Ady Endre temetése a Nemzeti Múzeumból

EMLÉKEZET

Debreczeni-Droppán Béla
2019-01-30 07:00

A gyászoló tömeg Ady Endre temetésén, 1919. január 29-én (MNM Történeti Fényképtár)

 

100 évvel ezelőtt, 1919. január 27-én hunyt el Ady Endre és két nappal később kísérték utolsó útjára a Magyar Nemzeti Múzeum épületéből. A gyászünnepség helyének kiválasztása már magában jelezte, hogy a nemzet nagy halottjától búcsúznak, hiszen ekkor már több mint fél évszázada számított nagyságaink ravatalozóhelyének a múzeumpalota kör alakú előcsarnoka. A számos korábbi temetés közül csak Teleki Lászlóét (1861), Kossuth Lajosét (1894), Jókai Mórét (1904) és Görgei Artúrét (1916) említjük, hogy érzékeltessük, hogy milyen sorba kerülhetett Ady Endre. Szimbolikus döntése volt ez tehát a temetés szervezőinek és annak a kormánynak, amely az elhunyt költőt halála után hivatalosan is „a nemzet halottjának” nyilvánította. Így látták már akkor is sokan, az Új Idők című lapban Dömötör István meg is fogalmazta ezt a temetés után, mégpedig arra a kérdésre, hogy Ady kié: „A Nemzeti Múzeumból temettük, s ravatala ezen a helyen szimbolikusan intézte el a kérdést.” (Ady Endre. Uj Idők. 1919. febr. 9. 6. sz. 107.)

Kevesebb, mint három évvel korábban Görgei halálát követően hasonló módon egy kérdést – áruló volt-e? – zárt le ugyanígy „a múzeumi” temetés. (Az már egy más kérdés, hogy aztán később újra felélesztették a vádat, illetve a Görgei-kérdést.) 

 

A nemzet nagy halottjainak ravatalozóhelye: a Nemzeti Múzeum épületének előcsarnoka (Forrás: Lechner Jenő: A Magyar Nemzeti Múzeum épülete 1836-1926. Bp., 1927. 42-43. oldalak között)

 

 

Ady halála

 

Adyt, miután spanyolnáthától legyengült szervezete tüdőgyulladást kapott, vitték be két héttel halála előtt a budapesti Liget Szanatóriumba. Itt végül a szíve nem bírta tovább. Utolsó perceiben Papp Márta ápolónő volt mellette, ő észlelte, hogy Ady valószínűleg haldoklik, ezért hívta az ügyeletes Reiss Hilda doktornőt, aki adott még egy kámfor-injekciót a betegnek, de javulást már nem sikerült ezzel elérnie, és 1919. június 27-én reggel 8 óra 15 perckor beállt a halál. (Nagy Andor: Ady Endre meghalt. Világ. 1919. jan. 28. 24. sz. 5.) Móricz Zsigmondnak még Ady halála előtt telefonáltak, hogy siessen, mert barátja haldoklik, de mire odaért, Ady már nem élt. (Móricz Virág: Apám regénye. Bp., 1963. 201.) Ezután már többeket felhívtak, köztük elsőként minden bizonnyal az özvegyet, Boncza Bertát („Csinszkát”), akinek eszébe juthatott az, amit férje az előző napon mondott neki: „Csinszka, már te se tudod megfordítani a dolgokat…” A halálhír gyorsan terjedni kezdett és ennek köszönhetően Ady halottas ágya körül a következő órákban sokan megfordultak. Móriczon kívül, aki egy széken ülve belekezdett Ady Endre a ravatalon c., később a Nyugatban megjelent írásába, eljött többek közt a barát és mecénás, Hatvany Lajos, feleségével Winsloe Christa szobrásszal, aki lerajzolta a halott Adyt. Ezt még megtette Csorba Géza, Vértes Marcell, Major Henrik, Kóber Leó, Török Károly is és rajtuk kívül az egyes források szerint a „fényképezők egész serege fölkereste” a szanatórium 2. emelet 30-as szobáját. (Világ. 1919. jan. 29. 25. sz. 6.)

