AZ ÉV KIÁLLÍTÁSA 2024 díjat november 19-én adják át a Hagyományok Házában. A Pulszky Társaság 2010-ben alapította a címet, mellyel évről-évre muzeális intézmények kiállítások megvalósításában megnyilvánuló tudományos felkészültségét, kreativitását, a közönséggel való kapcsolatteremtő képességét jutalmazza, egy múzeum állandó vagy időszaki, esetleg virtuális kiállítását kiválasztva. Idén két kategóriában folyik a megmérettetés: 10 millió forint alatti illetve feletti bekerülési költségű állandó vagy időszaki kiállítások pályáztak az elismerésre. A zsűri az előbbi kategóriából 6, az utóbbiból 13 pályázót választott a jelöltek közé. Amíg az eredmény a díjátadó konferencián kiderül, bemutatjuk mind a 19 finalista múzeumot. Először ábécé sorrendben a kisebb, majd a nagyobb költségvetésű kiállítást rendező intézmények kerülnek sorra.
A sorban a következő a Ferenczy Múzeumi Centrum Veszélyes csillagzat alatt – Az Európai Iskola (1945-1948) című időszaki kiállítása, mely 2024. április 7. és július 28. között volt látható.
Már messziről integettek nekünk a MűvészetMalom molinói, ahogyan Szentendre macskaköveit koptattuk. Már messziről láttuk az udvaron magasodó hirdetőoszlopot, rajta korabeli plakátok rajzoltak meg három évet a Köztársaság kikiáltásának, a forint bevezetésének, a Kossuth híd építésének időpillanataival karcolva elénk képekben a múltat. Előzékenyen és elegánsan láthatatlan kezek vezettek, hívtak, vártak régi falak közé, egy legendás és fontos művészcsoport története kapcsán, mely harmincnyolc kiállításban és három pulzáló, csillogó, szárnyaló évben mérhette számadatait. Európai Iskola. Alapítva 1945-ben, megszüntetve 1948-ban. Olyan tagokkal, mint Anna Margit, Barcsay Jenő, Bokros Birman Dezső, Egry József, Gadányi Jenő, Gyarmathy Tihamér, Kállai Ernő, Kassák Lajos, Korniss Dezső, Lossonczy Tamás, Márffy Ödön, Martyn Ferenc, Pán Imre, Rozsda Endre, Szántó Piroska, Vajda Júlia, Vaszkó Erzsébet – szigorúan a teljesség igénye nélkül. És mint afféle termékenyítő üstökösnek a kortárs alkotóművészet egén, a csoport unikalitása szükségszerű volt: indulása egybeesett egy tragikus korszakot lezáró pillanattal, a második világháború végével, és ez az összecsengés predesztinált volt, úgy tűnt, kötelezett valamire, aminek hordozóeleme a szabadság, a tenni akarás, a fejlődés volt.
