Egymagunkban vagy közösségben? A szociális távolságtartásnak milyen előnyei vannak és miként alakulnak ki a nagyobb csoportosulások? Bizonyos állatok miért szeretnek egymás közelében élni, míg mások miért törekszenek arra, hogy fajtársuktól tartsák a biztos távolságot? Milyen tényezők befolyásolják a társas életmód kialakulását, és miként lehetne megismerni az évmilliók óta, ma élő leszármazottak nélkül kihalt élőlények egykori szociális életmódját? Ehhez hasonló kérdésekre kerestek és adtak választ a Magyar Természettudományi Múzeum, MTA-ELTE-MTM Paleontológiai Kutatócsoport és az ELTE TTK Őslénytani Tanszék kutatói, amikor a dinoszauruszok egy bizarr csoportja, a páncélos dinoszauruszok (Ankylosauria) szociális viselkedésének megismerését tűzték ki célul. A kutatómunka eredményeit a Cretaceous Research című szakfolyóiratban publikálták.
A napjainkban megfigyelhető nagytestű növényevő állatok gyakran élnek egy vagy több generációt magába foglaló csordákban, mely életmód feltételezése logikusnak tűnhet a nagytestű növényevő dinoszauruszok esetében is. A dinoszauruszok társas életmódjára utalhatnak az úgynevezett tömeges halálközösségek, melyek olyan egyedek maradványait tartalmazzák, amik nagyon rövid idő alatt ugyanazon esemény következtében vesztették életüket, így indirekt módon arra utalnak, hogy az élőlények a haláluk előtt kisebb-nagyobb csoportokba tömörülhettek. A legjobb és egyben legtöbbet hivatkozott példa az ilyen jellegű dinoszaurusz halálközösségekre az Észak-Amerikából ismert Ceratopsia (tülkös-galléros dinoszaurusz) leletegyüttesek, ahonnan esetenként több száz, azonos fajtól származó csontváz is előkerült egyetlen üledékes kőzetrétegben felhalmozódva, azt sugallva, hogy egykoron ezek a növényevő dinoszauruszok (a mai gnú csordákhoz hasonlóan) hatalmas csapatokba rendeződhettek. Más növényevő dinoszauruszok, mint például az ankylosauriáknak nevezett páncélos dinoszauruszok esetén azonban a helyzet nem ennyire egyértelmű. Az ankylosauriak szociális életmódjára, és az azt befolyásoló tényezők vizsgálatára vállalkoztak a magyar paleontológusok.
Az iharkúti lelőhelyről 12 páncélos dinoszaurusz részleges csontváza került elő, mely felkeltette a kutatók érdeklődését az ankylosauria dinoszauruszok társas életmódjának vizsgálata iránt. Az ábra jobb alsó részén az iharkúti lelőhely és a csontváz maradványok (1-12) felfedezésének helye látható (Forrás: Magyar Dinoszaurusz Kutatócsoport)
A világból ismert Ankylosauria dinoszaurusz csontvázanyagok többsége arra utal, hogy ezek az élőlények inkább kedvelhették a magányos életmódot, hiszen az ismert leletanyagok többsége külön álló egyedektől származik és csak ritkán található, olyan csontfelhalmozódás, ahol egynél több egyed maradványai is fellelhetőek. A kutatási téma apropóját a bakonyi iharkúti dinoszaurusz lelőhelyről előkerülő 12 páncélos dinoszaurusz csontváz adta, melyek azonos kőzetrétegből és egymáshoz közeli helyzetben kerültek elő, azt sugallva, hogy az ankylosauriákról általában feltételezett magányos életmód nem tekinthető minden esetben megalapozottnak. „Az iharkúti ankylosauria leletanyagok részletes vizsgálata és a befogadó üledékek felhalmozódási körülményeinek meghatározása után arra a következtetésre jutottunk, hogy az iharkúti lelőhelyről ismert páncélos dinoszaurusz csontvázak felhalmozódása a területen végigsöprő, pusztító erejű árvíznek volt köszönhető, amiben a páncélos dinoszauruszok több egyede is az életét veszthette. Ez egyben azt is jelenti, hogy az itt élő páncélos dinoszauruszok a halálukat megelőzően csoportokba verődhettek, mely bizonyos értelemben az említett dinoszauruszok társas életmódjára utalhat” - foglalta össze Dr. Botfalvai Gábor a Magyar Természettudományi Múzeum és az ELTE TTK Őslénytani Tanszékének munkatársa a kutatás kezdeti szakaszát.