 

 Csoportkép – balról jobbra: Kober Leó festőművész a két ápolónővel, akik közül az egyik Papp Márta, a másik Róza nővér – Ady Endre halottas ágyánál, 1919. január 27. (Fotó: Szőnyi Lajos – MNM Történeti Fényképtár)

 

 

Ha ez így is történt, a fényképek közül – mint W. Somogyi Ágnes 1977-ben publikált kiváló tanulmányában megjegyzi – valószínűleg csak Szőnyi Lajosé sikerülhetett, mert csak az ő felvételét ismerjük és másé nem is jelent meg a sajtóban. Kosztolányi Dezső, aki két nappal később Ady feje címmel jelentette meg megemlékezését a Pesti Naplóban (1919. jan. 29. 25. sz. 4.), szintén ott volt a halottas ágynál. Megjegyezte, hogy most halálában Ady feje különösen hasonlított Beethovenéhez. „Az Ady-maszkot össze lehet majd téveszteni a Beethoven-maszkkal.” – írta a költőtárs és újságíró kolléga. A maszkot Vedres Márk szobrászművész készítette el már az esti órákban. Mellette dolgozott még Ferenczy Béni is, aki egy ún. magasdomborművet mintázott ekkor. (Halotti maszk készítése a „nagy halottak” esetében szokásnak számított, ha csak a Nemzeti Múzeumból induló temetettekre gondolunk, készült: Kossuthról, Jókairól, Kossuth Ferencről és Görgeiről is.) 

 

Vedres Márk: Ady Endre halotti maszkja (PIM Művészeti Tár) 

 

Temetési előkészületek

 

Ady Endre temetését a kormány megbízásából az 1918. december elsején megalakult Vörösmarty Akadémia rendezte, amely Adyban első elnökét vesztette el. A gyászszertartás részleteinek egyeztetése céljából már a halál napjának délutánján összeült egy szűk kör a Pesti Napló szerkesztőségében: Móricz, Babits, Hatvany, Jászi, valamint Czakó Elemér osztálytanácsos, a kultuszminisztérium részéről és egy személy a temetkezést végző cégtől. Hatvany Lajos erre az ülésre így emlékezett vissza: „Följegyzem e morbid konferencia jellegzetes apróságait: A tanácsos úr kezében egy nagy kék árkus papír volt: a Mikszáth temetéséről szóló akta: »ehhez a költségvetéshez tartsuk magunkat.« Ebben a percben jelentkezett a pompes funébres [a temetkezés(i vállalat)] embere, aki kijelentette: »Én tudom, hogy kell csinálni az ilyet.« Görgeyt is a múzeumból temették, meg a Justh Gyulát is. (…) Jászi Oszkár kifejezi azt a tapintatos és bölcs óhajt, hogy a temetés a mai időkhöz méltóan, azaz a Mikszáthénál kisebb pompával folyjék le. Most a a pompes funébres-ember egy költségvetést olvas fel. Minden egyes tételnél külön megállunk. Majd a beszédek sorrendét állapítjuk meg s egyszersmind azt is, hogy a díszsírhely helyének felkeresésére Babitscsal, Móriczcal kimegyek másnap a temetőbe.” (Hatvany Lajos: Ady Endre temetése. Hű riport.  Keleti Újság. 1919. nov. 13.) A díszsírhelyet – ugyancsak a tradíciónak és persze a hivatali útnak is megfelelve – a főváros adományozta.

 

A gyászoló tömeg a Múzeumkertben, 1919. január 29. (MNM Történeti Fényképtár)

 

 