A Ferenczy Múzeumi Centrum minden eddiginél szélesebb kitekintésű előkészítés eredményeképpen negyven hazai és külföldi köz- valamint magángyűjtemény műalkotásaival, kiadványokkal, archív fotókkal, plakátokkal az Európai Iskolát tette meg főszereplővé a MűvészetMalom 1200 négyzetméteres épületében, két szinten, az északi szárny földszintjétől, majd emeletétől a középső szárnyon át a déli szárny földszintjéig. A helyszín által ily módon megengedett, sőt elvárt barangolás afféle beavatásként is felfogható volt: mintegy nyolc dekáddal később ki és hogyan tud, mer, kíván elmerülni egy történetben, melynek életre hívói nem képzőművészek voltak, hanem kritikusok, esztéták, filozófusok, költők, orvosok. Azaz gondolkodók, analizáló elmék, vitatkozni, kérdezni nem rest értelmiségiek, akik az új élethelyzetben nem csupán a művészetet próbálták értelmezni, hanem az európai kultúra elé tornyosuló feladatokat és kihívásokat, hogy végül így tegyék fel a nagy kérdést: „Mindenkinek el kell döntenie Kr. u. 1945-ben, hogy jogosan viseli-e ezt a megjelölést: európai ember.” Ehhez a mellkast kifeszítő, nagy és büszke válaszokra éhes kérdés köré azután természetesen olyan magyar képzőművészek rendeződtek alkotásaikkal, vízióikkal, álmaikkal, akik a két világháború között az árnyékos oldalra szorultak. Így az Európai Iskola egyszerre képviselte az addig háttérbe szorított modernebb irányzatokat és az új, késő szürrealista törekvéseket, hovatovább, néhány pillanatra megvalósíthatónak tetszett az európai és a magyar művészet szinkronba állítása. A vágy erre olyan erősnek bizonyult, hogy még 1956-ban is megkísérelték az 1948-ban, a szovjet típusú kultúrpolitika nyomására megszűnt csoport újra szervezését. Az Európai Iskola öröksége, hagyatéka, letagadhatatlan formáló hatása a magyar művészeti progresszió egyik letéteményeseként vonult be hazánk kultúrtörténeti emlékkönyvébe.
A kiállítás szimbolikus kezdő- és végpontja az Európai Iskola két emblematikus színhelye volt, az Üllői út 11. szám alatti kiállítóhely, valamint a Galéria a Négy Világtájhoz elnevezésű parányi tér. Az előbbi piros, az utóbbi középszürke falszínnel kiemelve, épülethálóval jelezve, az egész válogatásban pedig a világosszürke falszín adta a semleges, megnyugtató, mondhatni, objektív hátteret. A tárlat emblematikus vivőképe Korniss Dezső: Laokoón című festménye alapján készült, mely Minótauroszra utalva, az emberi természet kettősségének metaforája volt. A kiállítás manifesztumokkal, főművekkel, a korabeli társadalmi és történelmi helyrajz fontos időpillanatainak tükrében mesélte el az Európai Iskola történetét, melynek során Korniss Dezső: Tücsöklakodalom, Lossonczy Tamás: Fájdalom és remény, Martyn Ferenc: Négy földrész, Rozsda Endre: Haláltánc című képei akárha kitárt ablakszárnyak lennének egy nehéz levegőjű korszak küszöbén - ecsetvonásaikban a gesztusszerű ösztönösség bátorsága, színeikben a nagy lélegzet tágassága.
Külön ékessége volt a válogatásnak az Andrássy út 27. szám alatti Művészbolt rekonstrukciója. A francia szürrealista alkotók művészetének akkortájt egyetlen lelőhelyeként ismert képzőművészeti találkozópont másában az Európai Iskola portréfala volt látható, olyan művekkel egyetemben, mint például Anna Margit Önarcképe, Ámos Imre Önarcképe, Korniss Dezső Illuminációja, Joan Miró Hajnali ébredése, és olyan kiállítások emlékeivel, mint Paul Klee miniatűr-tárlata, Vajda Lajos kiállítása, vagy éppen az Eredeti külföldi metszetek című válogatás, mely Max Bill, Jean Arp, Henri Matisse, Joan Miró, Pablo Picasso műveiből szemezgetett. És bár a kiállítások csak néhány hónapig tartottak, a Művészbolt falain mindig ott függtek jelentős európai mesterek grafikái, melyeket ott és csak ott láthattak a pályakezdő magyar művészek.
Egy külön szekciót szenteltek a kurátorok az Európai Iskola nemzetközi kapcsolatainak, így együtt láthatjuk a cseh Skupina Ra művészcsoport tagjainak munkáit a francia vendégművész, Jacques Doucet, valamint a CoBrA művészcsoport másik alapítója, Corneille műveivel és a román Paul Pǎun munkáival. Ebben a teremben állították ki az Európai Iskola alapító okiratának eredeti példányát is, és az 1947-es Nemzetközi Szürrealista kiállítás katalógusát.