A páncélos dinoszauruszok teljes szakirodalmának áttanulmányozása után a kutatók arra az eredményre jutottak, hogy az iharkúti leletanyagon kívül további két Ankylosauria – a Gastonia és a Pinacosaurus – esetében is feltételezhető a társas életmód, mert ezeknél is jelen vannak olyan csontdúsulások, ahol egy fajhoz tartozó több egyed együttes felhalmozódása volt kimutatható. „Azonban az ilyen jellegű halálközösségek kialakulása legtöbbször olyan váratlan környezeti változásokkal hozható összefüggésbe, mint az elhúzódó aszályos időszakok vagy az intenzív áradások, melyek a magányos életmódot folytató élőlényeket is kisebb csoportokba kényszeríthetik. Így a leletanyagok nem minden esetben utalnak tényleges társas életmódra, hiszen az időszakos csoportosulások lehetőségét ezek alapján nem tudjuk kizárni” - foglalták össze a kutatók.
A különböző paleoökológiai, paleobiológiai és élettelen környezeti aspektusok együttes tanulmányozásával
rekonstruálható az ankylosauria dinoszauruszok egykori életmódja (Szabó Márton illusztrációja)
A társas életmódra utaló fosszilis bizonyítékok kiértékelésekor mindig fontos szemügyre venni, hogy a csordákba tömörülésnek milyen előnyei és hátrányai lehettek az állatokra nézve az anatómiai adottságaik és a környezetük függvényében. A társas életmódnak rendkívül sok hátránya lehet az élőlények számára, hiszen a csoportban élés nemcsak megnöveli az egyedek közötti versengést az élelemért és más forrásokért, de megkönnyíti a paraziták és más betegségek terjedését is – ahogyan ezt a 2020-as év emberi társadalmát sújtó járványügyi helyzet is jól szemlélteti. A csoportos életmód egyik leggyakrabban hivatkozott pozitív hozadéka, hogy a csordában élő élőlények egyedeihez nehezebben férnek hozzá az őket prédaként elejtő ragadozók. Ez egyrészről annak köszönhető, hogy a csorda egységesen és aktívan is felléphet a ragadozók támadásával szemben, mely hatékonyabb védelmet nyújt minden egyednek, másrészről pedig a csordában érvényes az „elvegyülési effektus”, mellyel csökkenthető az egyedekre jutó prédává válás valószínűsége. Azonban ezt a predációs nyomást a nagyobb testtömeg, valamint a defenzív struktúrák (pl. szarvak, tüskék) jelenléte is nagymértékben csökkentheti, így lehetővé téve a magányos életmódot. „Munkánk során összehasonlítottuk az Ankylosauriáknál megfigyelhető páncélzat felépítését más dinoszauruszoknál látható, hasonló jellegű struktúrákkal és megállapítottuk, hogy a többi vizsgált növényevőhöz képest az Ankylosauriák páncélzata kiemelkedően hatékony lehetett a ragadozók elleni védekezésben. Ez elméletben lehetővé tehette a magányos életmódot egy olyan világban, ahol a növényevő állatokra gyakorolt predációs nyomás a kor hatalmas testű ragadozó dinoszauruszainak ismeretében igen magas lehetett” – fejtette ki Dr. Prondvai Edina, az MTA-ELTE-MTM Paleontológiai Kutatócsoport kutatója, a megjelent közlemény megosztott első szerzője.