Adyt a Nemzeti Múzeum gyászleplekkel bevont kör alakú előcsarnokában (Rotundájában) ravatalozták föl Rafael Donner (jelenleg a Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításán látható) két híres angyalszobra között. Koporsóját Apafy György előcsarnokban lévő síremlékére (tumbájára) épített katafalkon helyezték el (ahogy a Kossuth-temetéstől mindig), és a magyar írók és újságírók kegyeletének szimbolikus ereklyéjével, a nemzetiszínű Jókai-lepellel borították le (amelyet először Jókai temetésén, majd később pl. Mikszáthén is használtak). A koporsóra ezen kívül csak egy gyöngyvirágcsokor – Ady kedvenc virága – került, az özvegy feleség figyelmességeként. (Ady Endre temetése. Pesti Hirlap. 1919. jan. 30. 26. sz. 4-5. 4.) Jászi Oszkár idézett kérésének megfelelően valóban egyszerűbb volt a dekoráció, hiszen a szokásos sok-sok gyertyatartó helyett ezúttal csak négyet tettek a ravatal köré és jelentősen kevesebb délszaki növényt (pl. pálmát) használtak. A temetés napjának délelőttjén aztán a ravatalt ellepték a koszorúk és a virágok. A legszebb koszorú szalagján csak egy szó állt: „Csinszka” Egy másik, hatalmas babérkoszorú pedig a következő felirat volt olvasható: „A magyar népköztársaság koszoruja – az uj Magyarország költőjének”. (Ady Endre temetése. Világ. 1919. jan. 30. 26. sz. 4.) „Az Új Magyarország költője” megnevezés szerepelt még a Vörösmarty Akadémia partecéduláján is, ami után még több mint féltucat párt- és civil szervezet adott ki saját gyászjelentést.

 

Ady Endre ravatala a Nemzeti Múzeumban (Fotó: Szőnyi Lajos, Érdekes Ujság)

 

 

A virágok zöme január 29-én délelőtt került a ravatalra, amikor ½ 11 és ½ 13 között a nagyközönség is leróhatta kegyeletét Ady koporsója előtt. A Magyar Hírlap erről ezt írta: „Sok ezren járultak a ravatalhoz, legnagyobb részt a középiskolák tanulóifjúsága, amely testületileg vonult fel.” (Eltemették Ady Endrét. Magyar Hirlap. 1919. jan. 30. 4.) Ezt a diákok úgy tehették meg, hogy a tankerületi főigazgató előző nap elrendelte, hogy Ady temetése napján a gyász jeléül a fővárosi középiskolák szünetet tartsanak.  (Pesti Napló. 1919. jan. 29. 25. sz. 5.) Később Kunfi közoktatásügyi miniszter is elrendelte ezt, immár a főváros valamennyi iskolája számára, de sok helyre már csak későn, a tanítás megkezdése utáni órákban érkezett meg a rendelet, ami több tanintézményben konfliktushoz vezetett az igazgató és a diákság között.

 

Ady temetése

 

Ady temetése nagy tömeget vonzott a Nemzeti Múzeum épületéhez. A gyászszertartás délután 14 órakor kezdődött, de már dél körül is sokan voltak a Múzeumkertben. Ahogy múlt az idő egyre nagyobb lett a tumultus, amit növelt az is, hogy csak egy kapu volt megnyitva a kertbe. Mellesleg néhány rendőr és a kormány által küldött 40 nemzetőr próbált rendet tartani, de számuk elégtelennek bizonyult. A szociáldemokraták beígért százfős rendfenntartó egysége csak jócskán elkésve érkezett meg, amikor már képtelenség volt kordont vonni az épület köré. (Erről részletesen itt olvashatsz.) A sűrű tömegen az érkező hivatalos prominensek is alig tudtak átjutni. Ady özvegye, Csinszka Beregi Oszkárral, a Nemzeti Színház igazgatójával érkezett, de folyamatosan érkeztek a kormány tagjai is, köztük Berinkey Dénes miniszterelnökkel. A Nemzeti Tanács elnöke, Hock János, Bódy Tivadar polgármester a főváros képviseletében, és számos kulturális egyesület, kör képviselője (pl. az Otthon Kör elnöke, Molnár Ferenc író) megjelent a Múzeum előcsarnokában. Az írók közül Babitson és Móriczon kívül – akik gyászbeszédet mondtak – Bródy Sándor, Krúdy Gyula, Herczegh Ferenc, Kassák Lajos, Szabó Lőrinc és Szép Ernő voltak ott a temetésen. Akik azonban nagyon hiányoztak a temetésről, azok Ady szülei és a testvére, Lajos voltak.

 

Ady Endre újságban is megjelent gyászjelentései (Világ. 1919. jan. 28. 24. sz., jan. 29. 25. sz.)