Érzékenyítő pillanatokat jelentett a Traumák-szekció bejárása, mely egyszerre emelte fel a lelket és őrölte apróra, védtelenre és fájóra. Itt minden abból a meghatározó létélményből bomlott ki, amit a második világháború megrázkódtatása jelentett, rommá lőtt utcákkal, lebombázott otthonokkal, szétdúlt műtermekkel, megcsonkított családokkal. Az egyéni tragédia kollektív drámává sűrűsödött, hogy aztán a civilizáció egyetemes értékeibe, a kulturális tradíció folyamatosságába vetett hit összeomlása végett megélt gyásszá nemesedjen. Az irodalomban és a képzőművészetben erre két válasz született: emlékezni és emléket állítani – na és persze alkotni, úgy is, mint gyógyítani, másokat és magunkat, gyógyítani fájdalmat, traumát, megélni veszteséget, elvégezni gyászmunkát. És mivel az Európai Iskola működésének rövid ideje hazánk történelmének meghatározó, veszteséggel és reménnyel telt időszakára esett, a veszélyes csillagzat alatt született műveket éppen ilyen kettősség jellemzi, legyen szó formai jegyekről, emberábrázolásról, művészettörténeti dilemmáról, a revízió és a traumák megfogalmazásáról, a kitágult kétpólusúságban pedig talán csak a „minden egész eltörött” érzése volt folyamatos és változhatatlan.
Megnyugvást jelentett a kiállításban a Természetkép-szekció, ahol a látvány bravúros visszaadásán bőven túllépve Czóbel Béla és Márffy Ödön a táj valóságát panteisztikus látomássá emelte, képeiken Isten és a természet, Teremtő és teremtett egylényegű, egymásból táplálkozó, egymásban létező. A Naphimnusz eme festői manifesztumainak mollra hangolt sóhajai Fekete Nagy Béla szikár képei, Gadányi Jenő titokzatos kompozíciói, Szántó Piroska szorongató, asszociációs munkái, Barcsay Jenő „levegőtlen présű” festményei.
Az Európai Iskola, a huszadik század magyar művészettörténetének egyik legfontosabb művészcsoportja bár rövid ideig működött, mind a mai napig nélkülözhetetlen szellemi örökséget jelent nemcsak az utána jövő művészgenerációk, hanem a történészek számára is. Ugyanakkor rendkívül bonyolult és összetett jelenségről lévén szó, vizsgálata újabb és újabb összefüggéseket, megközelítési lehetőségeket, kutatási aspektusokat tár fel, és ennek a sokszintű, sokszólamú, sokágú vállalkozásnak a kiállítás kurátorai érzékeny és hiteles vállalói voltak. A tökéletességet célzó, kevesebbel nem beérő rendezői csapat hat kutatóval, Passuth Krisztinával, Pataki Gáborral, Várkonyi Györggyel, Árvai Máriával, Hornyik Sándorral és Bodonyi Emőkével eddig soha nem látott mennyiségben, minőségben és árnyaltságban mutatta fel az Európai Iskola történetét, örökségét, ránk hagyományozott művészeti vívmányait.
200 mű, 1200 négyzetméter, három év története. Három év, ami a szabadságról, az európaiságról, eszmékről, létezésről, művészetről, hovatartozásról, tenni akarásról mesélt. 200 mű és 1200 négyzetméter, ami sokat kért tőlünk, de cserébe sokat is adott. 200 mű és 1200 négyzetméter, ami nehezen eresztett. És miközben újra talpunk alá gördültek a macskakövek, még a hátunkban éreztük a hirdetőoszlop képeit, a hívó-váró molinókat, ahogyan búcsúztak tőlünk. És mi magunkkal vittünk egy darabot. Belőlük, magunkból. Abból, amik voltunk, abból, amik lehettünk. És amik még lehetünk.
