„A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni, akarsz-e mindig, mindig játszani...” Kosztolányi Dezső szavait visszhangozva, hamar könny szökik a szemünkbe, afféle forró könnycsepp, ami be- és elfészkeli magát a szemzug táján, elhomályosítva egy pillanatra a világot.
Akarsz-e játszani? Milyen ártatlan kérdés, mégis, akár Chopin zenéje, a lélek húrjain muzsikál. Megpendít valami ősi szomorúságot, valami ismeretlen gyászt, nosztalgiát, eltemetettet. Kosztolányi, ahogyan Chopin is, és még sok, zseniális, utánozhatatlan művész, minden bizonnyal értett az emberi fájdalomhoz, a psziché terheihez. Minden bizonnyal ismerte a szenvedést, a bánat elhordozásának állandóságát, a sokk, a megrázkódtatás szíven ülő súlyát. A pszichodrámában a traumafeldolgozás egyik eszköze lehet az újrajátszás. Amikor ismét átéljük, másik szemszögből látjuk, újragondoljuk a múltat. Esetleg reagálunk, ha lehet, másként, de legalábbis, próbáljuk tudatosan, az érzéseket, a szükségleteket megnevezve, átkeretezni, megszelídíteni. Megengedünk számára egy másféle narratívát.
Traumáink felismerése és feldolgozása nem csupán egyéni, de kollektív szinten is egyre több kihívást jelent számunkra, és ezt a feladatot, erőpróbát ismerte fel már évekkel, évtizedekkel ezelőtt a Szabadtéri Néprajzi Múzeum. A felismerést aztán tettek követték, és olyan kiállítások, helyszínek megformálása, melyek valamiként közösségi megpróbáltatások, veszteségek mentén születtek. Az Európai Szabadtéri Múzeumok Szövetsége kétévente tartandó konferenciái sorában a mi szentendrei Skanzenünk már hat évvel ezelőtt ezzel a témával pályázott a megrendezésre, és az elhivatottság végül eredményhez vezetett: nemrég huszonkét ország negyven intézményének közel száz delegáltja Európa országaiból, Ausztráliából, az Egyesült Államokból és Japánból több napon keresztül Magyarországon adott egymásnak randevút, a szabadtéri múzeumokat érintő aktuális kérdések okán. Történelmi és társadalmi traumák, azok feldolgozásának és bemutatásának lehetőségei, a skanzenek e témában felmerült felelőssége, közösségi összefogás, egymás motiválása, felelős szakmai gondolkodás, tenni akarás... – ilyen és ehhez hasonló gondolatpillérek, sorvezetők mentén zajlott a szakmai kongresszus. Ami azonban talán a legfontosabb: múzeumi szakemberek felelősségvállalásának lehettünk tanúi. Ha lett volna energiánk strigulázni, hányszor hangzottak el az „együtt”, a „mi”, a „közösen”, a „tenni”, a „segítsük” szavak, akkor most diadalmasan felmutathatnánk a bizonyítékot: íme hát, így is lehet. Íme, mi ezt is tudjuk, ha akarjuk. Mi, mint mi, magyarok, mi, mint mi, itt a Kárpát-medencében, és mi, mint mi, szerte a világban, ilyen és olyan kulturális közegekben, ilyen és olyan kollektív tapasztalásokkal, ilyen és olyan kérdésekkel és válaszokkal. „A néprajz nem csak nemzeti tudomány. Ahogyan Magyarország körbe van véve más országokkal, úgy a magyar néprajz is egy hatalmas vérkeringés része: meg kell mutatnunk magunkat, és megfigyelni más tendenciákat, tanulni belőlük” – mondta dr. Cseri Miklós, a Szabadtéri Néprajzi Múzeum főigazgatója, és valóban, minél jobban megnyílik a szem és a szív, a mi közös szemünk és szívünk, annál többen látnak meg minket, és mi is annál többet fogunk fel a világból.
