Ibo. Anima, lélek, őslényeg, egységes szellem. Így nevezik a shipibo-konibo indiánok a világot és benne magukat, a növényeket, az állatokat, a létezés minden szintjét. Ibo. Azaz minden összefügg mindennel. Minden egy. Az egy pedig a mindenség. Az Avatar Eywájának, a lelkek fájának művészien légies megfogalmazása talán támpont lehet ennek a mindenségnek, kollektív gyökerezettségnek elképzelése kapcsán, és az asszociáció, még ha távoli is, a mi civilizációs berendezkedésünkben, a mi élethez-halálhoz való viszonyulásunkban segítség lehet közelebb kerülni egy népcsoporthoz, melynek tagjai úgy élnek egymással és a természettel, mely odaadás, magától értetődés a legtöbbünk számára gyakorlat nélkül való.
fotó: Incze László
A Néprajzi Múzeum Shipibo-konibo. Népem portréi – David Díaz fényképei című időszaki kamaratárlata még 2025. január 5-ig kínál mindenki számára, különösen a karácsonyi, újévi ünnepkörben tartalmas, emocionális kikapcsolódást. Ilyenkor talán mi is közelebb kerülünk a természethez, pár napig az élet körforgásához igazítjuk a saját tempónkat, kicsit megállunk, kicsit talán elcsendesedünk, kicsit figyelmesebbek leszünk, kicsit befelé tekintünk, kicsit kifelé nyílunk. Sérülékenyebb, egyszersmind fogékonyabb ilyenkor a lélek, könnyebben kapcsolódik, ezért fontos, hogy milyen impulzusokat engedünk közel magunkhoz. David Díaz Gonzáles, a perui shipibo-konibo őslakos közösségből származó fotós magával ragadó fekete-fehér felvételeire rábízhatjuk a lelkünket. Igaz, katarzis vár rá, de jóféle, könnyeket csiholó, önreflexív, edukáló katarzis, mely formál, szobrál, alakít és többé tesz. Mely találkozást ajándékoz számunkra, egy néppel, egy kultúrával, egy művész belső nézőpontból rajzolt portréja által. A kiállítás egyben tisztelgés is a shipibo-konibo ősök és a perui fotográfia úttörői: Martín Chambi és a Vargas fivérek emléke előtt. Merthogy a tiszteletét tevő, a belülről megragadó, a saját népének lélekrajzát aprólékos gondossággal és megejtő érzékenységgel megalkotó David Díaz Gonzáles Peru egyik legjelentősebb és legtehetségesebb fiatal fotósa, akinek virtuozitása, lencséjének tapintatos őszintesége egy zárt társadalom arcait, életpillanatait tárja elénk, egy fekete-fehér világban.
A Shipibo-konibo indiánok valahol Peru mélyén, az Amazonas felső folyása mentén élnek, az Ucayali-folyó területén, alkalmazkodva a 21. századhoz, mégis évezredes múltra visszatekintő kultúrából táplálkozva, törzsi szokásaikat mindmáig gyakorolva. Gazdag és bonyolult kozmológiájuk hatással van művészetükre is, a világegyetemmel kapcsolatos észleléseik, elképzeléseik rendkívül erős szálakkal kötik őket hagyományaikhoz, fenyegetett helyzetük ellenére. Itt született David Díaz Gonzáles 1992-ben, a Nueva Saposoa nevű őslakos faluban. A népmesei hős útját bejárt Díaz hamar Peru egyik legjelentősebb és legtehetségesebb fiatal fotósa lett, de számtalan elismerése ellenére a shipibo-konibo amazóniai indián közösség büszke tagjának vallja magát. Elnyerte az El Comercio perui napilap által adományozott Luces díjat a legjobb 2022-es fotókiállítás kategóriájában, első díjas lett a perui művészetet népszerűsítő és támogató szervezet, az AFAP 2022-es Maravillarte kiállításán. Képzett digitális grafikai tervező, jelenleg Limában él, ahol továbbra is fotózást és digitális képalkotást tanul. Az ucayali Masisea járásban élő menonnita kolónia által okozott erdőirtásról szóló fotós kutatásaiért elnyerte a Pulitzer Központ Amazonasi Esőerdőért Újságírói Alapítványának ösztöndíját, 2020-ban a Kené színezőkönyv digitális változatában jelentette meg fényképeit. Shipibo-konibo. Népem portréi című sorozatának szabadtéri és műtermi felvételein a környező települések és Pucallpa városának lakosait örökítette meg. Alkotásait nézve, Díaz tudatosan eltávolodik az amazóniai indiánok sztereotip ábrázolásától, és a közösség tagjaként, belülről igyekszik újra alkotni a róluk és kultúrájukról kialakított képet.
fotó: Incze László
Díaz képei elementárisan hatnak. Fotóin a tekintetek belénk fúrják magukat, mi pedig az íriszek mögé kémlelve egész sorsokat, életfonalakat követhetünk. Fotóin a pózok ismerősek, mi is lehetnénk, anyáink, nagyanyáink is lehetnének, csak az öltözék más, csak a környezet más, csak a díszlet változik. És az íriszek mögött az a létteljesség, létbizonyosság, ami még a leghétköznapibb helyzetbe is valami zord ünnepélyességet karcol. Fekete-fehér képei, köszönhetően érzékenységének, figyelmességének, tehetségének, elmélyültségének és persze szeretetének, kiszínesednek, élénk vörös, magenta, narancs, olajzöld és kobaltkék árnyalatokban játszanak. Csodálatos, ahogyan a fotós szinte a tenyerén hordozza képeinek szereplőit. Tartja, vigyázza őket, de közben törekszik a legpontosabb, legkendőzetlenebb megközelítésre. A fiatal fotográfus utolsó órás mentése ez. Népének értékeinek mentése, felelősséggel, alázattal, hihetetlen tudatossággal, talán egy könnycseppel szemzugában, amit elmorzsol a tett fontosságának súlya. Dokumentálja, emlékeket készít róluk, életben tartja őket. Az övéit. A gyógyítókat, az asszonyokat, a gyermeket, a vezetőket, a kézműveseket, a halászokat. Akiket nem ismerünk. És most mégis.
fotó: Incze László
Ibo. Anima, lélek, őslényeg, egységes szellem. Minden összefügg mindennel. Minden egy. Az egy pedig a mindenség. Itt és most, nekünk, 2024-ről 2025-re fordulva, David Díaz Gonzáles fekete-fehér fotóin. Messzi-messzi emberekkel. Akiket úgy hívnak: Shipibo-konibo indiánok. Az Ibo legyen velük. Örökké.
