a múzeumi vezetők, szakemberek, kulturális munkatársak számára? Mi az, ami miatt jónak tartja?
A PIM egy más európai intézménnyel nehezen összemérhető, egyedi alakulat: bizonyos szempontból a nagy, közép-európai archívumok lehetnek a példák, ezek lebeghetnek a szemünk előtt (pl. Marbach, Schiller Archívum, Schiller National Museum - DLA Marbach, , Österreichische Nationalbibliothek).
A magyar irodalomnak a nemzeti tudatban elfoglalt helye és a PIM kiállítási gyakorlata miatt, amely történeti narratívákat mozgat és elsősorban a társművészetek műtárgyanyagára épít, természetes mintáink lehetnek a régió nemzeti múzeumai, a történeti és művészeti múzeumok.
Erre az önmagában is sokrétű alapzatra most ráadásul mindenféle felépítményeket húzunk.
Mi lehet egy irodalmi múzeum küldetése a 2010-es évek végén?
Hogy egy irodalmi múzeumnak úgy általában mi lehet a küldetése, azt nem merném körbelőni, mert minden kultúrában más és más az irodalom szerepe, súlya. Filozófiailag nézve az egybegyűjtő emlékezethez (ennek kapcsán az írás szerepéhez), illetve a gondolkodás milyenségéhez lehet köze bármely irodalmi múzeumnak. De ennek kibontása túl messzire vezetne, Platónt kellene ütköztetni Szent Ágostonnal, miközben oldalról betámad Heidegger a „költői lakozással”, hogy aztán a győztessel leüljünk beszélgetni, és még akkor sem jutnánk túl az igaz véleményen.
Azt tudom, hogy mi mit akarunk. Szándékaink szerint a PIM amellett, hogy a legnagyobb magyar irodalmi múzeum, a kortárs magyar irodalom egyik csúcsintézménye is lesz.
Az ezt célzó munkát elkezdtük. A belső múzeumi életpályamodell után (amit sikerült életbe is léptetnünk), összeraktunk egyfajta írói életpályamodellt, ezt egy ösztöndíjrendszeren keresztül ki is nyitjuk a legjobbak számára. Emellett irodalmi ügynökséget alapítunk, kivisszük a kortárs magyar irodalmat az olvasókhoz. Hozzánk kerül a magyar fordítástámogatás is, ennek egy jóval hasznosabb és hatékonyabb modelljét a napokban finalizáljuk. A tagintézményeinket egyetlen ökoszisztémában gondoljuk végig, szeretnénk, ha nem párhuzamos, hanem egymásra figyelő, egymást erősítő intézmények rendszerévé válnánk. Már látjuk, hogy elképesztő mennyiségű tartalom fog születni a különböző együttműködésekből, rendezvényekből – ezek fogyasztóbarát prezentációja friss szemléletű és felhasználóbarát online stratégiát igényel, a koncepció kialakítását elkezdtük. Egyre több megkeresést kapunk mind a tudományos, mind a közgyűjteményi, mind pedig a kulturális szcénából, és mi mindenre nyitottak vagyunk.
Milyen szerepet játszhat ebben egy múzeumi gyűjtemény, egy múzeumi tárgy?
Számomra minden múzeumi gyűjtemény, tárgy, vagy ahogy mi nevezzük, relikvia egy-egy argumentum. Érv a gazdag kultúránk feneketlen zsákjából amellett, hogy a saját – többezer éves múltra támaszkodó – életünk pont megfelelő ahhoz, hogy azt éljük tovább, és ne kívánjunk más életet. Vagyis lehorgonyoznak a józan ész talaján, és nem engedik, hogy belecsússzunk mindenféle utópia ködébe. A XX. században két utópikus ideológia gyűrte maga alá a kontinenst, mindkettőből diktatúra lett. Ezért jó „befelé” is figyelni, felbányászni és megszólaltatni az érvkészletünket.
Milyen irányba szeretné fejleszteni a PIM gyűjteményét?