133 éve annak, hogy Svédországban, Stockholmban megalapították az első skanzent, azzal a céllal, hogy általa kapcsolatba lépjenek az emberekkel. A szabadtéri múzeumok népszerűsége tág spektrumból nézve töretlen azóta is, szűkítve az optikát, természetes görbét látunk, mely krízisek, válságok, közösségi traumák mentén hullámzik, ám mindig biztos viszonyítási pont, tekintve, hogy tárgya a mikrotörténelem éppen úgy, mint a nagy egész. Ami azonban egyre fontosabb a skanzenek szerepvállalásában, az a részvétel, a reflexió, a demokratizálódás és elfogadás mentén történő visszatükrözés, a párbeszéd megteremtése. „A közösségek gyűjteménye a mi gyűjteményünk, és ez csodálatos” - mondta Hilde Schoefs, aki a konferenciát, mint elnök nyitotta meg. „Nem zseniális művészek alkotásait mutatjuk be. Hanem azokat a konyhai eszközöket, amelyeket a nagymamánk használt. Egyszerű tárgyakat, amik azonban ezer történetet mesélnek el. És ezek a történetek személyesek, ugyanakkor közösek. Mert felszabadítják mindannyiunk kollektív emlékeit”, majd hozzátette, hogy a skanzenek erőssége éppen abban rejlik, hogy ha elmegyünk egy múzeumba, láthatjuk a történelmet, addig, ha elmegyünk egy szabadtéri múzeumba, azt látjuk, hogy a történelem velünk kezdődött. E szavak pedig azért is lehetnek fontosak az értő fül számára, mert kompetenciát adnak a kezünkbe. Felelősséggel ajándékoznak meg minket, a saját történetünk megtartásának, tovább írásának felelősségével.
A konferencia során proaktív gondolatok kapcsolódtak egymásba, mintha egyetlen füzér öröktől fogva összetartozó darabjai lennének, mintha együtt születtek volna, mintha ki nem mondott történetek, elhallgatott traumák, el nem gyászolt veszteségek gyógyulására felírt orvosságok lennének – a szavak erejét felismerve, egyfajta desztinációs sorsra szánva.
A szakmai kongresszus nyitányaként Cseri Miklós, a Szabadtéri Múzeum főigazgatója előadásában bemutatta, hogy az elmúlt két évtizedben milyen eredményeket ért el a Skanzen, milyen nehézségekkel küzdött meg és hogyan lett nemzetközi viszonylatban is meghatározó múzeum. Jette Sandahl, A dán Nő Múzeum és a Világkultúrák Múzeuma alapító igazgatója az emberi kapcsolatok kiüresedésének, az elidegenedésnek és a természettől való elszakadás traumájának kezelésében látja a szabadtéri múzeumok erősségét, ha tetszik, kiterjedt kultúrtájaiknak köszönhetően rója rájuk a természettől, természettel, természetről tanulás feladatát, a társadalomkritika és az új, planetáris etika üzenetét. A múzeumok a társadalomépítésben játszanak fontos szerepet, mondta előadásában Varga Benedek, aki szerint a traumamúzeumok a rövid távú emlékekre koncentrálhatnak, generációkat megszólítva, érzelmekre összpontosítva, az emlékezésre fókuszálva. Anastasiia Cherednychenko Ukrajnából a kulturális örökség védelmét és megmentését, a nemzeti identitás megtartását, a kollektív emlékezet megőrzését tartja a szabadtéri múzeumok erőforrásának, és a kevés lehetséges mentális ellenállás egyikének a háborúval szemben. Julie Rokkjær Birch Dániából a nehéz témákat kínálta a skanzeneknek, hiszen azok társadalmi leképezésre alkalmasak, ellentmondások bemutatására képesek, előítéletek helyett büszkeség tanítására. Helen Barker Angliából a skanzenek egészségügyi és jóléti felelősségéről beszélt, arról, hogy azok adottságaik révén, idősek és demenciában szenvedők számára lehetnek segítő-, a fiatalok számára pedig a klímaváltozásra reagáló érzékenyítő helyek. Vajon a nosztalgia mutathat-e a jövőbe, lehet-e progresszív, tette fel a kérdést Natasha Anson szintén Angliából, valamint, hogy a jelenben érzékelt hiány okán kiváltott nosztalgia mentén a skanzenek miként reagálhatnak a társadalmi szorongásra, és a történelem fertőtlenített verziója helyett, mellett hogyan mutathatják fel a traumát, a veszteséget, a kirekesztést? Maret Tämrjev Észtországból elhallgatott történeteink okán a „csúnya házakról”, a kolhozokról, és azokon keresztül a komplex történelmi örökségről beszélt, Sári Zsolt pedig a skanzeneket, mint közösségi