A társas életmód másik negatív hozadéka, hogy a csordában élő állatoknak nagy területeket kell bejárniuk, hogy a csoport egyedei hozzájuthassanak a szükséges táplálékmennyiséghez. Ezt figyelembe véve, az ankylosauriák arányaiban rövid végtagjai, zömök teste, és a testüket borító nehéz páncélzat jelentősen megnehezíthette a nagyobb területeken átívelő folyamatos vándorlást. Továbbá kimutatható, hogy a legtöbb páncélos dinoszaurusz végtagjaira jutó testtömeg aránya jóval nagyobb, mint más növényevő dinoszauruszok esetén, mely szintén a csoportos életmóddal járó folyamatos vándorláshoz szükséges energia-hatékony helyváltoztatásnak ellentmondó anatómiai jellegzetesség. Ez az általános megállapítás azonban kevésbé igaz az agilisabb testarányokkal rendelkező iharkúti Hungarosaurusra – azaz pont az egyik olyan ankylosauriára, mely valószínűleg csoportos életmódot folytatott. – jegyezte meg Dr. Ősi Attila az ELTE TTK Őslénytani Tanszékének vezetője.
Az ankylosauria dinoszauruszok testét több sorban elhelyezkedő páncélelemek és tüskék borították, melyek kiemelkedő szerepet tölthettek be a ragadozók elleni védekezésben (Pecsics Tibor illusztrációja)
Az állatok szociális viselkedését az életterük fizikai strukturáltsága is jelentősen befolyásolja. Ha megvizsgáljuk az állatok társas életmódját és az élőhelyük közötti összefüggéseket, akkor azt tapasztaljuk, hogy a nagyobb csordák nyílt vegetációjú területeken alakulnak ki, míg a zárt erdőségek nem igazán kedveznek az ilyen csoportosulásoknak. Ez a jelenség részben azzal magyarázható, hogy egy nyíltabb területen kevesebb a lehetőség a ragadozók előli rejtőzködésre, és a csorda valamilyen fokú védelmet nyújthat. Egy zárt erdőség vagy dúsabb aljnövényzettel rendelkező élőhely azonban több búvóhelyet biztosít, a nagytestű növényevő csordák számára és a dús vegetáció kisebb csoportokra, gyakran izolált egyedekre „szeparálhatja” a csordákat. Így a kutatók fontosnak tartották megvizsgálni, hogy a magányos egyedekként, illetve csoportosan előforduló páncélos dinoszauruszok jellemzően milyen környezetekben fordultak elő. Ugyan a legtöbb lelőhelyről csak igen kevés környezeti és vegetációs információ állt a kutatók rendelkezésére, megállapítható volt, hogy a páncélos dinoszauruszok tömeges halálközösségei leggyakrabban sivatagos, vagy félsivatagos, gyér növényzettel borított paleokörnyzetekből ismertek, ahol az állatok a lokalizált élelem- és ivóvízforrások miatt, valamint a ragadozók elleni védekezés érdekében, valóban kisebb csoportokba rendeződhettek. „Ilyen egykori környezetekből ismerjük a Pinacosaurus és a Gastonia páncélos dinoszauruszok tömeges leletanyagait” – ismertették a kutatók. A magyarországi dinoszaurusz lelőhelyről ismert páncélos dinoszaurusz leletek azonban sűrű ártéri erdőkkel jellemezhető szubtrópusi környezetekből ismertek, mely azt mutatja, hogy ezek az élőlények a zárt erdőségek ellenére is csoportokban mozogtak. „Hasonlóan ellentmondásosnak tűnnek például a nagytestű ceratopsia növényevő dinoszauruszok több száz egyedet is számláló csordái, melyek szintén egykori erdős környezetekből kerültek elő. Így a jelenleg rendelkezésünkre álló, legtöbbször rossz idő- és térbeli felbontású és rendkívül hiányos környezeti adatok alapján nem értjük, hogy pontosan milyen szerepet játszhatott az élőhely strukturáltsága és a vegetáció az ankylosauriák társas viszonyainak kialakulásában sem – fejtette ki Dr. Prondvai Edina.