Egyrészt előttünk áll a digitális bölcsészet nagy kihívása. Szerencsére élenjáróak vagyunk ezen a téren, nagyban megy a gondolkodás, hogyan tudjuk szétszálazni a számítógépre és virtualitásba költözött alkotófolyamatok jelentette problémacsomót. Másrészt a közelmúltunk irodalma jóval több, mint amennyit látni vagyunk hajlandóak belőle. Van egyfajta történelmi vakfoltunk, mondjuk, 1945-1989 közöttről nem szívesen beszélünk, pedig akkor is születtek rendkívüli életművek, izgalmas könyvek, versek. A jelenkorunk gyűjteményezése mindig is többesélyes és csak fragmentálislehet (nincs meg a szükséges időbeni távolságtartás ahhoz, hogy az igazán értékes művekre, szerzőkre tudjunk csak figyelni), ezért ezt a kört is szélesítjük, legfeljebb majd valamelyik utódom kidobálja a fölösleget.
Hogyan tekint a PIM vidéki is fővárosi tagintézményeire, az ott bemutatott, kutatott szerteágazó témákra? Szorosabbra húzná a köteléket vagy épp lazítani szeretne rajta?
Az SZMSZ-ünk szerint a tagintézmények vezetői tulajdonképpen főosztályvezetők a PIM-en belül. Mi, persze, igazgatónak tituláljuk a kollégákat, de maga az így megmutatott intézményi logika jó. Az én szememben a tagintézmények és a PIM (vagyis a Károlyi-palota) egyetlen rendszert képeznek. Miközben biztosítom az igazgatóknak a szükséges szakmai autonómiát, aközben szeretnék egyfajta mentalitásváltást is megerősíteni, ami az együttműködést, egymásra figyelést helyezi előtérbe. Főigazgatóként minden tagintézményért felelősséget vállaltam és viselek. Most nagyjából mindenki rendben van, amennyire jelenlegi lehetőségeinktől telik, mindenkinek van kis kerete a saját mozgásteréhez, a nagyobb gyűjteményezési, kiadványozási alapok viszont közösek, ott, ha úgy tetszik, verseny van, a kollégákból álló bizottság előtt kell meggyőzően érvelni a maguk érdekei mellett.
Lát-e fantáziát az irodalmi emlékházak hálózatában? Ezt hogyan érdemes fejleszteni?
Előkészítettünk már egy szakmai anyagot, ami alapja lehet az erre vonatkozó kormányhatározatnak. Azt szeretnénk, ha 2020-tól a leginkább rászorult irodalmi emlékházakat sikerülne felújítani, rendet rakni az egész Kárpát-medencében. Felállt a PIM-ben egy ún. operatív igazgatóság, aminek kifejezetten az a dolga, hogy a Kárpát-medencei irodalmi emlékházaknak és emlékhelyeknek szakmai-módszertani segítséget nyújtson. Egyeztettünk a Nemzetpolitikai Államtitkársággal is, hogy a Határtalanul-kirándulásokat ráfűzzük a korábban kezdeményezett „Litera-túrákra”. Szóval ezen is dolgozunk ezerrel. Személy szerint nagyon fontosnak tartom az irodalmi emlékházakat, emlékhelyeket, egyfajta szellemi végváraink, mutatják, hogy az idők során hol lakoztak költőien a magyarok, mi az a tér, amelyet megismertünk, belaktunk, birtokunkba vettünk, megszerettünk. Egyfajta erőközpontok. Élettapasztalatom, hogy az anyanyelvű irodalom megtartó erővel bír, ezért egy jól kitalált irodalmi emlékháznak önmagán túlmutató célja és funkciója is lehet.
Olvasóként, befogadóként hogyan tekint egy kiállítás nyelvezetére? Melyek azok az alapvető szólamok, médiumok, amelyek elengedhetetlenek a ma látogatója számára?
Na, most bajban vagyok. Ha szakszerűen válaszolok, akkor éppen azt az élményszerűséget fedem el, amelyre egy kiállítás kapcsán vágyom. Oké, persze, nem tudom az összes előzetes- és előítéletemet zárójelezni, ha megnézek egy kiállítást, de azért igyekszem a lehető „legártatlanabbul” belépni egy kiállítás nyelvjátékába. Ha megszólít, ha hat rám, ha beszippant a világa, akkor teljesen mindegy, milyen eszközökkel teszi. Ha elmegy mellettem, akkor nincs az a médium, ami pótolni tudná a hiányzó metafizikát.