 

A gyászünnep az Operaház énekkara által előadott gyászénekekkel vette kezdetét, majd Haypál Benő református lelkész búcsúszavaival folytatódtak, de az Ady és Csinszka néhány évvel korábban megkötött házasságára egyházi áldást adó lelkész beszédét megzavarták a Sándor utcai kapun betörő és a ravatalhoz feljutott emberek, akik még a Rotunda gyászdrapériájának egy részét is leszakították. Az incidens után a felkért szónokok végeláthatatlan sora következett. A régi világ temetéseinél általában hárman vagy négyen mondtak gyászbeszédet, Ady temetésén a lelkésszel együtt összesen tizenketten! Ebből nyolcan a Nemzeti Múzeumban búcsúztak az elhunyttól. Az egyház szónoka után a kormány képviselője emelkedett szólásra Kunfi Zsigmond közoktatásügyi miniszter személyében, aki az elhunytat „A második magyar forradalom Petőfije”-ként aposztrofálta, mely párhuzammal – mint Vörös Boldizsár megjegyzi: 1918 forradalmát az 1848-assal tette egyenrangúvá, így is hangsúlyozva az őszirózsás forradalom jelentőségét. (Médiakutató. 2004 ősz) Kunfi a kormány és „a forradalmi megujhodást szomjazó magyar nép nevében”, búcsúztatta Adyt, „akinél – mint mondta – tüzesebb, gyujtógatóbb csóvákkal senkisem járt azalatt a nagy grófi szérü alatt, amely a régi Magyarország volt”. (Világ 1919. jan. 30. 26. sz. 4.) Kunfi Ady tanítványainak tekintette az új Magyarország képviselőit, köztük magát is. Kunfi után Móricz Zsigmond búcsúzott írótársától, aki a temetés talán legszebb és leghatásosabb beszédében Adyt a forradalom költőjének és az átalakult világszemlélet vezérének nevezte. Biblikus búcsúztatójában végigvonult az Ady-Krisztus párhuzam. A jelenlévő gyászolók a következő sorokat máshogy nem is értelmezhették: „…megilleti őt a lelkeknek minden hódolata, tömjéne és aranya. Embertestvérünk fekszik itt, akinek egész élete abban telt el, hogy ő sirta el a mi bánatunkat, ő átkozta el a mi átkainkat, szerette mihelyettünk az emberiséget és ő szenvedett érettünk az emberektől. Ady Endre a próféta, a jós elültette a lelkekbe a jövendő világok gondolatát. Emlékezzetek Ady Endrére, emeljétek föl az ő igéit és hajtsátok végre az ő életének törvényét.” (Pesti Napló. 1919. jan. 30. 26. sz. 4.) Az utolsó mondat Jézus apostolainak adott missziós parancsát is felidézhette sokakban: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot…” / „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket!” (Márk 16,15; Máté 28, 19). 

 

Ady töviskoszorúval egy valószínűleg 1919-ben készült hadifém emlékplaketten (MNM Éremtár)

 

Móricz gyászbeszédét – mint említettük – még számos követte: Vincze Sándor a szociáldemokrata párt nevében, Babits Mihály a „Nyugat” nevében, Pikler Gyula az Alkotó Művészek és Tudományos Kutatók képviseletében, Bíró Lajos az újságíró intézmények nevében mondott beszédet. A ravatalnál utolsóként Jászi Oszkár szólt a Társadalomtudományi Társaság nevében. Az ő beszéde is nagyon érdekes, hosszasan lehetne elemezni, itt most csak egy elemére hívjuk fel az olvasó figyelmét, ami az Ady-temetés idején nagyon is ott van a háttérben. Magyarország első világháborús vereségéről, a háború utáni tragikus helyzetéről van szó, amikor Jászi Ady híres verse nyomán „új Mohácsról” beszél: „Ez az új Mohács csakugyan eljött és ime Ady Endre koporsója előtt az összetört magyarság hullat könyeket. Ó miért nem fogadtatok szót neki! Lám, a költőnek volt igaza, nem pedig a reálpolitika szolgabíráinak, kasznárainak és bankárainak.” (Pesti Napló uo.)