múzeumokat nevezte meg, melyeknek feledésbe merült történeteket csakúgy kell képviselniük, mint a hivatalos történelemből kimaradt közösségeket, kisebbségeket. Aaron Ward Észak-Írországból közösségi, demokratikus és civil térként jellemezte skanzenjüket, mely párbeszédet és együttműködést segít egy olyan társadalomban, ahol a szétszakadás ellenére még mindig számítanak a hagyományok. Barbara Karl Svájcból a történelmi házak dokumentálásáról és védelméről, a fenntarthatóság és a megőrzés lehetőségeiről, Martin Novotný Csehországból a karbantartásról és a felületkezelésről, Mirela Iancu, a skanzenek és a kézművesek közti kapcsolatról tartott előadást. Peter A. Inker az USA-ból a konferencia fő sodrásába tagozódott az afroamerikai közösség traumafeldolgozása okán örökölt kihívásokról, a múzeum befogadó szerepvállalásáról tartott beszédével, Dr. Anke Hufschmidt a gyarmatosítás témájának bemutatási lehetőségeit vizsgálta, Olov Amelin Svédországból pedig az ukrán kulturális örökség védelmét célzó projektjük felvázolásával a skanzenek egymás iránti, a többi kultúrához kapcsolódó érzékenységéről tett tanúbizonyságot. Miként tud egy szabadtéri múzeum segíteni olyan traumák feldolgozásában, mint a holokauszt tragédiája Hitler országában? – így hangzott Ulrike Sbresny provokatív kérdése Németországból, miközben a dán Søren Tange Rasmussen prezentációja a német megszállásról szólt, a múzeumok lehetséges és kívánatos társadalmi szerepvállalásáról. Anne Marie Rechendorff és Kitt Boding-Jensen Dániából a demens látogatókat célzó küldetésükről beszélt, és arról, hogy mint skanzent, minden érzékszervre ható közösségi térként határozzák meg magukat, ahol a látogatók visszaemlékezni tanulnak. A traumaértelmező, -befogadó- és integráló szerep, a szükségletek felismerése, és a lehetséges módszertani kihívások voltak a sorvezetői Nagyné Batári Zsuzsanna prezentációjának, Paula Popoiu Romániából pedig a roma közösségek kulturális örökségeinek kutatását nevezte meg múzeumuk fő missziójaként.
A pár nap végére módszertani tapasztalatok, kutatási eredmények, látogatói visszajelzések szegélyezték az előadásokból és közös beszélgetésekből kibomló narratívát, mely szerint csak együtt érdemes tenni és gondolkodni. Csak együtt érdemes újrajátszani, visszaemlékezni, elmondottá tenni addig hangtalan történeteket. Csak együtt érdemes tovább írni, átkeretezni, visszatükrözni traumákat, tragédiákat, kollektív sokkhatásokat. És csak együtt érdemes kérdéseket megfogalmazni, feltenni azokat, válaszokra nem törekedve. Ellie Wiesel holokauszttúlélő szavaival élve, egy múzeumnak nem választ kell adnia, hanem sok-sok kérdést feltennie.
Az Európai Szabadtéri Múzeumok Szövetsége sok kérdést tett fel a pár nap alatt. A válaszok gyűlnek, alakulnak, és ha jók, akkor újabb kérdéseket szülnek. Két év múlva ismét lesz miről egyeztetni, lelkesíteni egymást, vitatkozni, beszélgetni. Lesz miről terveket szőni, álmodozni, lesz miről megegyezni és megemlékezni is. Akkor már dr. Sári Zsolt elnöksége alatt, merthogy a mostani pár napnak ez is eseménye volt: az európai, nemzetközi szövetségnek magyar vezetője lett, akinek gondolata szépen summázza a konferenciát: „A társadalmi és történelmi traumák feldolgozása bár meghatározott az adott kultúrától, és függ a közegtől, mégis, ami közös lehet, az az a vágy, hogy beszéljünk róluk, hogy megnevezzük őket. És általuk a megosztottságot, a fájdalmat, és talán a megoldást is felmutassuk. Hogy egy jobb világban éljünk.”
Jobb világban élni - szebben élni - jól lenni - jót tenni - jóvá tenni - megtenni. Hordozni a fájdalmat, megszelídíteni a traumát, átkeretezni a sérelmet, új nevet adni neki, új polcra tenni a lélekben, újra- és újra- és újrajátszani, egészen addig, amíg már nem bánt minket. Amíg már csak fáj. Mert persze az sosem múlik. Ahogyan az a forró könnycsepp is be-bekéredzkedik olykor a szemzugba.
„Akarsz-e élni, élni mindörökkön, játékban élni, mely valóra vált? Virágok közt feküdni lenn a földön, s akarsz, akarsz-e játszani halált?”