Az egyre bővülő őslénytani módszerek segítségével egyre pontosabb képet kapunk a páncélos dinoszauruszok testfelépítéséről, mozgásáról és az új tanulmány alapján most már azok életmódjukkal kapcsolatos ismereteink is tovább bővültek (Pecsics Tibor illusztrációja)
A tudomány és technológia fejlődésével egyre több értékes információt tudunk kiolvasni a gerinces fosszíliák vizsgálatából. A fogak felszínén megjelenő mikroszkopikus kopási mintázatok alapján következtethetünk az egykori élőlények táplálék-preferenciájára; különböző virtuális és valós 3D modellek segítségével rekonstruálhatjuk az egykori élőlények izomzatát és mozgását; a csontok és fogak kémiai összetételének vizsgálatával meghatározhatjuk a fosszilizációs folyamatokat vagy akár az egykori klíma viszonyokat. Azonban a cikk szerzői egy olyan célt tűztek ki maguk elé, mely első látásra elérhetetlennek tűnhet: fosszilis leletanyagból meghatározni egy ma már nem létező egykori élőlény szociális viselkedését.
„Természetesen teljes bizonyossággal nem lehet meghatározni, hogy egy mai rokonokkal nem rendelkező kihalt állat miként viselkedett, mikor kerülte vagy éppen kereste fajtársai közelségét. Azonban a mai élővilág beható tanulmányozásával olyan analógiákra tudunk támaszkodni, melyek segítségével közelebb kerülhetünk a megoldáshoz. Ha megértjük a mai nagytestű növényevők, mint például az elefántok vagy az orrszarvúak társas életmódját befolyásoló és szabályozó sokrétű folyamatokat, akkor ezeket felhasználhatjuk a dinoszauruszok társas viselkedésének megértéséhez is” – fejtette ki Dr. Botfalvai Gábor a nemrégiben megjelent közlemény első szerzője.
Nem szabad azonban megfeledkezni azokról a múltban létező és jelentős aspektusokról sem, melyeknek nincsenek a mai ökoszisztémákban fellelhető analógjai, például az óriási testű szárazföldi ragadozók, vagy akár maguk az ankylosauriák – ezek a tüskékkel és gyakran farokbunkóval kiegészített páncélzatú, nagytestű, rendkívül specializált növényevők. A nemzetközi sajtó érdeklődését is felkeltő vizsgálatok rávilágítottak arra, hogy mely paleobiológiai vagy paleoökológiai paraméterek vizsgálata és figyelembe vétele szükséges a modern rokonokkal nem rendelkező élőlénycsoportok társas életmódjának meghatározásához. A különböző faktorok együttes értelmezésével kirajzolódott kép alapján az ankylosauria fajok többsége inkább magányos életmódot folytathatott, míg egyéb ankylosauriák, például az iharkúti páncélos dinoszauruszok is, kisebb méretű csoportokat képeztek. Ez a tanulmány továbbá arra is rávilágított, hogy a szociális viselkedés még egy ilyen viszonylag szűk és anatómiai szempontból erősen specializált élőlénycsoportban is sokkal változatosabb lehetett, mint amilyennek eddig gondolták. „Ugyan ez a vizsgálat a páncélos dinoszauruszokra fókuszált, az itt bemutatott holisztikus megközelítés más, ilyen sokrétűen még nem tanulmányozott fosszilis csoport estében is használható, így bővítve a kihalt állatok viselkedésének kutatására irányuló módszerek tárházát”- foglalták össze munkájuk eredményét a közlemény szerzői.
És hogy mi lehet a tanulsága ennek a cikknek a mi életünkre nézve… Hát talán az, hogy bár társasági életet élni általában jó, de vannak körülmények, amikor a szociális távolság megtartása létfontosságú lehet…..
A kutatás a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal, az MTA Lendület Program, valamint az Innovációs és Technológiai Minisztérium Új Nemzeti Kiválóság Programjának támogatásával valósult meg
Az iharkúti páncélos dinoszaurusz, a Hungarosaurus tormai testrekonstrukciója (Szabó Márton illusztrációja)