 

Ady temetése – a koporsót beteszik a gyászhintóba (MNM Történelmi Fényképtár)

 

Az Operaház kórusának záró éneke után a koporsót a négyfogatos gyászhintóba helyezték és elindult a gyászmenet a Kerepesi temetőbe, a szokásos útvonalon: A Múzeumkörúton és a Rákóczi úton. A ravatalnál, majd a gyászmenetben is ott volt a Kassák Lajos köréhez tartozó Szélpál Árpád költő, újságíró, aki a következőképpen emlékezett meg Ady utolsó útjáról: „A múzeum vasrácsa előtt a koporsót feltették a halottaskocsira, a hivatalos gyászszertartás ezzel véget ért. A rend felbomlott, az utca átvette jogát, miután a hivatalos közegeknek nem jutott eszébe, hogy egészen a temetőig megrendezzék Ady utolsó útját. Nem volt rendőrkordon, nem volt rend, nem volt tervbe véve ünnepélyes sírbatétel, ez már csak a család és a barátok ügye maradt. – A sírnál találkozunk! – hallottam magam körül, és mindenki sietett. A ködös, télies délelőtt csak néhányan követtük a koporsót, nem a járdán, hanem az úttest közepén. Mutatni kívántam, hogy nem a kiváncsiak, hanem a gyászolók közé tartozom. De csak a Nemzetiig [a Blaha Lujza térig] bírtam szusszal. A gyászkocsit gyors tempóban húzták a lovak. Lemaradtam. A Rákóczi úton mezítlábas proletárgyerekek futottak versenyt vele. Kettő-három hátulról belekapaszkodott. Ha Ady látná, ez bizonyosan versre ihletné. A Nemzetinél felléptem a járdára. Itt valamivel sűrűbb a nép. Összecsődült a különös látványra. – Kit temetnek? – kérdezte egy szegényes külsejű asszony. Már válaszolni akartam, amikor megszólalt mellette egy ácsorgó: - Valami költőt.” (Szélpál Árpád: Forró hamu. Bp., 1984. 403.) 

 

Szélpálnak ugyan a temetés rendjére vonatkozó megjegyzései helytállóak, de azért a szervezők a temetői búcsúztatásra is gondoltak valamelyest, hiszen aligha véletlenszerűen jöttek volna egymás után a sír körül szónoklók. A sírba eresztés előtt ugyanis még négy gyászbeszéd hangzott el: Kernstock Károly a Radikális Párt nevében, Schöpflin Aladár a Martinovits szabadkőműves páholy nevében, Nesztel Balázs gimnáziumi tanuló a középiskolai diákság, Beregi Oszkár pedig a Nemzeti Színház nevében búcsúzott Adytól. A temetőben már a Budapesti Általános Munkásdalárda énekelt. (Népszava. 1919. jan. 30. 6.)

 

Ady síremléke az avató ünnepségen, 1930. március 23. (PIM Művészeti Tár)

 

Adyt Jókai sírjával átellenben lévő parcellába temették, amelyre ekkor csak egy egyszerű fejfa került, mely a múzeumi ravatalról készült fotókon jól látható. Később, 1921-ben a sírra egy díszesebb fejfát állítottak, amelyet az Ady-család (elsősorban a testvér, Ady Lajos) felkérésére Zoltai Lajos, a debreceni Városi Múzeum helyettes igazgatója tervezett meg a régi debreceni fejfák típusát véve alapul. (Dankó Imre: Az Ady-fejfa sorsa. In: Élet és Virág. Szerk. Lakner Lajos. Debrecen, 2007. 143-150. 148-149.) A méltó és végleges síremlékre majd egy évtizedet kellett még várni, noha a gyűjtést rá – ha a Pesti Napló tudósításának hihetünk – már a temetés előtt megkezdték. (Pesti Napló. 1919. jan. 29. 25. sz. 5.) Akárhogy is volt, a síremlékre vonatkozó pályázatot csak 1927 nyarán írták ki, amelyre végül 81 művész 113 pályaművet küldött be. (Sidó Anna: Ady Endre síremlékének pályaművei a sajtó és a kultusz tükrében. In: Képváltás. Szerk. P. Kovács Klára, Pál Emese. Kolozsvár, 2017. 236.) Utána egy szűkebb pályázati kör következett a legjobb hat művész kiválasztásával és meghívásával. Ady ma is látható síremlékét, Csorba Géza szobrászművész alkotását 1930 márciusában avatták. Ezt akkor Kárpáti Aurél, a Nemzeti Múzeum Történeti, majd Újkori Osztályának későbbi munkatársa a következőképpen méltatta: „… az Ady-síremlék kifejező erő, művészi eredetiség, de főkép monumentalitás és plasztikai előadás tekintetében a legsikerültebb pesti szobrok közé tartozik.” (Kárpáti Aurél: Ady Endre siremléke. Nyugat. 23. 1930. ápr. 16. 8. sz. 665-666. 665.) 

 

 

A Nyugat Ady-emlékérmének hátoldala, Beck Ö. Fülöp, 1928 (MNM Éremtár) 

 

 

A temetés értékelése

 

A kortársaknak is már feltűnt, hogy az Ady-temetés rendezői számos olyan elemet felhasználtak, amelyekkel az 1918 előtti rendszer búcsúztatta nagy halottait. A korábbi nagy temetések számos eleme és mozzanata valóban átkerült az új rendszer nagy halottjának temetésébe: a helyszín, a ravatal, annak díszőrsége, a kormánytagok megjelenése, a gyászbeszédek, az Operaház énekkarának ünnepi közreműködése, a gyászhintó stb. A Vágóhíd c. lap újságírójánál ez láthatóan kiverte a biztosítékot, mert „Forradalmi költő nyárspolgári temetése” címmel írt cikket, többek közt így fogalmazva: „És ezt a szegényes magyar mértékkel alig mérhető különleges nagyságot, az összeroskadt roppant forradalmi energiát, ugy temették, mint valami nyárspolgárt. Rábizták az enterprizre [temetkezési vállalatra], hogy csináljon neki egy szép pesti temetést. Nemzeti Muzeummal, Aranyszoborral, azzal a jól bevált sablonnal, ahogy a hivatalos halottaknak dukál.”

Nagyon hatásos írást közölt a temetés után néhány nappal Krúdy Gyula. Erős megállapítások szerepelnek benne, mint pl.: „Meg kellett halnod, Ady Endre, hogy mindenki levegye a kalapját előtted…” Vagy: „Olyan vad volt ez a temetés, amilyen Ady Endre élete.” Végül cikke záró részében ezeket írta: „Ha meggondolom, kedves jó barátom, Bandi, hogy három hét előtt azt üzented Márton Ferenccel, a festőművészszel, aki megbizásomból lerajzolt betegágyadban: hogy nincs senkid, feleséged hiába telefonoz barátaid után, te magad gyönge vagy, az asszony még félig gyermek, szeretnél szanatóriumba menni, de nincs, aki intézkedjen… Ha ezt meggondolom: nagyon szép temetésed volt három hét multán. Váratlanul sokan jelentkeztek hangos gyászolóid.” (Krúdy Gyula: Ady a szfinx hátán. Magyarország. 1919. febr. 2. 29. sz. 3.)

Meg kell jegyeznünk a Krúdytól idézett első megállapítás kapcsán, hogy azért nem kevesen voltak, akik ekkor sem „emelték meg kalapjukat” Ady előtt. 1919-ben még azt írták: „Még most talán nem az egész nemzeté, nem a véneké, a tegnapi hivatalosoké, akik közül senkit sem látunk itt, hanem az uj generációé, a fiataloké és a vele egykorúaké…” (Pesti Napló. 1919. jan. 30. 26. sz. 4.)

Ez a vélemény azonban nem jelenti azt, hogy ne tegyük e temetést abba a sorba, ahova már saját korában tartózott. Ugyanis e distinkcióval együtt is igaz az, hogy Ady Endre e temetéssel került be „a nemzet panetonjába”. És talán a következő kijelentés sem túlzott a részemről, temetésének 100. évfordulóján: Ady immár az egész nemzeté.

 

arisztokrácia, kiállítás, közlekedés, restaurátor
2017-06-26 09:00
képzőművészet, film, programajánló
2018-05-13 09:00

Legnépszerűbb cikkek

látogató, múzeumtörténet, téma, állapot
2018-03-12 19:00
helytörténet, régészet
2018-12-15 09:00
fénykép, helytörténet, restaurátor, állományvédelem
2019-01-10 16:00